Digitális dinoszauruszok: fullframe a kistáskában

Nehezen szakadunk el 2005-től és a digitális tükörreflexesektől. Ekkor éltük meg ugyanis a kategória harmadik „mini-forradalmát”, a fullframe gépek előretörését. Az ezredfordulót követő évtized először a középkategóriás DSLR szegmenst hozta el a fotózást komolyan vevő amatőrök számára. Ilyen volt például a Canon EOS-D30 és a Nikon D100, melyek utat nyitottak a digitális tükörreflexes gépeknek egy sokkal nagyobb közönség számára. Az igazi forradalmat azonban a belépő szintű tükrös fényképezőgépek megjelenése jelentette, mint például a 2003-as Canon EOS-300D modell. Ezek a gépek – 1000 dollár alatti árukkal – olyan rétegekhez is eljuttatták a minőségi digitális fotózást, melyek addig kiszorultak ebből a szegmensből. 2005 környékén tehát, aki DSLR-t akart magának, viszonylag elérhető áron válogathatott a belépő és középszintű típusok között. Az addig a kompaktok és a tükörreflexes gépek közti árszakadék áttolódott a középkategóriás és profi DSLR-ek közé, melyek között már nem egy fullframe szenzoros (36 x 24mm-es, kisfilmes képkocka méretű) gépet is találni lehetett. Már csak az hiányzott, hogy megjelenjenek az elérhetőbb árú profi gépek. És így is lett! Az első elérhetőbb árú, fullframe érzékelős gép ismét a Canon műhelyből került ki. A neve EOS-5D lett, egy számjegyével jelezve, hogy az addigi 1D szériához közelít, mégis más. Más, hiszen a szenzort leszámítva gyakorlatilag egy középkategóriás gépet kaptunk, de ez az egy alaptulajdonsága is elég volt ahhoz, hogy hivatásos divat-, portré- és esküvőfotósok tömegeinek kedvenc munkaeszköze legyen a következő pár évben. A fullframe szenzorra még manapság is felkapjuk a fejünk, pedig azóta egyre másra jelentek már meg ilyen méretű érzékelős fényképezőgépek, akkoriban viszont nagy szó volt. A márkatárs EOS-1Ds 2002 végén jött ki az első fullframe DSLR-ként, 11 megapixeles felbontással, utódja az 1Ds Mark II pedig alig egy évvel korábban, 16,6 megapixellel. Természetesen mindkettő a profi kategóriához mérhető árszinten, úgy 8000 dollár környékén. Aki fullframe szenzoros gépre vágyott, kénytelen volt e kettő közül választani, esetleg a hasonlóan drága Kodak DCS Pro 14-et is beszerezhette még, bár gyártója pár hónappal korábban jelentette be, hogy a beszünteti gyártását. A Sony és Samsung még nem gyártott DSLR fényképezőgépeket, a Nikon pedig ekkoriban csak a DX szenzort erőltette összes gépében, ahogy a Konica Minolta, Fujifilm, és Pentax is. Az Olympus a 3/4-os szenzorra tette voksát. Ebben a közegben jelentették be 2005 augusztus végén az EOS-5D-t, amikor a Canonnál a belépő szinten a 350D, középkategóriában pedig a 20D számított a legújabbnak, föléjük érkezett az 5D, nagyjából 3300 dolláros árcédulával, mely kevesebb mint a fele volt a Canon akkori csúcsmodelljeinek, viszont több mint duplája a 20D 1500 dolláros árának. Mégis kaptunk egy hídelemet a 6000 dolláros árszakadék áthidalására. A Canon EOS-5D egy szuper építési minőségű, magnézium ötvözet vázzal érkezett, mely azonban nem volt időjárásálló, mint a nagyok, bár zárszerkezetének tesztelt élettartamát (100 ezer expozíció) megadták. A profi gépeket idézte az is, hogy nem kapott beépített vakut – szinkroncsatlakozót és vakupapucsot persze találtunk rajta. A legnagyobb figyelmet a CMOS szenzor kapta, mely 35.8 x 23.9 mm-es méretet és 12,7 megapixeles (valódi) felbontást kínált, e téren is valahol félúton maradva a 16 megapixeles 1Ds Mk II és a 8 megapixeles 20D között. Érzékenységben ISO100 és 1600 között dolgozhatott a fotós, kiterjesztve ISO50 és 3200 érték is elérhető volt, mindez persze a kiterjesztett értékek kivételével akár 1/3 Fé lépésekben. A Canon az 5D-ben vezette be Digic II processzorát, mely a korábbinál kisebb méretben, de jobb teljesítménnyel dolgozott, és persze nagyobb puffer kapacitással is rendelkezett. Az új DDR-SDRAM-oknak köszönhetően a korábbinál gyorsabb bekapcsolási időt és kártyaírási sebességet kaptunk. Fontos megjegyezni, hogy profi társaihoz hasonlóan a két évvel korábban bevezetett EF-S szériás optikákat ez a készülék nem támogatta. Nem csak a nagyobb vetített képkört megkívánó szenzora, de ezen objektívek hátranyúló hátsó optikai tagja miatt is. Az EF-S objektívek tüköraknába nyúló hátsója ugyanis akadályt jelenthet a nagyobb mozgó tükörnek. A készülék 35 zónás fénymérési rendszert, és 9 pontos AF-fókusz rendszert kapott, melyért némi kritika érte. Sokan kifogásolták, hogy a fókuszpontokat a megnövekedett képterület ellenére sem szórták szét nagyobb területen. A rendszer munkáját 6 láthatatlan segédponttal egészítették ki, melyek nem voltak kiválaszthatók, csak a meglévőket támogatják. Ezeket leszámítva az AF rendszer gyakorlatilag a 20D-ben lévő kissé továbbfejlesztett változata volt. A teljes képkocka méretű szenzor hatalmas pentaprizmás keresővel is járt, mely szintén figyelemreméltó előnye volt a középkategóriás gépekhez képest, sok tekintetben a profi modelleket idézve. Ilyen volt például a képmérete, ami 0,71x-es nagyításának köszönhetően valóban „szélesvásznú” élményt adott az eddigiekhez képest, de 96%-os lefedettsége már elmaradt a nagyobbaktól. Hátuljára egy 2,5″-os, 230 ezer képpontos LCD került, ami akkoriban nagynak és viszonylag jó felbontásúnak számított. Élőképről és videóról persze még szó sem volt, sorozatban pedig elég visszafogott teljesítményt nyújtott: 3 képet másodpercenként 17 RAW, vagy 60 JPEG erejéig. Ezen a téren a korszak fullframe szenzoros gépei nem voltak valami fürgék, de a megnövelt pufferméret azért jól jött. Lassabb, de hosszabb sorozatot kaptunk a 20D-nél. Kezelőszervei viszont jobbára a 20D-t idézték. Egy kissé nagyobb vázon, de ugyanazokat a gombokat és tekerőket kaptuk. Például a nem sokkal korábban bevezetett joystick vezérlőt, mellyel egyszerű volt a fókuszpontok kiválasztása, vagy a mentett képek közti navigáció. A fényképezőgép a kisebb szériákhoz hasonlóan módválasztó tárcsát kapott – ami a professzionális Canon masinákon nem volt általános – de ezen csak a legfontosabb üzemmódok kaptak helyet, témaprogramokat nem kapott a felhasználó. Volt azért sima- és programautomatika, de jobbára a félmanuális (rekesz- és záridő-előválasztás) és manuális módok domináltak. A záridő például 30 és 1/8000 mp között volt állítható, de a tárcsára került egy B (bulb) végtelenített záridő mód is. Beállításaink elraktározására egy C (custom-egyéni) mentési helyet kaptunk. A Canon EOS-5D nagy siker lett, hiszen sokáig konkurense sem akadt. Utódja, bár ugyanazt az öregedő fókuszrendszert kapta, nagyobb felbontást és akkoriban mérföldkőnek számító videó képességet kapott, így nem csak a fotósok, de a házi videóknál komolyabb minőséget megcélzó amatőrök és profik körében is feltűnést keltett. A középkategóriában megszokott 1,5 éves modellfrissítési idő helyett 3 évet kellett várnunk az EOS-5D Mark II-re. A sorozat legújabb modellje a 2012 elején bejelentett EOS-5D Mark III, mely már a csúcsmodellekhez mérhető fókuszrendszert tudhatott magáénak, időközben pedig a Canon fullframe szenzoros gépeket bevezető, olcsóbb EOS-6D is megjelent.