Digitális dinoszauruszok: nagy szenzor kompaktban

Az ezredforduló utáni első évtized közepén járunk – igen, jól számoltál, 2005-ben. A 2/3″-os szenzorral szerelt bridge csúcsgépek épp kezdenek kikopni a divatból. Helyettük a nagy zoomos kompaktok követelnek maguknak figyelmet, de ekkoriban még a 10-12x-es zoomátfogás figyelemreméltónak számít. Helyettük a DSLR mánia az új dili, mely az elmúlt években kiadott belépőszintű és egyre olcsóbb középkategóriás modelljeivel meghódította a haladó amatőr fotósok jó részét. Aki nagy szenzoros, és jó képminőségű gépet szeretne, tükörreflexes modellre gyűjt. A CCD egyeduralma elvitathatatlan, a CMOS szenzorok pedig jórészt a Canon DSLR-ek és néhány olcsó „webkamera” hóbortjának számítanak. Minőség különbségük persze ég és föld. A Sony még (már) nem számított DSLR gyártónak, bár ebben az évben kötött megállapodást a patinás, de akkoriban már nem túl sikeres Konica Minolta céggel, tükörreflexes gépek fejlesztéséről. A Sony elsősorban elektronikával és alkatrészekkel segítette a K-M DSLR-ek megszületését. Szóval mindenki a feljövőben lévő digitális tükörreflexes fényképezőgépekre figyelt ebben az időben, hiszen egyre másra ezektől kapta az új csodákat. És akkor a leállósávban érkezett egy Sony bejelentés, amire senki sem számított. Az, hogy kompakt gépbe nagy szenzor kerüljön, egyfajta utópiának számított, bár elméletét már akkor is alaposan kitárgyalták és megrágták a fotós fórumok. A gyakorlati megvalósítás azonban ezidáig váratott magára. A japán gyártó elsőként lépte meg, hogy egy bridge kompaktba a tükörreflexes gépek szenzorával konkuráló képérzékelőt szereljen. Ez volt a Cyber-shot DSC-R1 modell 2005 szeptemberében. A fényképezőgépbe egy 21,5 x 14,4 mm-es, 10 megapixeles CMOS (!) képérzékelő került, hajszál híján akkora, mint a korszak DSLR gépeinek zömébe. Összehasonlításképp, akkoriban a kompaktok legjobbjai az említett 2/3″-os CCD-ket használták, melyek mérete 8,8 x 6,6 mm volt. Ez több mint 5x kisebb fényérzékelő felületet jelent. Talán nem véletlen, hogy már a bejelentés is ötször jobb érzékenységről és 2,5x nagyobb dinamikaátfogásról beszélt. Ráadásul a 10,3 megapixeles (3888×2592 pixel) felbontás is kiválónak számított akkoriban, hiszen a legjobb kompaktok is 8-9 megapixel környékén jártak, és a belépő- vagy középkategóriás tükrös gépek sem igen ugrották át ezt a lécet.

Az érzékenység ISO160-3200 között volt állítható. Az alapérték nem, de a plafonnak számító ISO3200 igen jónak számított, hisz a tükrös csúcsmodellek is ekörül teljesítettek. A Sony DSC-R1 persze csak annyiban volt „kompakt”, hogy nem lehetett cserélni az optikáját. Elejére a cserélhető alapobjektívekkel simán vetekedő méretű, 24-120mm-es Carl Zeiss Vario-Sonnar T* optika került. Az 5x-ös zoomátfogás nem számított annyira szokatlannak, viszont a 24mm-es nagylátószög már annál inkább. Mindezek mellé 1:2,8-4,8 fényerő, és 67mm-es szűrőmenet társult. Fényerőben azért elmaradt a kisebb szenzoros elődeitől, hiszen a csúcskategóriában általában 1:2,0-2,8-as Sony kompaktok érkeztek, az F828-as modell esetében például 7x-es zoommal (igaz gyengébb nagylátószöggel), de ez a visszalépés a nagy szenzor miatt érthető volt. Szuper fényerőhöz ennél is nagyobb optikára lett volna szükség. A zoom és az élesség gyűrűvel volt állítható az objektíven, pont mint a nagyokon. A rekeszértéket F16-ig szűkíthettük. Nem csak a nagy objektív, de a nagy gépváz is gondolkodóba ejthette a vásárlókat. Méretben valahol a tükrös gépek környékén járt a készülék. Sőt! A 134 x 156 x 91 mm-re tényleg nem mondhatjuk, hogy kicsi, a közel 1 kilós tömegére meg pláne nem. Volt egy másik hátránya is, nem tudott videót. Belegondolva a korszak technológiájának fejlettségére, ez nem is volt akkora hátrány, hiszen a nagy szenzorokkal még nem volt megoldott a gyors kiolvasás, és egyetlen hasonló érzékelős DSLR sem volt képes még mozgókép felvételre. Kompakt elődei viszont igen, így vehetjük ezt egyfajta visszalépésnek is az R1 részéről. Sorozatban 3 képet készített másodpercenként, ami nem volt rossz, igaz a sorozat hossza mindössze 3 kép volt, ami már akkor is szerény eredménynek számított. Az R1-nek volt egy nagy előnye, a kihajtható, 2″-os LCD, melyet a gép tetejére tettek. Szokatlan helye miatt a vakupapucs a markolat tetejére került. A kihajtható kijelző rendkívül kényelmes fotózást tett lehetővé – bár 134 ezer képpontja nem volt valami nagy szám – a hátlapot pedig teljes egészében a sokoldalú kezelőszervek foglalták el, melyekből kellett is rendesen, hiszen a gép csúcsmodellhez méltó manuális beállításokat kínált. A rekesz és záridő beállítása mellett például RAW formátumot is választhattunk. A kereső mellett egy kényelmes betekintésű, dioptriakorrekciós, elektronikus kereső is került a gépre, 100%-os lefedettséggel és 235 ezer képponttal, melynek az élőképes hisztogram, a kompozíciós rács, és a kiégett részek zebramintás kijelzése is szolgáltatásai közé tartozott. Nem beszéltem még az automata élességállításról, mely profi gépeket idézően sok módot kínált, természetesen kontraszt-érzékelős rendszert használva. Az 5 fókuszpont bármelyikét gyorsan kiválaszthattuk a gép hátán lévő joystick segítségével, és ugyanez a kezelőszerv segített a kézi élességállításkor duplára nagyított képterület görgetésében is. Az R1 mellé egy nagy kapacitású InfoLithium akkumulátort csomagoltak, mely LCD használat mellett is több mint 6 órás működést biztosított, 70%-kal jobbat, mint kis szenzoros elődei. A fotók Memory Stick, vagy CompactFlash kártyákra voltak menthetők. A gép 2005 novemberében került forgalomba, 1000 dolláros árcímkével. Az elődjének mondható F828 modell (2/3″-os CCD, 8 megapixel, 7x-es zoomos, szuper fényerejű optika) két évvel korábban kb. 1200 dolláros áron jelent meg. Egy belépő szintű DSLR (Nikon D70s, vagy Canon EOS-350D) váz 900 dollárért, kitben 1100-1200 dollárért talált gazdát. A Sony DSC-R1, bár egy különleges fényképezőgép volt, mégsem kapott utódot. A gyártó hamarosan felvásárolta a Konica Minolta DSLR részlegét és saját tükörreflexes gépeket gyártására állt rá, manapság pedig a MILC és különösen a fullframe MILC vonal zászlóvivője. A Sony Cyber-shot DSC-R1-ről részletes tesztet is készítettünk, úgyhogy aki kíváncsi a majdnem tíz évvel ezelőtti digitális csúcstechnikára, nyugodtan fussa át.