Ha azt kérdezik tőlünk, hogy miképp lehet készíteni teljesen elfogulatlan, valóban objektív objektív tesztet, akkor erre mindig azt kell válaszolnunk, hogy elképesztően sok munkával, méghozzá annyival, amennyit már nem érdemes belerakni.
De miért? – hangozhat a ma divatos felkiáltás!
Nos, ha jól emlékszem, akkor erről már írtunk korábban, de azért fussunk neki még egyszer. Nem titok, ezúttal a LensRentals.com-on megjelent blogposzt juttatta eszembe újból ezt a témát, ezért járjuk körbe röviden újra.
Az objektív teszteknél több optikai tulajdonságot szokás vizsgálgatni. Ide tartozik talán az egyik legfontosabb, amely a fotósokat leginkább érdekelni szokta: a rajzolat. Vagyis hogy milyen az objektív feloldóképessége, vagy más, nem teljesen pontos szóval élve a „felbontása”. Ez adja meg ugyanis, hogy milyen részletgazdagsággal tud a szenzorra képet vetíteni. Ezt lehet mérni optikai padon, illetve lehet mérni tesztábra segítségével. Utóbbinál főképp a fekete-fehér átmenet meredekségét szokás vizsgálni (ideális esetben az átmenet meredekségének dirac-jelet kellene kapnunk, vagyis végtelenül kicsi az átmenet a tesztábra fekete és fehér sávja között). A DxO által is alkalmazott mérési módszer jó, mert képes megmondani, hogy egy adott objektív adott gyújtótávolság és adott tárgytávolság esetén adott gépvázat használva milyen feloldóképességgel rendelkezik az adott irányban adott rekeszérték mellett. Ezt pedig akár szám formába öntve is megadhatjuk. Igen, túl sok itt az „adott”. De nézzük tovább.
Szintén szokás vizsgálni a színi hibát, azaz a kromatikus aberrációt. A főként nagy fényerejű és/vagy nagy gyújtótávolságú objektíveknél jelentkező probléma sem csak a rekeszértéktől függ, hanem a gyújtótávolságtól és nagyban attól is, hogy a kép mely részét vizsgáljuk. E téren megkülönböztetünk laterális (vagy transzverzális) és longitudinális (vagy axiális ) kromatikus aberrációt. Előbbi a főként a képsarkokban jelentkezik, s kékes elszíneződésként látható, utóbbi a teljes képfelületen megfigyelhető és a fókuszon enyhén kívül eső területeken jobban látható, többnyire bíbor/zöldes elszíneződésként.
Az itt tapasztalható színhiba is mérhető valamilyen számmal, amit akár grafikonon is ábrázolhatunk a képközéptől való eltávolodás függvényében (persze csak a laterális színhiba esetében).
Viszont ez esetben is sok a változó, a gyújtótávolság, a rekesz, sőt, a tárgytávolság is, de még az alkalmazott szenzor is, mivel színi hibát esetenként a szenzor előtti mikrolencsék is okoznak, így ezek sem zárhatók ki (pedig nem az objektívhez tartoznak). A szenzor mikrolencséje általi színhibát csak optikai pados próbán lehet kiküszöbölni. Ha fényképezőgéppel tesztel valaki, akkor nem, maximum két különböző gyártó két különböző gépét ha próbákat tesz, akkor jelentkezhet eltérés, amelyből már lehet következtetni.
Talán kevesebbeket érint, de nagy zoomátfogású vagy nagy látószögű objektíveknél zavaró lehet az erős geometriai torzítás.
Elviekben ezt végtelen tárgytávolságnál kellene vizsgálni, de a nagylátószögű objektívek esetében már pár méter tárgytávolságnál is olyan óriási tesztábrára lenne szükség, amely többnyire kivitelezhetetlen. Ebből adódóan sokszor nem a végtelenre, hanem annál jóval rövidebb tárgytávolságra vonatkoznak a mérések. Itt tehát a fő probléma a tárgytávolság, vagyis a mért érték az adott objektív adott gyújtótávolságánál az adott tárgytávolságra vonatkozik.
A legkönnyebb dolog első ránézésre a peremsötétedéssel lehet, hiszen végtelenre állított objektívvel minden gond nélkül tesztelhető a sarkok sötétedése egy homogén megvilágítású témán. Azonban ennyire itt sem egyszerű a helyzet, hiszen nem csak gyújtótávolságtól és rekeszértéktől függ a sötétedés mértéke és mintája, de stabilizált objektív esetén a stabilizátor állásától is (kitért lencsetag esetén nagyobb a vignettálás!). Innentől kezdve pedig csak a stabilizátor nélküli értékről kapunk képet, a stabilizált kép erősebb vignettálást mutathat.
Ha a fentieket végtelen pontosságúra is csiszolnánk, még akkor sem lehetne objektív objektív tesztet végezni, hiszen az adott mérések csak az adott példányra vonatkoznak, ha pedig tesztpad helyett fényképezőgéppel próbálkozunk, akkor ráadásul a fényképezőgép szenzora is belejátszik a végső eredménybe (hogy az alkalmazott szoftverekről már ne is beszéljünk).
A példányonkénti szórás is mérhető elviekben, ehhez különböző napokon gyártott objektíveket kellene vizsgálni, majd ezek minimum, maximum és átlag értékeit megfigyelni.
De ha azt valaki meg is tenné, még mindig semmi garancia nem lenne arra, hogy egy általunk választott objektív nem esne kívül a teszt során kipróbált és mért mintavétel szélső értékein.
Van-e tehát objektív objektív teszt? Nos, nem igazán.
Így amit tehetünk, hogy lehetőség szerint csak általánosságban elemezzük az objektív tesztek eredményeit és még véletlenül se az alapján döntsünk, hogy az egyik objektív ilyen számértéket, a másik objektív meg olyan számértéket kapott. Ezek a tesztek arra jók, hogy a főbb csapásirányokat megmutassák, illetve ha lehet, akkor az alkalmazási területen is konkrét példákon nézhessük meg, hogy milyen képminőségre számíthatunk (mi ezért készítünk több rekeszsorozatot is a tesztfotóink között).
A bejegyzés elején említettem a LensRentals.com írását. Nos ők nem elsősorban az objektív objektív tesztről írtak, hanem arról, hogy mennyivel másabb és komplexebb egy zoom objektív egy fix gyújtótávolságúhoz képest. Az általuk tett mérések viszont jól mutatják, hogy micsoda eltérések adódnak nem csak aszerint, hogy milyen példányt fogunk kézbe, hanem aszerint is, hogy az objektív melyik pontján történik a mérés.
További részletek a LensRentals.com blogjában:
https://www.lensrentals.com/blog/2017/02/things-you-didnt-want-to-know-about-zoom-lenses/
