A fullframe digitális tükörreflexes fényképezőgépek indulását egy hiábavaló kísérlet, egy félszeg indulás, és két bátor fejes fémjelzi. A 90-es évek elején piacra került első DSLR gépek még a fotós berkeken belül is nagyon kevesek kiváltságának számítottak. Az évtized első felében mindössze néhány ezer darabos eladással büszkélkedhetett a szegmens úttörőjének számító Kodak. Az éra elején megjelent Kodak modellek egy-egy Nikon és Canon csúcsmodellhez voltak illeszthetők, így áttételesen ezt a két céget is az úttörők közé sorolhatjuk. A 1995-96 táján megjelent saját kiadású modelljeik viszont egyértelművé tették mindenki számára, hogy a japánok is megérkeztek és szeletet követelnek maguknak a DSLR tortából. A csillagászati áron kínált tükrös gépeknek azonban volt egy nagy hiányossága. Többnyire bevált filmes vázak átalakításából születtek és gyártóik szerették volna az ezen gépekhez kiadott objektívparkjukat is átmenteni a digitális korba. Csakhogy az előállítási költségek magas volta miatt minden ilyen gépet a megszokott kisfilmes képkocka méretnél (36 x 24mm) kisebb képérzékelővel szereltek, és még így is szinte megfizethetetlennek számítottak. A készítők előtt két út lebegett, vagy valamilyen optikai „trükkel” teszik az apró szenzor számára is fogyaszthatóvá az objektív képét, vagy a vásárló vállára helyezik ezt a problémát, aki a képkivágás miatt csak a kép egy részét kapja meg a szenzoron. Ez utóbbi teleobjektívnél nem is volt olyan nagy baj (sőt), viszont az 1,3-1,8x-os kivágásokhoz megfelelő nagylátószögű objektívet nagyon nehéz volt találni. Nikon E2N A „trükkös” megoldásra a Nikon-Fujifilm kooperációnak volt egy ötlete, mely a Nikon E2/E3 (Fujix DS-505/560) szériában öltött testet. Ezekben a gépekben mindössze 2/3″-os szenzor dolgozott, a filmes optikák képét pedig egy előtte elhelyezett lencserendszer szabta erre a méretre. Így egy 28-70mm-es objektív a naki megfelelő látószöget adta, kár, hogy a plusz optikai elemek okozta apróbb minőségromlás árán. Ezen kívül a 2/3″-os érzékelő sem volt időtálló a csúcsgépekbe. Az 1999-ben megjelent D1 már APS-C (DX) méretű szenzort használt, az E-széria pedig a süllyesztőben végezte. Ekkoriban hasonló méretnél tartott a Canon csúcsmodell, az EOS-D2000 is, de csak idő kérdése volt, hogy mikor lopja be magát a kisfilm a digitális fényképezésbe. A szenzorok előállítási költsége és a DSLR gépeladások az évtized végére futottak fel olyan mértékben, hogy a gyártóknak megérje a fullframe, azaz kisfilmes képkocka méretű szenzorban gondolkodniuk. Az első tétova lépést a Pentax tette, akinek az MZ-D (máshol MR-52) modell lett volna az első, és igen nagy durranása a DSLR világban. A 2000-es Photokinán bejelentett készülék egy K-bajonettes csúcsgép volt a gyártó MZ-S zászlóshajójának vázában. Lelke egy 6 megapixeles Philips gyártmányú fullframe CCD szenzor volt. Pentax MZ-D A fényképezőgép soha nem került gyártásba. Bő egy évvel a bejelentése után a Pentax közölte, hogy „A 6 megapixeles SLR fényképezőgép által megkívánt gyártási költségek miatt a termék nem életképes a célpiacunkon.”. A Pentax azóta sem adott ki fullframe fényképezőgépet (bár középformátumút igen). A Pentax bejelentése előtt kiszivárgott egy másik fejlesztés is, mégpedig a Contax N Digital nevű gépé, mely ugyanazt a 6 megapixeles fullframe Philips szenzort kapta, mint az MZ-D. A készülék a Contax nem sokkal korábban kiadott, filmes N-rendszerén alapult, melyhez a Carl Zeiss készített kilenc N-bajonettes objektívet. A Contax N Digital is jó sokáig a műhelyben maradt és közel két év sorozatos halogatás után végül 2002 elején jelent meg. Bátor lépés volt, de a gép a képminősége miatt nem kapott valami jó kritikákat. A Pentax által is bepróbált érzékelő bizonyult gyenge láncszemnek, mely ott is nagyban közrejátszhatott gépük korai halálához. Érzékenysége ISO25-nél indult, de ISO100 fölött állítólag túl gyorsan zajosodott, és a képminőség romlás ellen nem sokat tudtak tenni. Contax N Digital A Contax rossz időben, elkésve érkezett, gyenge marketinggel, és rossz recenziókkal. Az N Digital alig egy év forgalmazás után csendben lekerült a boltok polcairól. Ekkor azonban már mindenki a két nagy gyártó, a Kodak és a Canon fejesugrását várta a fullframe mélyvízbe. Mindkét cég ugyanazon a napon, a 2002 szeptemberében megrendezett Photokinán jelentette be gépét, a Kodak Pro DCS-14n-t, és a Canon EOS-1Ds-t. A Canon készüléke akkoriban óriásinak számító, 11,1 megapixeles felbontást kapott. CMOS szenzorának érzékenysége ISO100-1250 volt, kiterjesztve pedig ISO50-et is tudott. Az érzékelőt állítólag a Panasonic gyártotta. A gép 21 zónás fénymérést és 45-pontos autofókusz rendszert kapott. Sorozatban 3 kép/mp-et tudott (10 felvétel hosszan), ami persze jelentősen elmaradt a kisebb szenzoros, inkább sajtófotóra fejlesztett 1D széria korábbi gépeitől. A felhasználót viszont kárpótolta a nagy felbontás és a kiváló képminőség, a 150 ezer expozícióra tervezett zár, valamint a 0,7x-os nagyítású 100%-os lefedettségű kereső. Hátuljára egy mai szemmel nézve szerén, 2″-os méretű, 120 000 képpontos LCD került. Canon EOS 1Ds 4000 dollár körüli ára ugyan nem volt olcsó, de a vásárlók igennel szavaztak az új modellre. A Kodak Pro DCS-14n nevének nem is annyira rejtélyes ‘n’ betűje a Nikont jelöli. Ez a gép ugyanis Nikon F-bajonettes volt (a Kodak később Canon bajonettes frissített változatot is kihozott). A DCS-14n CMOS szenzora a Canon gépnél is nagyobb, 13,7 megapixeles felbontást hozott. Az érzékenységet ISO80 és 640 között állíthatta használója, de alacsonyabb felbontásban ISO800-ig is elmerészkedhetett. Sorozatban 1,7 kép/mp-et teljesített, 8 kép hosszan. Autofókusz rendszerének érzékenysége jobb volt a Canonnál, de csak 5 választható pontot nyújtott. Az addig megszokott CompactFlash kártyafoglalat mellett egy plusz SD memóriafoglalat is került a DCS-14n-be, és a Canon hagyománytól eltérően, itt egy beépített vaku is került a gép tetejére. Kodak Pro DCS-14n A keresőkép ezúttal 95%-os lefedettségű. Hátulra egy 2″-os LCD került, 130 ezer képpontos felbontással. Míg a Canonnak saját rendszere (EOS), objektívjei, vakujai és egyéb kiegészítői, valamint olcsóbb DSLR gépei is voltak- melyekből szép eladást produkált – a Kodak mindvégig csak DSLR csúcsmodelleket adott ki, saját rendszer nélkül. A gépeihez megvásárolható objektívek haszna is a Nikon és a Canon zsebét tömte, így nem is olyan meglepő, hogy az évek során a Canon rendszere bizonyult életképesebbnek. A Kodak 2004-ben adott ki utoljára digitális tükörreflexes gépet aztán eltűnt a színről. Napjainkban a Canon mellett a Nikon és a Sony forgalmaz teljes kisfilmes képkocka méretű szenzoros tükörreflexes gépeket.
A Nikon újabb videókat tett közzé, amelyből ezúttal a portré, illetve önporté készítés trükkjeit, érdekességeit tudhatjuk meg.
Mind az angol nyelvű Nikone Europe, mind a...
A Content Rumble legfrissebb podcastjának vendége volt Antalóczy Tibor, a Pixinfo főszerkesztője, akivel nem csak a lap kialakulásáról, de a jelenlegi trendekről is beszélgetett Csapó Gábor, Szabó Viktor és Szanyi Roland.
A kisfilmes kategória gépvázai könnyen hordozható, szinte korlátlanul és univerzálisan kiépíthető rendszerek alapjai, de méretükből és felépítésükből adódóan alkalmatlanok a precizitást igénylő, több száz megapixeles high-end fotózásra. Nem lehet például nagyfelbontású, minden arcon éles csoportképeket készíteni velük 50 emberről, de nem alkalmasak olyan igényes modellfotóhoz sem, ahol az egész alakos képen minden hajszál külön repül, minden szövet-textúra látszik, és még a modell lábai is meg vannak nyújtva. Vagyis a nagygépek képépítő, képkompozíciós lehetőségeit nem adják az alkotó fotós kezébe.
Arról bizonyára már sokan hallottak, hogy egyes fényképezőgépekben van lehetőség torzítás korrekciót bekapcsolni, de azt talán kevesen tudják, hogy bizonyos objektívek használatakor ez nem...