"A hagyományos fényképezés halott!" - nyilatkozta az egyik digitális fényképezőgépeket gyártó cég vezetője. Természetesen vitába szállhatnánk ezzel a kicsit túlzó megjegyzéssel, de inkább tekintsünk vissza az időben, egészen 1839 januárjáig. Párizsban, miután egy korabeli természettudós előadást tartott a fényképezésről, Paul Delaroche, a híres portréfestő a következő nyilatkozatot tette: "Mától a festészet halott". Ugye érdekes? Természetesen nem halt meg a festészet, mint ahogyan a hagyományos fényképezés sem fog valószínűleg, mindössze kivonult azokról a területekről, ahol az utódja, a hagyományos fényképezés jobb, olcsóbb, esetleg kényelmesebb volt nála.

Pontosan ez várható el a hagyományos fényképezéstől is. Hányszor estünk gondolkodóba régebben, hogy csináljunk-e képet vagy sem, megéri-e vagy nem, és vajon sikerül a felvétel vagy nem? A digitális fényképezés többek között azt az óriási előnyt rejti magában, hogy a képekért nem az elkészülésük pillanatában, vakon kell "fizetnünk", hanem csak akkor, amikor meggyőződtünk arról, hogy tényleg sikerült és elhatároztuk, hogy megtartjuk. A fizetés pedig olykor mindössze csak ma már ismeretlen fillérekben mérhető. No de milyen fényképezőgépre lesz szükségünk? Ugyanis a kínálatot szemlélve, hasonlóan minden más elektronikai cikkhez, több száz modellből választhatunk, az egészen egyszerű teljesen automata géptől a profi, stúdiófotózásra is alkalmas berendezésig. A következő részben a gépek különféle jellemzőinek magyarázata mellett tanácsokat olvashatunk, melyek segítségével az igényeinknek legjobban megfelelő modellt tudjuk kiválasztani.

Megapixel
Sok hirdetésben a márka mellett ez az egyetlen feltüntetett mértékegység. Vajon mit takar ez a szám, és hány megapixelre lehet szükségünk? A digitális fényképezés során a gép az általa látott képet meghatározott számú, különböző színű pontra darabolja fel. Hasonlóan a számítógép monitorához, a felvett kép annál szebb lesz, minél apróbb, azaz minél több pontból épül fel. A megapixel azt jelenti, hogy hány millió darabból állítja össze a képet a fényképezőgép. Egy 1 megapixeles eszköz körülbelül 1200x900 képpontot rögzít. Bár mostanában ez már elég alacsony felbontásnak számít, a számítógép-monitorok nagy része ennél többet nem is képes megjeleníteni! Persze a legtöbben továbbra is nyomtatásban is szeretnék viszontlátni a fényképeiket, de a manapság legjobban kedvelt 10x15 cm-es méretű képekhez szintén nincs szükség 2-3 megapixelnél többre. A most és az elkövetkező években kapható 2-4 megapixeles gépek közül tehát bármelyik megfelel majd az igényeinknek, ha nem akarjuk a képeinket nagyítani. Bizony egy "hagyományos" fotóminőségű A/3-as képhez már 6-9 megapixel szükséges, amit egyelőre csak a profi k engedhetnek meg maguknak. A megapixelekkel tehát ne hagyjuk magunkat elkábítani, egyrészt azért nem, mert sokszor a gép optikájának a felbontása lényegesen kevesebb információt juttat az érzékelőre, így a valós részletgazdagság a "hivatalos "felbontásnál kisebb lehet, másrészt pedig érdemes tekintetbe vennünk az eszközök többi jellemzőit is.

Oldalarány
A gyanakvóbbaknak már az előző rész olvasása közben feltűnhetett, hogy 1 millió képpont összejöhet 1000x1000, de 100x10 000 pontból is. Azt pedig senki sem szeretné, hogy a fényképezőgépe csak csíkokat tudjon rögzíteni. A probléma abban rejlik, hogy amíg egy hagyományos fénykép oldalainak aránya 2:3 (például 10x15 cm), addig a számítógép- monitorok oldalaránya 3:4 (768x1024 pont), így vagy a monitort, vagy a papírlapot nem tudjuk tökéletesen kihasználni. Az oldalarány-probléma egyébként nem újdonság, elég, ha a szélesvásznú mozifi lmekre és a televízió-filmekre gondolunk. Ezt a különbséget különféle programokkal könnyen áthidalhatjuk, de nem árt tudatában lenni annak, hogy mit választunk. Az oldalarányról a fényképezőgép dobozán vagy az adatlapján ritkán találunk információt, de az a feltüntetett felbontásból becsléssel is meghatározható.

Azonos megapixel felbontású, de különböző oldalarányú képek

A képkeresés módszere
A fényképezéskor egy igen fontos mozzanat, hogy a rögzítendő képet még az exponálás előtt meg tudjuk tekinteni. A legegyszerűbb nézőke az objektívtől függetlenül működő kereső. Természetesen ez a legolcsóbb és egyben a legtöbb hátránnyal rendelkező megoldás. Miután a keresőben csak hasonló képet látunk, mint amit végül a gép rögzít, így több kellemetlen meglepetésben is részünk lehet. Ezek közül a leggyakoribb, amikor az ujjunk belelóg a lencsébe, de a sikeresebb felvételeknél is együtt kell élnünk a látott és a valós kép eltérő tengelyéből adódó, úgynevezett parallaxis hibával. Ez a legkönnyebben a sokakkal megesett példával magyarázható, ahol a nézőkében a híres popsztár, az elkészült képen pedig a fényképész előtt álló rajongó látható.

A komolyabb, hagyományos profi és amatőr gépekben használt, úgynevezett tükörreflexes technológia segítségével viszont egy az egyben azt a képet láthatjuk a keresőben, amelyet a gép rögzít. Ilyenkor egy speciális, általában tükörprizma rendszer segítségével a CCD vagy a film elől a fényt a nézőkébe terelik. Ez természetesen valamivel költségesebb megoldás, de biztosan az a képrészlet kerül rögzítésre, amit látunk és az objektív elé helyezett szűrők, valamint konverterek hatását csak ilyen esetben láthatjuk a kép elkészülése előtt.
A digitális fényképezőgépek hátoldalán található LCD-kijelző megjelenése egy huszárvágással eltünteti a fent említett két megoldás hátrányait, hiszen valamivel olcsóbb, mint a tükörreflexes rendszer (a menük kezelése és a képek visszanézése miatt úgyis szükségünk lesz a kijelzőre) és mentes a különálló nézőke parallaxishibájától. A gép hátán található LCD-kijelzőnek is van azért hátránya, hiszen állandó használat mellett az elemeket elég hamar lemeríti, verőfényes időben pedig nehezen látható a mutatott kép. A legkorszerűbb digitális gépek viszont már a nézőkébe épített miniatűr LCD-kijelzővel működnek, amelyik csak akkor kapcsol be, amikor belenézünk, így kíméli az elemeket, de biztosan az elkészülő képet láthatjuk rajta még napos időben is.

A képrögzítés technológiája
Mint az az előző részből kiderült, a látvány digitális formába öntése azt jelenti, hogy a képet egy "szitán" keresztül képpontokra bontjuk, majd mindegyik képpontnak megnézzük és rögzítjük a színét. Ez szépen és jól hangzik, de vajon hogyan oldja meg ezt egy digitális fényképezőgép?
A digitális fényképezőgépekben használt "film" a legtöbbször egy CCD (Charged Coupled Devices) vagy CMOS (Complementary Metal Oxide Smiconductor) chip. A két különböző technológia részletes ismertetése több oldalt is igényelne, és igazából nem szükséges a digitális képrögzítés megértéséhez. Annyit mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a CMOS technológiájú érzékelők a CCD-s társaiknál valamivel korszerűbbek és kevesebb energiát igényel a működésük, ugyanakkor egyelőre drágábbak. A CCD és CMOS chipek több millió apró fényérzékeny cellából tevődnek össze. Minden cella a ráeső fény mennyiségének megfelelően változtatja meg elektromos tulajdonságát. A legjobban úgy érthetjük meg a működését ezeknek a celláknak, hogyha apró vödröknek képzeljük el őket, amelyek a beeső fényt, mint vízcseppeket gyűjtik össze. Attól függően, hogy mennyire erős a fény (a példánál maradva, mennyire esik az eső), rövidebb-hosszabb idő szükséges a cellák feltöltődéséhez. Ugyanakkor ezek a cellák kizárólag fényerősséget képesek érzékelni, színeket nem.

A színes kép készítéséhez a CCD tömb elé színszűrőket (CFA Color Filter Array) helyeznek, így mindegyik cella csak az elé helyezett színszűrőn áthaladó fény erősségét érzékeli. A legtöbb mai fényképezőgépben GRGB (Green-Red-Green-Blue, azaz zöld-vörös-zöld-kék) színszűrő található, így a cellák mindegyikére csak egy-egy alapszín esik. A cellák fele a zöld színt, negyede a vöröset, negyede pedig a kéket érzékeli. A zöld színű érzékelők túlsúlya mögött nem a véletlen és nem is valamilyen környezetvédelmi szervezet, hanem a földi világunkban uralkodó fényviszonyok állnak. A fényképezőgépbe épített processzor ezután ezekből a pontokból becsüli meg a rögzítendő kép pontjainak a színét. A becslés hátterében egy úgynevezett mozaiktalanító algoritmus áll, amelyik mindegyik cella által rögzített színt az őt körülvevő 8 cella színének figyelembevételével állítja elő.

Az érzékelő, tömb egy további nagyon fontos eleme a mikrolencse. Erre azért van szükség, mert a tömb felületének alig több mint a negyede az érzékelőfelület, a többi részen vezetékek és egyéb áramköri elemek kaptak helyet. Így a CCD-re eső képnek a 70 százaléka elveszne. Ezért a CCD tömb elé mikrolencséket helyeznek, amelyek összegyűjtik és az érzékelőkre irányítják a beeső fényt.

A CCD sor mindegyik eleme tehát valamilyen feszültségszinttel reagál a ráeső fény erősségére. Ezt az elektronikus információt számokká az AD (Analóg-Digitális) átalakító változtatja. Ha az előbbiekben említett vödrös példánál maradunk, ez a lépés olyan, mintha beskáláznánk a vödör oldalát és leolvasnánk róla, hogy mennyi víz van benne. A skála pontosságának az elektronikában a bitmélység felel meg. Egy 8 bites, a mai fényképezőgépekben leggyakrabban használt érzékelő például 256 különféle állapotot képes megkülönböztetni. Ezután az összes érzékelő által szolgáltatott adatot begyűjti a processzor, majd miután elvégezte a fent említett mozaiktalanítást, a beállított üzemmódtól függően tömörítve vagy tömörítés nélkül az adatot a tárolóeszközre, a fényképezőgép memóriájába menti.

Egy nagy jövő előtt álló, új fejlesztés a Foveon X3 technológia, amelyik a CCD és CMOS érzékelőkkel ellentétben nemcsak fényerősséget, hanem minden érzékelőpontban közvetlenül a színeket is képes érzékelni. Ez az érzékelő háromrétegű, és némileg hasonló elven működik, mint a többrétegű színes negatívok. Az ilyen rendszerű fényképezőgépeknél elmarad a mozaiktalanítás, tehát a képek pontjainak rögzítése elvileg pontosabb, a kép elkészülése pedig gyorsabb lehet, ezáltal a gép áramfogyasztása is lecsökken.

A digitális képrögzítés elvének ismeretében már technológiai beavatottként el is kezdhetünk foglalkozni a gyakorlattal.