A kétnaposra tervezett evezés első napján még gondolni sem mertem arra, hogy magammal viszem a vízre az egy évvel ezelőtt vásárolt és a mindennapjaim részévé vált fényképezőgépet. Egy éve a nadrágszíjamra fűzött tokban mindenhova magammal vittem. Igaz, hogy fullautomata gép, de így inkább a témára koncentrálhattam és nem a géppel kapcsolatos technikai ismereteimre. Visszakanyarodva az evezéshez, az első nap élményein és burulásmentes lejövetelünkön felbuzdulva a második nap már úgy döntöttem, hogy fotózok. A nedvességet nem tűrő holmikat egy jól záródó kishordóba rakták előző nap, gondoltam ott az én Fuji-m is elfér. Mire vízreszálltunk kiderült, hogy ez a hordó ott maradt a táborhelyen. Az egyetlen záraznak tűnő hely a neoprén ruha alatti terület volt. Mentőmellényen zippzár le, neoprén kabáton zippzár le, ruhán zippzár le, fényképezőgép be, ruhán zippzár fel, neoprén kabáton zippzár fel, mentőmellényen zippzár fel. Azt hittem megtettem mindent a vízhatlan csomagolás érdekében.
Az egyik zúgónál jött a hidegzuhany! Egy rossz lapátmozdulat és a kétszemélyes kenu, mint Gregor Samsa égnek meredő hassal utasaival a vízben folytatta útját. A 10 fokos vízből röpke fél perc elteltével már kinn is voltam. Miután egy villanás alatt kiderült, hogy semmi bajom, eszembe jutott a fényképezőgép. Mentőmellényen zippzár le, neoprén kabáton zippzár le, ruhán zippzár le fényképezőgép ki. A bőrtokja gyanúsan vizes volt, majd amikor kinyitottam láttam, hogy nem úszta meg ez sem szárazon. Kiöntöttem a vizet a tokból és balga módon mindjárt bekapcsoltam a gépet. A szokásos csippanás elmaradt, életjel negatív. LCD panel közepén egy kis csík, ami mutatta, hogy valószínű eddig van vízzel. Az optikai keresőn nem lehetet átlátni. Ennyi volt a terepi diagnózis. Ekkor még ketten borultak, de ők mindenféle technikai felszerelés nélkül.
A kocsiban hazafelé kivettem az akkumlátort (NP-80) és a SmartMedia (32 Mb) kártyát. Szárazra töröltem a gépet kívülről és az akku nyíláson keresztül. Otthon kibontottam az 5 csavart ami a burkolatot tartotta és kiterítettem a gépet. Szegény úgy nézett ki mint a Terminátor az első rész végefelé. Csupa csont és nyomtatott áramkör. Két napig napi 12 órában egy asztali lámpa barátságos langyos melegénél szárítottam a készüléket. Folyamatosan látszott a javulás. Először csak a csík a tünt el az LCD panelről, majd fokozatosan az optikai keresőn is átláttam. Miután úgy gondoltam, hogy most már eléggé száraz öszecsavaroztam és a hálózati csatlakozó segítségével delejt juttattam a gépbe. S lőn világosság! Elindult a gép igaz kicsit bizonytalanul, de ha letettem az asztalra és nem mosgattam, akkor működött. Ha egy kicsit hátra döntöttem, abban a pillanatban megszünt a tápellátás és lehalt. Még az objektívet is elfelejtette visszahúzni. Kihasználva a működőképességét letöltöttem a fotókat.
Az akkumlátort később kimérettem és azt kaptam amit vártam. A burulás utáni bekapcsolás ennek sem és a vakupanelnek sem tett jót. Az utóbbi alkatrészről már csak a szakszervizben derült ki, hogy cserére szorul. A szakszerviz a megnyugtatásom miatt került a képbe. Megkérdeztem őket, mi a tennivaló egy ázott gép esetén. Semmiképp se helyezze feszültség alá – volt a válasz. Na ezt elszúrtam, de ők megnyugtattak, hogy vigyem csak el a gépet ők megnézik és megmondják mit lehet vele tenni. Szerdán elvittem és rákövetkező hétfőn már hívtak is, hogy akupanelt kellene cserélni, ennyibe fog kerülni, kérem-e. Igen válaszom után félóra múlva már hívtak is, hogy mehetek a gépért.
Most újra ott tartok vele, ahol voltam. Mindenhová magammal viszem, működik, fotózok vele és örülök, hogy ennyiből megúsztam.
Tanulság: Guba a gubához, suba a subához, digitális fényképezőgép inkább a parton. Ráadásul még az időjárás sem volt igazán fotós idő.
