Édentől keletre. Lázadás Budapesten – Rubi & Lóze

A létező szocializmus első éveiben a sport számított az egyetlen olyan támogatásra érdemes szabadidős tevékenységnek, amit a legkevésbé szőtt át direkt módon a politikai propaganda. A sport később sem vált a rendszer mostohagyermekévé, de az 1956-os forradalom leverését követő konszolidáció, az ún. gulyáskommunizmus egyik alapvetése az volt, hogy szélesítse a szórakoztatópalettát, és hogy a nagy tömegek számára is könnyen hozzáférhetővé tegyen olyan, korábban „polgári csökevény”-nek, „úri huncutság”-nak mondott tevékenységeket is, mint a zenés-táncos szórakoztatás vagy a bélyeggyűjtés, de ilyen „mozgalommá” lett az amatőr fotózás is.

Noha akkoriban még a szocialista országokból származó komolyabb fényképezőgépek is sokba kerültek, voltak filléres masinák, a nyersanyagot viszonylag olcsón be lehetett szerezni, akárcsak az amatőr laborfelszerléseket. Ennek köszönhetően a hatvanas-hetvenes években a fotózás népszerűsége megsokszorozódott, és mindezt ugyan a hatalom – elsősorban a támogatott klubok, körök révén – megpróbálta valamelyest figyelemmel kísérni, de mivel az se volt baj, ha valaki nem volt regisztrált fotóamatőr, a totális kontroll csak a publikált művekre terjedt, terjedhetett ki.

Rubinstein Sándor és Sándor László nem volt tagja semmiféle fotókörnek, kiállításokon nem vettek részt, de nemcsak ezért számítottak „törvényen kívülinek”. Képeik alapján egyértelmű, hogy e két fiatalember éppen azt testesítette meg, amitől a rendszer oly ádázan óvta az ifjúságot: a nonkomformizmust, a devianciát, a lázadást, amit akkoriban „nyugatmajmolásként” emlegettek.

Noha Pullai Árpád, a KISZ Központi Bizottságának első titkára, már 1962-ben, az MSZMP VII. Kongresszusán kijelentette, hogy „vannak huligánok, akik a dekadens, eltorzult életfelfogást személyesítik meg”, de rögtön hozzátette azt is, hogy „nem helyes egy kalap alá venni azokat a tévelygőket is, akik a modernség félreértéséből, a hamis romantika hajszolásából vagy rendkívül erős feltűnési vágytól vezérelve jutottak el közéjük”, a korabeli, de a tíz évvel későbbi sajtópropaganda, vagy éppen a hatóságok nem voltak ennyire megértők. Az erre szakosodott újságírók felháborodásával általában a „dolgozó tömegek is egyetértettek”, és annak sem lett komolyabb következménye, ha az őrszobán elcsattant egy-két pofon… Ám ez az érintetteket nem nagyon érintette. Mert igaz ugyan, hogy a hatvanas (és a hetvenes, a nyolcvanas) évek fiatalaságának java sem elsősorban az akkori rendszer mindenhatóságát kérdőjelezte meg, és nem is akart barikádot építeni (legalábbis Magyarországon nem), de olyan erővel kapaszkodott az új zenébe, az új divatba és ezzel együtt a szabadság ígéretébe, hogy azzal a hatalom nem tudott mit kezdeni.

Olykor aprította, olykor megpróbálta – meglehetősen szánalmas eszközökkel – a saját céljainak eléréséhez felhasználni. Azonban az olyan srácok, amilyen Sándor László vagy Rubinstein Sándor, reménytelen eset volt a kommunista (és valószínűleg bármely) hatalom számára. Ők ugyanis azok a lázadók, akik ösztönesen átláttak a szitán, és azért nem tartották be a játékszabályokat, mert látták azok tarthatatlanságát, hazugságait. Minden bizonnyal nem ők voltak az egyedüliek, de abban szinte egyedülállók – mivel a fotózás volt a szenvedélyük –, hogy megörökítették ezt a különös létállapotot.

Legát Tibor