Digitális dinoszauruszok: harc a fullframe elsőségért

A fullframe digitális tükörreflexes fényképezőgépek indulását egy hiábavaló kísérlet, egy félszeg indulás, és két bátor fejes fémjelzi. A 90-es évek elején piacra került első DSLR gépek még a fotós berkeken belül is nagyon kevesek kiváltságának számítottak. Az évtized első felében mindössze néhány ezer darabos eladással büszkélkedhetett a szegmens úttörőjének számító Kodak. Az éra elején megjelent Kodak modellek egy-egy Nikon és Canon csúcsmodellhez voltak illeszthetők, így áttételesen ezt a két céget is az úttörők közé sorolhatjuk. A 1995-96 táján megjelent saját kiadású modelljeik viszont egyértelművé tették mindenki számára, hogy a japánok is megérkeztek és szeletet követelnek maguknak a DSLR tortából. A csillagászati áron kínált tükrös gépeknek azonban volt egy nagy hiányossága. Többnyire bevált filmes vázak átalakításából születtek és gyártóik szerették volna az ezen gépekhez kiadott objektívparkjukat is átmenteni a digitális korba. Csakhogy az előállítási költségek magas volta miatt minden ilyen gépet a megszokott kisfilmes képkocka méretnél (36 x 24mm) kisebb képérzékelővel szereltek, és még így is szinte megfizethetetlennek számítottak. A készítők előtt két út lebegett, vagy valamilyen optikai „trükkel” teszik az apró szenzor számára is fogyaszthatóvá az objektív képét, vagy a vásárló vállára helyezik ezt a problémát, aki a képkivágás miatt csak a kép egy részét kapja meg a szenzoron. Ez utóbbi teleobjektívnél nem is volt olyan nagy baj (sőt), viszont az 1,3-1,8x-os kivágásokhoz megfelelő nagylátószögű objektívet nagyon nehéz volt találni.

A „trükkös” megoldásra a Nikon-Fujifilm kooperációnak volt egy ötlete, mely a Nikon E2/E3 (Fujix DS-505/560) szériában öltött testet. Ezekben a gépekben mindössze 2/3″-os szenzor dolgozott, a filmes optikák képét pedig egy előtte elhelyezett lencserendszer szabta erre a méretre. Így egy 28-70mm-es objektív a naki megfelelő látószöget adta, kár, hogy a plusz optikai elemek okozta apróbb minőségromlás árán. Ezen kívül a 2/3″-os érzékelő sem volt időtálló a csúcsgépekbe. Az 1999-ben megjelent D1 már APS-C (DX) méretű szenzort használt, az E-széria pedig a süllyesztőben végezte. Ekkoriban hasonló méretnél tartott a Canon csúcsmodell, az EOS-D2000 is, de csak idő kérdése volt, hogy mikor lopja be magát a kisfilm a digitális fényképezésbe. A szenzorok előállítási költsége és a DSLR gépeladások az évtized végére futottak fel olyan mértékben, hogy a gyártóknak megérje a fullframe, azaz kisfilmes képkocka méretű szenzorban gondolkodniuk. Az első tétova lépést a Pentax tette, akinek az MZ-D (máshol MR-52) modell lett volna az első, és igen nagy durranása a DSLR világban. A 2000-es Photokinán bejelentett készülék egy K-bajonettes csúcsgép volt a gyártó MZ-S zászlóshajójának vázában. Lelke egy 6 megapixeles Philips gyártmányú fullframe CCD szenzor volt.

A fényképezőgép soha nem került gyártásba. Bő egy évvel a bejelentése után a Pentax közölte, hogy „A 6 megapixeles SLR fényképezőgép által megkívánt gyártási költségek miatt a termék nem életképes a célpiacunkon.”. A Pentax azóta sem adott ki fullframe fényképezőgépet (bár középformátumút igen). A Pentax bejelentése előtt kiszivárgott egy másik fejlesztés is, mégpedig a Contax N Digital nevű gépé, mely ugyanazt a 6 megapixeles fullframe Philips szenzort kapta, mint az MZ-D. A készülék a Contax nem sokkal korábban kiadott, filmes N-rendszerén alapult, melyhez a Carl Zeiss készített kilenc N-bajonettes objektívet. A Contax N Digital is jó sokáig a műhelyben maradt és közel két év sorozatos halogatás után végül 2002 elején jelent meg. Bátor lépés volt, de a gép a képminősége miatt nem kapott valami jó kritikákat. A Pentax által is bepróbált érzékelő bizonyult gyenge láncszemnek, mely ott is nagyban közrejátszhatott gépük korai halálához. Érzékenysége ISO25-nél indult, de ISO100 fölött állítólag túl gyorsan zajosodott, és a képminőség romlás ellen nem sokat tudtak tenni.

A Contax rossz időben, elkésve érkezett, gyenge marketinggel, és rossz recenziókkal. Az N Digital alig egy év forgalmazás után csendben lekerült a boltok polcairól. Ekkor azonban már mindenki a két nagy gyártó, a Kodak és a Canon fejesugrását várta a fullframe mélyvízbe. Mindkét cég ugyanazon a napon, a 2002 szeptemberében megrendezett Photokinán jelentette be gépét, a Kodak Pro DCS-14n-t, és a Canon EOS-1Ds-t. A Canon készüléke akkoriban óriásinak számító, 11,1 megapixeles felbontást kapott. CMOS szenzorának érzékenysége ISO100-1250 volt, kiterjesztve pedig ISO50-et is tudott. Az érzékelőt állítólag a Panasonic gyártotta. A gép 21 zónás fénymérést és 45-pontos autofókusz rendszert kapott. Sorozatban 3 kép/mp-et tudott (10 felvétel hosszan), ami persze jelentősen elmaradt a kisebb szenzoros, inkább sajtófotóra fejlesztett 1D széria korábbi gépeitől. A felhasználót viszont kárpótolta a nagy felbontás és a kiváló képminőség, a 150 ezer expozícióra tervezett zár, valamint a 0,7x-os nagyítású 100%-os lefedettségű kereső. Hátuljára egy mai szemmel nézve szerén, 2″-os méretű, 120 000 képpontos LCD került.

4000 dollár körüli ára ugyan nem volt olcsó, de a vásárlók igennel szavaztak az új modellre. A Kodak Pro DCS-14n nevének nem is annyira rejtélyes ‘n’ betűje a Nikont jelöli. Ez a gép ugyanis Nikon F-bajonettes volt (a Kodak később Canon bajonettes frissített változatot is kihozott). A DCS-14n CMOS szenzora a Canon gépnél is nagyobb, 13,7 megapixeles felbontást hozott. Az érzékenységet ISO80 és 640 között állíthatta használója, de alacsonyabb felbontásban ISO800-ig is elmerészkedhetett. Sorozatban 1,7 kép/mp-et teljesített, 8 kép hosszan. Autofókusz rendszerének érzékenysége jobb volt a Canonnál, de csak 5 választható pontot nyújtott. Az addig megszokott CompactFlash kártyafoglalat mellett egy plusz SD memóriafoglalat is került a DCS-14n-be, és a Canon hagyománytól eltérően, itt egy beépített vaku is került a gép tetejére.

A keresőkép ezúttal 95%-os lefedettségű. Hátulra egy 2″-os LCD került, 130 ezer képpontos felbontással. Míg a Canonnak saját rendszere (EOS), objektívjei, vakujai és egyéb kiegészítői, valamint olcsóbb DSLR gépei is voltak- melyekből szép eladást produkált – a Kodak mindvégig csak DSLR csúcsmodelleket adott ki, saját rendszer nélkül. A gépeihez megvásárolható objektívek haszna is a Nikon és a Canon zsebét tömte, így nem is olyan meglepő, hogy az évek során a Canon rendszere bizonyult életképesebbnek. A Kodak 2004-ben adott ki utoljára digitális tükörreflexes gépet aztán eltűnt a színről. Napjainkban a Canon mellett a Nikon és a Sony forgalmaz teljes kisfilmes képkocka méretű szenzoros tükörreflexes gépeket.