Color-sensitive AF, azaz színérzékeny fókuszrendszer

Kint ülök a nyaraló teraszán egy gyöngyöző pohár sör mellett, de a megszállottság nem engedi, hogy kikapcsoljam a fotós agyam… Állítólag az igazi kikapcsolódás nem a passzív semmittevés, hanem az aktív pihenés. Kijutott ebből is, hiszen sikerült a családdal körbekerülni a Kis-Balatont, nem kis élményt szerezve. De néha az is jó, ha csak ücsörög az ember egy pohár hideg sör mellett és olvasgatja a netet. Ez nálam hatványozottan élmény, hiszen többnyire Write Only módban van nálam a net… 😉 A nagy semmittevés közepén azonban újra felbukkan a pár napja már látott szitakötő, körbe-körbe körözve a kertben. Ekkor pattan ki az isteni szikra, kezdenek veszettül pörögni a fogaskerekek a fejemben… Gyanítom, sőt remélem, hogy nem csak az én kobakomban fogalmazódott még meg a színérzékeny fókuszrendszer gondolata. Legalábbis elég esélyes, hiszen nem egy különlegesen extra dologról van szó, mint ötlet. Viszont hasznosságához szerintem nem fér kétség, s talán pár éven belül akár MILC-ekben is találkozhatunk vele, noha még szabadalomként sem biztos, hogy létezik. A történetet olvasva szerintem mindenki tudja már, hogy miről is van szó. Aki esetleg még nincs képben, kicsit körülírom. A repkedő szitakötőt meglátva bizsergő érzés támadt exponáló ujjamban. Mindenáron le akartam volna fotózni a levegőben ide-oda cikázó táncoló szitakötőt a gyönyörű zöld fű háttérrel. Ez azonban nem történt meg, két okból: egyrészt nem volt nálam tele vagy makróobjektív, csak egy 28-75-ös zoom, meg egy ultranagy látószögű optika, másrészt esélyem nem lett volna a Canon EOS 40D-mmel fókuszálni egy izgő-mozgó szitakötőre (fókusz csapdám pedig nincs). Ekkor ugrott be az ötlet. A háttér teljesen zöld, a szitakötő kék. Miért ne lehetne csak a kékre fókuszálni? S valóban… A MILC gépek ma kivétel nélkül kontraszt alapú automatikus élességállítást használnak, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Hátránya szerencsére egyre kevesebb van, a fázis-különbség elvű AF-hez képest hajszálnyival kisebb sebességet sorolhatjuk ide. Előnye viszont annál több. A képmező bármely részét használhatjuk fókuszmezőnek, nem jelentkezik front-backfocus jelenség, kézzel is tökéletesen állíthatunk élességet, stb. Az élőképet használó AF rendszernek azonban van egy ma még ki nem aknázott lehetősége, jelesül a már említett színérzékeny AF képessége. Hogyan is működhet? Az élességállítás során a képérzékelő szenzorból másodpercenként több tucat képet olvas ki a gép, miközben mozgatja az objektív fókuszcsoportját. A kiolvasott képből pofon egyszerű szelektív színtelenített képet készíteni, azt hiszem ezt könnyű elképzelni. Hasonló elven pofon egyszerű csak a kék színű témára élességet állítani (gyakorlatilag egy gyors maszkolás kell csak hozzá). A fotózás előtt megadhatnánk a kívánt színt (ahogy pl. a Panasonic Lumix DMC-G6-nál is megadható a szelektív színtelenítéshez), melyet követően a gép csak az ilyen színű témára állítana élességet. Ha a kép egészén csak a főtémánk ilyen színű, máris megvan a remek szitakötő befogó autofókuszunk. Természetesen bármilyen színre érzékennyé tehető a rendszer, a kérdés csupán az, hogy van-e komolyabb gyakorlati jelentősége, s érdemes-e ennek fejlesztésébe pár millió dollárt beleölni. Ezt azonban majd a jövő megválaszolja. S ki tudja, lehet pár év múlva már nem csupán gondolkozóba esem a szitakötő láttán, hanem előkapom a saját MILC-em színérzékeny AF-fel, 300 mm-es teleobjektívvel és elkészítem életem addigi legjobb szitakötő fotóját 🙂