Archívum

Az uzsonnásdoboz, a homokozóvödör és a táskarádió. Röviden így jellemezhetnénk az idei nyomtatóteszt sorozatunk első három darabjának külsejét. Szemfülesebbek nyilván már kitalálták, hogy hordozható nyomtatókkal kezdtünk, hiszen ezen a területen szokott leginkább szárnyalni a gyártók fantáziája. Első körben három Canon SELPHY járt nálunk, melyek közül most az „uzsonnásdoboz”, a CP530 kerül terítékre.

A Nikon 2007. augusztusában jelentette be első 36×24 mm-es, vagyis teljes Leica képkockás szenzorral szerelt profi digitális tükörreflexes gépét. Az akkor is nagy szenzációnak számító vázból közel egy év után egy új változatot adtak ki, mely a D3X nevet kapta. A főként nagy felbontású fotózáskor előnyt mutató DSLR gép egy béta változatához már volt szerencsénk, az akkori tapasztalatokat most szűk egy hetes teszteléssel egészítettük ki. Jóllehet, sem az időjárás, sem a gép nagy tudása nem kedvezett annak, hogy egy hét alatt kiismerjük ezt a vadállatot, de annyira elegendő volt, hogy ha kicsit is, de megszelídítsük.

Fotós tanfolyamokról írtunk már néhányszor, így aki olvasta a korábbi bemutatókat, annak sok részlet ismerős lehet. A hasonlóság nem a véletlen műve, hiszen a most bemutatásra kerülő iskola gyökerei, tapasztalata jóval régebbre nyúlnak vissza, mint azt a két évvel ezelőtti alapításából következtethetnénk. A szervezők és az oktatók egy része más iskolákban már bizonyított.

Évek óta ostorozzuk már a gyártókat, hogy teljesen feleslegesen emelik a pixelszámot a kompakt fényképezőgépek körömnyi érzékelőjén, mert az csak a képek zajosodását okozza, miközben a kompakt gépek átlagos felhasználóinak semmi szüksége 15 megapixeles fotókra. A legtöbb családi képből ugyanis vagy nem is készül kép, vagy maximum 10×15 cm-es méretben. A képernyőn való megjelenítéshez és a pici nyomatokhoz pedig 2-3 megapixeles felbontás is bőven elegendő. Egy ideje már bennünk is érik a gondolat, hogy van-e értelme az egésznek, ezért egy összehasonlító tesztbe kezdtünk.

Három teljes évet kellett várnunk rá. Vajon megérte? Az elmúlt ősz egyik régen várt bejelentése a Canon EOS-5D Mark II modell volt, a legendás EOS-5D utódja, amely annak idején új DSLR kategóriát teremtett. Megszületett a felső-középkategóriás – vagy ha tetszik alsó-profi – digitális tükörreflexes fényképezőgép. Az utód mit is tehetne ehhez hozzá? Természetesen nagyobb felbontást, gyorsabb működést és seregnyi modern szolgáltatást, köztük a párját ritkító videó funkcióval.

Az Olympus DSLR kínálata az utóbbi időben kétpólusú volt: az E-1, majd az E-3 a profiknak készült, míg az E-3xx, E-4xx és E-5xx sorozatok minden extra tudásuk ellenére inkább a belépő szinthez tartoztak, mint a középkategóriához. Így aki komoly gépet keresett elfogadható áron, az gyorsan elfordulhatott a márkától. A két véglet közti hiányosságot igyekszik az Olympus pótolni a nemrég bemutatott E-30-cal, amit a múltkori előzetes után megkaptunk végleges változatban is.

A képek, negatívok archiválása, rendszerezése a filmes korszakban viszonylag egyszerű volt. A meghatározott méretű szeletekre vágott filmcsíkot jómódú nyugatiak erre a célra készített műanyag tartóban, csóró kelet európaiak papírba tekerve tették el egy erre a célra kialakított dobozba, mappába. A beszámozott tekercseket dátummal és kulcsszavakkal bevezették a nyilvántartásba – gy.k. kockás füzet – ahonnan akár évtizedekkel később is elő lehetett keresni, feltéve hogy nagyjából be tudták lőni az időszakot. A digitális fájlok nem megfoghatók, így archiválásuk, katalogizálásuk is nehézkesebb.