Soltész István: Útközben

1967-ben születtem. A Tibolddarócon töltött gyermekévek, édesapám fotós hagyatéka a mai napig meghatározzák mindennapjaimat, a fotográfiához fűződő viszonyomat. 16 évesen, közvetlenül édesapám fiatalon bekövetkezett halálát követően kezdtem el fényképezni. Eleinte talán csak az iránta érzett tiszteletből, ám az egyre inkább elhatalmasodó érdeklődés abba az irányba terelt, hogy a fényképezéssel mind elmélyültebben foglalkozzak. Életem során folyamatosan összefonódott a mérnöki hivatás és a fotográfia. Kifejlesztettem egy nagyformátumú kamerarendszert, amely a fotográfia gyökereire utalva az „Argentum” nevet kapta. Az elmúlt évek során több mint száz kamerát építettem, azokat a világ számos országában használják. Az én alkotómunkámra is jellemző, hogy leginkább a saját magam által készített eszközökkel fényképezek.

Lassan húsz éve annak, hogy elkezdtem kutatni azt a fotográfiai kifejezésformát, mely – ha műfaji besorolásra kényszerülök – a tájképekhez köthető. A természet közeli fotók persze már kamaszként is meghatározóak voltak számomra. Kiszemeltem magamnak egy lehetséges érvényesülési formát a fotográfián belül, elhatároztam, természetfotós leszek. Látóköröm szélesedésével – melyre elsősorban a Nyíregyházi Fotóklub akkori, progresszív légköre volt hatással – egyre inkább kezdtek foglalkoztatni a fotónak, mint médiumnak a sajátosságai. Rá kellet jönnöm, a kamaszkori elképzelés zsákutca. Közben egyre jobban elmélyültem édesapám fotós hagyatékában. Valószínűleg ez is hatással volt arra, hogy a ‘90-es évek elején érdeklődési köröm főként a dokumentarista jellegű fotók irányába terelődött. Ez a saját képeimen akkoriban úgy nyilvánult meg, hogy megpróbáltam valamilyen képi feleletet adni édesapám 20-30évvel korábban, Tibolddarócon keletkezett falusi krónikájára. Azonban továbbra is foglalkoztatott, hogy a dokumentarista fotó esetében, számomra oly egyértelműen érzékelhető és ható „erő” hogyan hozható működésbe egy tájkép esetében. Emellett zavart az a közfelfogás, az az elvárás, mely szerint a természetet ábrázoló fotóknak a szépségről kell szólniuk, idillikus állapotot kell mutatniuk. Azt is megtapasztaltam, hogy az értékalkotásnál fontos szempont az is, hogy az a bizonyos szép tájat ábrázoló fotó készüljön lehetőleg minél egzotikusabb vidéken, minél távolabb lakóhelyünktől. Számomra viszont soha nem volt inspiratív fotózás szempontjából az „új” látványa. Az én alkotómódszeremben fontosabb szerepet játszik a megfigyelés, a tapasztalás, a megélés, a visszatérés, a helyszínekhez való személyes kötődés. Az utóbbi években megszületett fotóimnak két kiindulópontja van: jelenlegi lakóhelyem, Nyíregyháza és szülőfalum, a bükkaljai Tibolddaróc. Ezek persze nem csak földrajzi értelemben vett kiindulópontok, hanem valamiféle szellemi bázisok is számomra. A célállomások tehát nem távoli tájak, hanem eddigi életem élmény-színterei. Utazásaim inkább vertikális jellegűek, melyekben a „különleges” és a „szép” keresése helyett sokkal fontosabb szerepet játszik az elmélyülés.

Soltész István
2017