A régi, vintage objektívek különleges képi világuk miatt manapság reneszánszukat élik, egyre több mai gyártó ugrik fejest az ilyen régi optikai rendszerek újraforgalmazásába, nyilvánvalóan busás haszon reményében.
Az igazán kedvező árú termékek sokszor a nagymama/nagypapa fiókjából előkerült objektívek, amelyeket úgy tesznek fel hirdető oldalakra az örökösök, hogy valójában nem is nagyon vannak képben az objektív értékével (igaz, a napokban egy Canon EF 24-105mm f/4 L IS USM-et is eladásra kínáltak 45 ezer Ft-ért, de az internet lelkiismeretes népe rögtön segítségére sietett az eltévedt eladónak 😉 ).
A lényeg, hogy kis szerencsével nagyon jó áron juthatunk manuális élességállítású, nagy fényerejű fixekhez, amelyeket adapter segítségével akár tükörreflexes, akár MILC géphez csatlakoztathatunk.
Igen ám, de az 1940 és 1970 között gyártott objektíveknél sok esetben alkalmaztak tórium-oxidot egyes lencsetagok üvegeinél, mivel ezek kristályszerkezete megegyezik a kalcium-flouridéval (vagy röviden fluoritéval), amelyet sűrűn használnak a kromatikus aberráció csökkentésére. Míg utóbbi használatának semmi káros következménye nincs a környezetre nézve, a tórium-oxid sajnos radioaktív, amelynek sugárzási szintje közvetlenül a lencsefelületnél elérheti a 100 μSv/órát (általában azért ennél jóval kevesebb, de objektíve válogatja…).
Ez első ránézésre nem kevés, hiszen ha naponta csak 10 percet tartjuk a szemünk előtt az objektívet és ezt hetente 2 napon is megtesszük, akkor egy év alatt közel 2 mSv sugárzási dózist kapunk, amely meghaladja az éves lakossági dóziskorlátot uránbánya és atomerőművek közelében (azaz ha ennyi dózist kapna egy paksi lakos, akkor ott már szóba kerülhetne a kitelepítés/kiköltöztetés). Mindamellett érdemes megjegyezni, hogy ez sem okoz bizonyítható egészségkárosodást, hiszen egy mammográfiai röntgenfelvétel is átlagosan 3 mSv sugárdózissal jár, egy mellkasi CT pedig 6-18 mSv dózist is jelenthet – mégse lesz senkinek semmi baja, ha életében 4-5× mammográfiai vizsgálatot, vagy éppen néhány CT-t végeznek rajta.
Viszont érdemes azt is figyelembe venni, hogy a fent megadott sugárzási érték a távolsággal négyzetesen csökken, azaz ha egy fényképezőgépre tekerjük fel az objektívet, akkor a szenzor ugyan kaphat a sugárzásból jócskán, de az arcunk/szemünk már nagyságrenddel kevesebbet (azaz nyugodtan fotózhatunk ilyen objektívvel, a tudomány jelenlegi állása szerint tíz év után se lesz kimutatható hatása). Elviekben az ilyen objektívek sugárzása 1 méteres távolságból már nem kimutatható (azaz a természetes háttérsugárzásnál nagyságrenddel kisebb a sugárzás mértéke, így nem mérhető).
A radioaktív sugárzást produkáló objektívek listáját a Fandom Radioactive lenses cikkében találod.
Maga a téma önmagában is érdekes, de az még inkább jó kérdés, hogy ténylegesen látható-e a radioaktív sugárzás okozta képzaj a digitális fényképezőgépek felvételén. Az alkalmazott félvezető képérzékelőkben ugyanis nem csak a látható hullámhosszúságú fény fotonjai tudnak kiszakítani egy elektront, ezzel töltést hozva létre, hanem a közvetlen elektronsugárzással járó, de rövid hatótávolságú béta-bomlás és a gamma-bomlás nagy kinetikus energiájú (mozgási energiájú) fotonjai is.
Ennek járt utána Andrew Walker, aki videójában mutatja be, milyen hatása van a tórium-oxidos objektívnek a digitális fényképezőgépekben.
Röviden összefoglalva: készíthető olyan felvétel, amelyen kimutatható a radioaktív sugárzás hatása, ugyanakkor ez csak az extrém hosszú expozícióknál lehet látványos, amikor egyébként maga a felvétel is sötét tónusú (pl. csillagjárás fotók).
