A hetvenes, nyolcvanas évek fordulójára a modern fototechnika iránt érdeklődők elméletben már megismerhették az elektronikus fotózás alapjait, a jövő azonban nem ezeké a videokameráké, hanem – legalábbis ma úgy látszik – a digitális fotózásé lett. De melyik volt az első, valódi digitális fényképezőgép?
A 80-as években járunk. A fotózást megingathatatlanul a film uralja, ezek az elektronikus videó masinák pedig a technikai lapok „kis színes” rovatainak érdekes és nagyon drága egzotikumai csupán. Zömében valóban csak színes érdekességként, vitrinek mögött mutogatható prototípusként szolgáltak. Többségük a boltok polcaira sem került. Napjaik viszont már ekkor meg voltak számlálva. Junichi Nakamura Képérzékelők és a digitális fényképezőgépek jelfeldolgozása (Image Sensors and Signal Processing for Digital Still Cameras) című, történeti áttekintést is kínáló könyvében két okot említ az állókép kamerák halálaként. Egyrészt a már itt is pedzegetett rendkívül magas árat, mely a kisebbik ok lehetett. Sokkal komolyabb indok volt a fejlődésképtelenségük. Ezeket a gépeket az akkori tévés megjelenítés igényeihez szabták, és az nem fejlődött olyan ütemben, ami belátható időn belül a filmes fotózás minőségi konkurensévé tette volna őket. A szükséges továbblépést a digitális jelrögzítés jelentette. A digitális fejlesztés egyik irányát akkoriban a Kodak képviselte, akik kormányzati és egyéb, halandókat nem érintő megrendeléseknek eleget téve a DSLR fényképezőgépeik őseit fejlesztgették. A fogyasztókat megcélzó piacon viszont olyan japán cégek sorakoztak, mint a Fujifilm és a Toshiba, melyek inkább a kompakt piacban látták a jövőt. A fenti géphez a Toshiba gyártotta a memóriakártyát, kettejük korábbi megállapodásának értelmében. Mindkét cég a Mitsui befektetői csoporthoz tartozott, így szoros volt az együttműködés. 
LCD még a 80-as évek végén sem került a gépekre. A képkomponáláshoz egy normál átnézeti keresőt használhatott a fotós. A PS-1P lelkének a 2/3″-os (8,8 x 6,6 mm) CCD számított, mely bizony nagyobb volt a manapság általánosan használt 1/2,3″-os kompakt szenzorméretnél. 0,4 megapixeles felbontása viszont alig adott nagyobb képméretet a VGA felbontásnál. Pontos adatot nem találtam, de 4:3 oldalarányú CCD-ből nagyjából 720 x 540 pixeles képméret adódik. Akkoriban a jóval drágább (DSLR) gépekbe már 1 megapixel körüli szenzorokat is szereltek. 
Bár a Fujix DS-1P-t tartják az első kereskedelmi forgalomba szánt digitális fényképezőgépnek, soha nem került a boltokba. Senki sem tudja pontosan mennyit gyártottak belőle, de a Fujifilm néhány éve kiadott tájékoztatása szerint a gyártó mindössze egyetlen megmaradt példányról tud, ami egyes vélemények szerint nem is működik. Úgyhogy ha valaki gyűjtésbe kezd, és netán talál egy működőképes példányt, mondhatni megfogta az Isten lábát. A készüléket egy évre rá követte utódja a lapos, áramvonalas házba került Fujix DS-X, melyet IMC-100 néven ugyanabban a vázban és tulajdonságokkal a Toshiba is kiadott. Egy kicsivel nagyobb látószögű, jobb fényerejű objektívet kapott, ugyanolyan méretű és felbontású CCD-vel. Ez a készülék már kereskedelmi forgalomba került. A teljes rendszer: fényképezőgép+memóriakártya+képlejátszó kb. 20 ezer dollárjába fájt a vásárlónak. Az alábbi képen a DS-X és felhasználási területei láthatók. 
