Nadja Massun – Alice Zapata országában

A messziről jött ember
Úgy hallottam, hogy a messziről jött ember azt mond, amit akar. Módosítva az eredeti mondást, a távolról jött emberről ki-ki azt mond, amit akar. Nadja Massun esetében ez sokszorosan igaz lehetne, hiszen tényleg messziről jön, Mexikóban él, de Afrikában született, anyja magyar, apja belga, és kalandos élet jutott nekik, hiszen a kongói őserdő szélén álló villából menekültek, amikor Patrice Lumumbát megölték, s az ennek nyomán kirobbanó belharcok során az európaiak élete fabatkát sem ért. Talán a nem európaiaké is, de ez most messze vinne. Két évesen Nadja már Kolumbiában élt egy kicsit, majd folyamatosan költöztek a diplomata családok szokásos vándorútját követve Peruba, Costa Ricába. Közben azért jutott ideje, hogy minden nyarát a Balaton mellett töltse nagymamájánál, közben jutott ideje elvégezni az egyetemet, dolgozni az ENSZ Menekültügyi Hivatalában, Mexikóba költözni, férjhez menni egy ottani festőművészhez és gyerekeket szülni… Miért időzöm ennyit ezeknél az életrajzi momentumoknál?

Mert Nadja Massun fotográfiái semmi másról nem szólnak igazából, csak saját élete apró vagy nagyobb villanásairól. Számára minden fényképezési szituáció egy kitüntetett élethelyzet, egy röpke találkozás, mely arról szól, hogy azt a kicsi érzést, helyzetet, hangulatot, hangot hosszasan kitartsa, mint zongorán a bal pedált taposó muzsikus… Mindennapjainak apró történéseit láthatjuk fotóin, családját, barátait, ismerőseit, a helyeket, ahol él. Ezekből az élet-pillanatokból nem intimus családi képek lesznek, melyeknek helye a komód második fiókjában van, hanem autonóm alkotások, tele figyelemre méltó részletekkel.

Hát persze, hiszen 2000-től a Centro Fotográfico Manuel Alvarez Bravo műhelyében sajátította el a fotográfia fortélyait, több egyéni és kollektív kiállításon vett részt, szóval nem nyeretlen kétéves.

Nadja mexikói, marokkói, kubai képeit átlengi a titok, a misztikus létnek és a legprivátabb személyességnek az a furcsa elegye, amiért bele tudunk szeretni a képeibe. Mondhatnék ezekről a képekről bármit, hiszen ez az első kiállítása Magyarországon, és tudják, a messziről jött emberről…, de az ember hamar visszatalál a realitások talajára. Elég csak megnézni Nadja itthon készült képeit, mondjuk a Kerepesi úti temetőről, hogy azt ne mondjam, Nemzeti Sírkertről, vagy Erdélyről. Mert ezekből a képekből nemcsak az derül ki, hogy pirosfehérzöld szűrő nélkül is lehet ezekről jó képeket exponálni, hanem az is, hogy a fotó nem csak, és nem elsősorban arról szól, amit ábrázol, hanem sokkal inkább arról, aki csinálja. A temető jobbára műkő szobrait ábrázoló fényképei nem a pátosz, hanem egy nagyon érzékeny, szenzitív nő, egy latinos temperamentum és egy hamisítatlan kelet-európai bánatra is hajlamos személy alkotásai. Aki aztán amikor ellátogatott Erdélybe, elfelejtette Mexikót, Párizst és Havannát, és minden rárakódott kulturális, civilizációs és egyéb hatást, ami érte Bogotától Oaxacoig, és echte magyarként örökítette meg a széki táncházat, a templomba igyekvő alszéki menyecskéket, asszonyokat, az ott élőket. Miért érdekes ez, kérdezhetnék. Mert ahogy Erdélyt magyarul, úgy Mexikót mexikói szemmel, Kubát kubaiként, Marokkót arabként és így tovább képes befogadni, fényképezni és megmutatni. Ebben áll Nadja Massun legfőbb erénye. Bárhol van, ott otthon lesz, és nem turistaként, hanem gyermekeivel játszó anyaként, a piacról cekkert cipelő háziasszonyként, táncmulatságok résztvevőjeként fényképez. Csak látszólag bonyolult mindez, amit leírtam. Tessék megnézni a képeit és minden azonnal érthető, élhető és természetes lesz. (Kincses Károly)