Pár órája olvastam a Youngrens (Erin és Jeff Youngren) blogjában egy esküvői fotózásról szóló cikket, ami komolyan mély nyomokat és szomorúságot hagyott bennem. Gyűröm, gyűröm, de nem megy le a torkomon, sajnos ki kell írnom magamból – legnagyobb bánatotokra 😉
A téma jóllehet közvetlenül kapcsolható a fotózáshoz így a Pixinfo-hoz is, de maguk a gondolatok inkább a személyes blogomban mutatnának jól. Most mégis kivételt teszek és mindezt ide, a Pixinfo olvasói elé tárom, pusztán azért, hogy többekhez eljuthasson az üzenet, többen gondolkozhassanak el, s talán többeknek sikerüljön jobban a saját esküvőjük, vagy akár az esküvői fotózásuk.
Bár mai világunkban (legalábbis itt Magyarországon) egyre inkább a farkastörvények veszik át a fő szerepet, hiszek abban, hogy az elme közös ereje felülemelkedhet ezen. Gondolkodjatok hát el Ti is a lentieken, s hátha sikerül változtatnunk.
Ismert tény, hogy mi magyarok – és talán európaiak is – hajlamosak vagyunk az amerikai kontinenst majmolni. Jó példa erre a Mc Donald’s, a Starbucks, a rap, vagy ha már az esküvőknél tartunk, akkor a ceremóniamesterek, az amerikai stílusú kerek asztalos elrendezés (amit egyébként rettentő mód kedvelek), vagy az esküvői fotózásnál a trash the dress és még sorolhatnám… Baj? Szerintem nem, ha nem visszük túlzásba. Ha nem csak starbucksba vagyunk hajlandók eljárni, ha nem csak az amerikai stílust koppintjuk, hanem csak egy kicsit hagyjuk magunkat befolyásolni, de emellett megtartjuk saját stílusunkat.
De hogy végre a lényegre térjek. A szóban forgó cikk azt ecseteli, hogyan érjük el, hogy hiteles érzelmeket adjunk vissza esküvői fotóinkon. Már az első néhány bekezdés után kezdett körvonalazódni az érzés, hogy ez itt Magyarországon nemigen kivitelezhető. Erin azt írja, hogy az egyik legfontosabb, hogy lelassuljunk. Hogy ne legyen stresszes se a pár, se mi magunk. Hogy nyugodt környezetet találjunk.
Véleménye szerint a fotós jelentős befolyással bír az esemény hangulatára – s bizony ebben van valami. De még mennyi. Egy unalmas, „hozzádseszólokcsináljatokúgyminthaittselennék” típusú fotózás nem lesz emlékezetes. A képek ettől még sikerülhetnek jól, de ahhoz olyan pár is kell, akik képesek kikapcsolni és tényleg nem azon idegeskedni, hogy „úúúúristen most már az esküvőm van, mindjárt elveszem/hozzámegyek, ez meg itt kattogtat, de mit kattogtat ez a fapofa, biztos jó a sminkem?”.
Azt itthon is tudjuk, hogy a jó fotózáshoz jó hangulat kell, amiben igen komoly szerepük van a fotósnak és a segítőknek. Nem szabad, hogy a pár úgy érezze, hogy a fotós DOLGOZIK. Ez esetben nem biztos, hogy képesek lesznek feloldódni és átadni magukat a pillanat varázsának. Feszültek lesznek és ez a képeken is látszani fog. Ugyan ki a fene szeretne éveken keresztül egy mű, mesterkélt fotót nézegetni, tudva jól, hogy az ott lévő mosoly nem feltétlenül volt őszinte (mert ugye az fog eszébe jutni, hogy na az a töketlen (már elnézést) fotós mit pattogott ott a helyszínen, stb.). A jó esküvői fotók azokban a pillanatokban készülnek, amikor a pár messze nem arra gondol, hogy miért töketlenkedünk. Így hát nincs más hátra: oldani kell a feszültséget és megteremteni a jó hangulatot. Nem árt, ha előzőleg már találkoztunk és beszélgettünk ügyfeleinkkel, s nem akkor látjuk őket elsőként, amikor a fotózásra érkezünk. Nekünk sem jó, nekik sem jó, a képeknek sem jó. Senkinek sem jó.
No, kicsit visszakanyarodva az eredeti cikkhez, Erin így folytatja: Az „első pillantás” potenciális stresszforrás a fotós számára. Nem biztos, hogy időben elkészül a sminkes és a fodrász, így a fotózás idejéből vesz el időt. Nos, ismerős. Tegye fel a kezét az, aki nem parázik attól, hogy a pár fél órás késés után sem érkezett még a megbeszélt helyszínre. Senki? Ott hátul? Ja nem, nem a fizetés napjáról van szó. Komolyra fordítva a szót: valóban a fotós az, aki a legrosszabbul jár a sokszor előforduló késésekkel. Kapkodni kezd, nincs idő a hangulat rendes, normális megteremtésére, s nem olyan képek születnek, amilyet szeretne. Ettől még lehetnek jó képek, de belül érezzük, hogy ez így most sokkal nehezebb és ez frusztrálóan hathat ránk.
Aztán olvasom tovább a cikket és belém hasít a felismerés. Bakter, az első pillantás. Nem elsősorban a fotós és a pár első pillantására gondolt Erin, mikor megérkeznek a helyszínre. Hanem arra, amikor a vőlegény megpillantja a menyasszonyt.
Itt estem le a székről, mert eszembe jutott, hogy valóban, ma már mennyire nem „divat” a „first look”.
Amikor én nősültem, akkor régi jó hagyomány szerint vőfélyes leány kikérő volt. Elmentünk a „lányos házhoz”, kint az udvaron megálltunk, majd a vőfély a nevemben kikérte leendő nejem a anyukától és az apukától. Aztán az ara kijött a házból. Igen, akkor láttam először menyasszonyi ruhában, kisminkelve, feltűzött hajjal, fátyollal. Szavakba nem önthető az az érzés, csak annyit tudok mondani: fantasztikus, s aki úgy nősült/ment férjhez, hogy együtt öltöztek, az soha nem tudja meg, miről maradt le.
Erinék leírásából az jön le, hogy náluk ennek még mindig komoly hagyománya van. Ott a menyasszony és a vőlegény akkor látják egymást először ünnepi ruhába felöltözve, amikor a fotózás helyszínére érnek, s a fotós(ok) egymás felé engedik őket. Hogy milyen arcot vágnak ilyenkor? Fantasztikusat. Hasonlót sikerült fotóznom, amikor a feleségemnek szánt, életem legnagyobb ajándékát „átadtam”.
Megkértem, hogy álljon „ide”, s csukja be a szemét. Nem nézheti meg, csak akkor nyithatja ki a szemét, ha azt mondom „most”! Addig beállítottam a gépet, lőttem egy tesztképet, hogy tuti jó felvételem legyen.
Már előre nevetett, vigyorgott. Aztán kimondtam: „most”. Na azt az arcot! Szája elé kapta mindkét kezét, ujjongott, visított, ugrált, fantasztikus volt. Valami hasonló érzés, amikor a menyasszony és a vőlegény először látja meg egymást ünnepi díszben. Többnyire nincsenek szavak, csak mimika.
Ezt a jó szokást, ezt a csodálatos varázst kellene valahogy visszacsempészni a mostani esküvőkbe. Persze nem rajtunk múlik, de tehetünk javaslatokat a párnak erre vonatkozóan. S ha sikerül, ilyen képet lőhetünk: 
Na ennyit a valódi érzelmeket tükröző képekről.
További képek és a gondolatokat ébresztő cikk eredetiben: http://www.pictage.com/blog/2012/01/19/capturing-authentic-emotion-on-the-wedding-day
