Felépítés
Amikor egy hobbi vagy amatőr fotós az ultrazoom kompakt gépéről a jobb minőség reményében DSLR fényképezőgépre vált, mindig rossz érzés lehet számára, amikor a kitobjektív szűk zoomátfogásával kell szembesüljön. Nyilvánvaló, hogy a kompaktoknál ma már nem ritka 24-600mm, vagy 24-1200 mm-es zoomátfogás nem érhető el a tükörreflexes fényképezőgépekhez, de akik valóban nagy zoomot szerettek volna egyetlen objektívben, azok számára már készültek APS-C szenzoros DSLR-hez ilyen alternatívák.
Eleinte (még 2005-ben) a Sigma volt nyeregben a 18-200mm objektívével, később erre tromfolt rá a Tamron a 18-250mm-es modelljével, amit persze a Sigma sem hagyhatott annyiban, pár évre rá ő is kihozta 18-250mm-es utazózoomját. Tíz éve, 2008-ban jelent meg a Tamron a még nagyobb telét kínáló 18-270mm-es objektívével, amelyre sokáig nem is érkezett válasz a Sigma háza tájáról. Végül 4 éve, 2014-ben jött el a Sigma 18-300mm f/3,5-6,3 DC OS HSM bejelentésének ideje, ezzel azonban nem sikerült átvennie a vezetést, hiszen pár hónappal ez előtt a Tamron már megjelent a 16-300mm-es objektívével, ami telében ugyan nem kínált jobb nagyítást, de nagylátószögben többet tudott. A Sigma úgy tűnik bele is fáradt az állandó versengésbe és úgy látta, a jó képminőség megtartása érdekében nem érdemes tovább nyújtania az így is nagy zoomátfogást. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne még nagyobb látószöget és/vagy még nagyobb zoomot kínálni (akár tele tartomány felé), de ennek ára van, amit nem biztos, hogy rá lehet terhelni az objektív árára, tekintve, hogy a hobbi kategóriás objektívekért nem lehet fél millió Ft-okat elkérni. A Tamron azonban mégis talált még egy lehetőséget az utazózoomok terén és nem érte be a 18,75×-es zoomátfogással. A nagylátószögből egy kicsit engedve, de nagyobb teléig eljutva létrehozta a 18-400mm-es modelljét, amit szintén APC-C szenzoros DSLR-ekhez készített, s ami így már 22,2×-es zoomátfogást kínált.
A Sigma fent említett 18-300mm-es objektívét már teszteltük, most követezzen a még nagyobb, jelenleg legnagyobb átfogású Tamron 18-400mm f/3,5-6,3 Di II VC HLD tesztje.
Vitathatatlan tény, hogy a kis pixelméretek miatt APS-C szenzorra jól rajzoló, nagylátószöget és tele tartományt is kínáló „nagyzoomot” nehéz úgy fejleszteni, hogy a képminőség is kiváló legyen, de a fényerő se csússzon le túlságosan – no és persze az árcédula is emészthető számot mutasson. A Tamron 18-400mm fejlesztésekor minden bizonnyal az ár is komoly szempont volt, a hobbi illetve amatőr fotósoknak szánt modellt ugyanis nem őrületes felárral jelentették meg a piacon. A 18-300mm-es zoomot 150-160e Ft környékén lehet megvásárolni, a komolyabb nagylátószöget kínáló 16-300mm-est 20 ezer Ft-tal drágábban, míg cikkünk tárgyát, a 400 mm-ig eljutó utazózoomért még további 80e Ft hozzácsapásával érhetjük el.
Ettől függetlenül nem irigylem azt, aki APS-C szenzoros DSLR gépéhez keres viszonylag nagy zoomos objektívet, hiszen a kínálat ma már nagy és nehéz eligazodni az egyes objektívek között, pláne ha a képminőség sem utolsó szempont. Az egyre nagyobb zoomátfogás és az egyre nagyobb felbontás ugyanis egyre komolyabb igényeket támaszt az objektívek fejlesztőire, de azért azt nem állíthatjuk, hogy egy kisebb zoomos objektív feltétlenül jobb minőséget kell adjon, mint egy nagyobb zoomos. Ennek oka a lencsetagok kialakításában kereshető, hiszen a különleges és drága aszférikus, alacsony szórású, extra alacsony szórású, illetve akár fluorit (vagy ahhoz hasonló hatású) tagokkal jelentősen javítható a képminőség, de ez az árat is durván fel tudja pumpálni. A régebbi (2000 környékén vagy az előtt megjelent) 70-300mm-es telezoomokat például néhány tízezer Ft-ért megvásárolhatjuk (ráadásul ezek full-frame szenzort is kirajzolnak), feloldóképességük és így képminőségük azonban már egy 16 Mpixeles APS-C szenzoros DSLR-nél sem kielégítő. Ezért nem mindegy, hogyan fejlesztenek és mire figyelnek fejlesztés közben, hiszen akár zsákutcába is juthatunk egy ígéretes specifikációjú, de felbontásában gyenge objektívvel. Ezért sem mellékes, hogy mit kapunk a pénzünkért.
Az újabb fejlesztésű objektíveknél azonban figyelembe veszik, hogy a mai gépek szenzorai aprócska pixelekkel dolgoznak, így nagy vonalélességet igényelnek, emiatt nagyon mellé már nem nyúlhatunk (legalábbis a tényleg új modellekkel).
A Tamron 18-400mm f/3,5-6,3 Di II VC HLD nem kevesebb, mint 16 lencsetagból áll, ezek között azonban van két alacsony szórású (LD – Low Dispersion), két aszférikus és egy hibrid aszférikus lencsetag, vagyis nem bízták a véletlenre a mérnökök a képsarkokban is jó minőséget, az alacsony torzítást és a lehetőség szerint minimális kromatikus aberrációt. Persze jól tudjuk, hogy egy-két alacsony szórású tag még nem garancia a kiváló képminőségre és a kicsi színhibára, ahogy az aszférikus tagok sem mindenhatók és ettől még előfordulhatnak gyenge minőségű, képsarkokban lágy képet adó objektívek. De mindenesetre ígéretes, hogy nem maradtak el ezek a különleges lencsetagok. Aztán hogy ez mire elég, majd tesztünkből kiderül.
A fizikai gyújtótávolságot 18-400mm közé állíthatjuk, amely Nikon vázaknál 27-600 mm-es, Canonnál 29-650 mm-es kisfilmes objektív látószögét fogja eredményezni. A fényerő nagylátószögnél átlagos f/3,5, telében mondhatnánk, hogy átlag alatti (f/6,3), bár ilyen objektívből nincs más, így átlagról is nehéz beszélni. Mindenesetre az utazózoomok között ez a viszonylag visszafogott fényerő megszokott.
Nem csak a nagy gyújtótávolság miatt, de a gyenge fényben való fotózást megkönnyítendő is optikai stabilizátort építettek a 18-400mm-es Tamronba, amely gyári adatok szerint 2,5 Fé előnyt ad (manapság ez már nem túl sok, de tény, hogy jobb, mint a semmi).
Bár mi a Canon modellt próbáltuk ki, érdemes azért megjegyezni, hogy a Nikonhoz készült változat támogatja az elektronikus blendevezérlést is, így az újabb Nikon vázakkal is gond nélkül használható.
Az objektív támogatja a TAP-in Console szolgáltatásait, így a firmware frissítés, fókusz finomhangolás és a stabilizátor működési módjainak beállításai otthon is elvégezhetők.
Az élességállítást a Tamronnál tavaly bevezetett, kis méretű, változtatható nyomatékú HLD (High/Low torque modulated Drive) motor biztosítja, amely a léptetőmotorok egy variánsa és talán leginkább a Canon mikro USM motorjához hasonlítható, hiszen nem kínál full-time kézi élességállítást, vagyis MF módon kívül a fókuszgyűrű nem fordítható el. Elviekben gyors és csendes fókuszálásra számíthatunk, bár élőképes módban erre azért ne vegyünk mérget, hiszen ez már a gépváztól is nagyon függ.
Az objektív belső élességállítású, így a frontlencse se nem fordul el, se nem mozog előre-hátra élességállítás során, viszont a fókuszgyűrű forog az AF során is. Ilyen átfogású objektívnél nem meglepő a teleszkópikus kialakítás, vagyis zoomoláskor a tubus hossza jelentősen megnő, míg nagylátószögnél (napellenző nélkül) kb. 12,5 cm hosszúságú az objektív, 400 mm-nél 21,5 cm hosszúságú.
Az objektívhez tokot nem, de szirom formájú napellenzőt és persze első-hátsó kupakot kapunk.
A frontlencse elé 72 mm-es szűrőt tekerhetünk fel.
A specifikáció a Tamron 18-400mm f/3.5-6.3 Di II VC HLD adatlapján tekinthető meg.
Használati tapasztalatok
Egy utazózoom objektívtől általában nem csak a nagy zoomátfogást, de lehetőségekhez képest kis méretet és kis tömeget várnánk. Legalábbis az volna jó, ha nem nyomná nagyon a fotóstáskánkat, illetve nem húzná nagyon a géppel együtt a nyakunkat.
Persze nyilván egy 18-300 mm-es vagy 16-300 mm-es modellnél nehezebb lesz a Tamron 18-400 mm f/3,5-6,3 Di II VC HLD objektíve, az általában 550 gramm körüli tömeg helyett 700 grammal kell számoljunk. Nos, a 400 mm-es gyújtótávolságnak ez az ára, s mivel más alternatíva a 400 mm-hez nincs az amatőr fotósok pénztárcájához igazítva, így ezt a békát le is kell nyeljük.
Az objektívet jó tapintású, hőstabil műanyag burkolattal látták el, az egyes gyűrűk és a bajonett csatlakozó köré időjárásálló szigetelést is építettek, azaz csöpögő esőben, havazáskor is használhatjuk. Poros környezetben azért annyira ne érezzük biztonságban az objektívet, hiszen zoomoláskor óhatatlanul „lélegzik” az objektív, könnyen juthat be por így a lencsetagok közé – akár a gépvázon keresztül is.
A tubus kb. közepe táján található a 3,5 cm széles zoomgyűrű, ami sajnos a nálunk járt változatnál 35-100mm között felkeményedett, 100-200mm között pedig nagyon nehezen járt. A teljes zoomtartomány egyébként a zoomgyűrű kb. 100 fokos elfordításával bejárható.
A fókuszgyűrűt legelőre helyezték, ami nem is baj, hiszen – mint említettük már – az automatikus élességállítás során is elfordul, így elég zavaró lenne, ha olyan helyen volna, amit éppen az objektív megtartásánál is használnánk. Ha áttérünk kézi élességállításra, akkor a teljes fókusztartományt cca. 50 fok elfordításával tudjuk bejárni, vagyis elég precízen kell forgatnunk a gyűrűt, ha pontosak akarunk lenni.
Távolságskálát az objektívre nem helyeztek, kapcsolóból viszont három is került a tubusra, az automatikus vagy manuális fókuszt állító AF/MF kapcsoló, a stabilizátor ki/be kapcsolója, valamint a másik (bal) oldalon a zoomgyűrű rögzítő kapcsolója, amellyel 18 mm-es nagylátószögű állásban rögzíthetjük a zoomot (bár ennek a nem lötyögős, elég kemény zoom mellett túl sok jelentősége nincs).
Noha egy utazózoomnál nem lényeges, hogy mi történik fókuszálás közben, vagyis hogy változik-e a látószög közelépont és végtelen között, azért ha már nálunk volt, ezt is megnéztük. A látottak alapján a fókuszlégzés elég jelentős, közelpontnál jóval nagyobb látószögünk van, mint végtelen tárgytávolságra állva. Ez azt jelenti, hogy egy néhány méterre lévő madár fotózásakor 400 mm-en nem kapunk akkora nagyítást, mint ha távolabbra fókuszálnánk.
