Képeivel először a fotózz.hu-n, majd számtalan fórumon tarolt: Morten, bár előtte foglalkozott filmezéssel, mindössze három éve kezdett el komolyabban fotózni. Képei mégis gyorsan elismerést vívtak ki itthon és külföldön egyaránt. A spontán fotós vallja, hogy a fotózás közösségi formája motiváló erő, és egy kép akkor jó, ha örömet okoz az embereknek.

Nem hozzák lázba a divattervezők, és nem elegszik meg a kepeivel. Szakácsnak készült, de fotós lett belőle – furcsa állítások, de igazak, ráadásul az ország egyik legkeresettebb divatfotósáról, Viszlay Márkról szólnak. Mindezek tetejébe szerinte még fénymásolóval is lehet fényképezni.

Kiemelkedő fotográfusi, fotóriporteri tevékenységéért, valamint az új generáció képzésében, oktatásában és a szakmai közéletben végzett munkásságáért kapott Kossuth-díjat március 15-én – Féner Tamással, a hazai szociofotó meghatározó alakjával a díjakról, a munkáról, és a technológiáról is beszélgettünk.

A legjobban a saját főnöke szeret lenni, és véleménye szerint nem jó, ha egy kép direkt vicces akar lenni. Barakonyi Szabolcs, az Index fotósa beszélt az online világról, és arról, hogy egy fotóriporter is lehet művész.

Hétszeres Magyar Sajtófotó-díjas, egy első és egy második helyezést ért el a World Press Photo Awardson, a Magyar Hírlap fotósaként pedig Pulitzer-emlékdíjat is kapott. Szigetváry Zsolt ennek ellenére azt mondja, az élete nem változott meg a díjaktól, munkájában pedig továbbra is próbálja kerülni a napi rutint és a sablonokat. „A telefonom bármikor megcsörrenhet, és akkor menni kell” – vázolta a fotóriporteri lét esszenciáját egy kávé mellett.

Ne akarjunk rossz fotóból jót varázsolni, és figyeljünk oda másokra – vallja Balogh Tamás „Osztya”, akivel a közösségi fotóoldalak hasznosságáról, a tanítás szépségéről és arról beszélgettünk, hogyan lehet rusztikus egy sima pörkölt.

Az optikával kapcsolatos cikkekben eddig a legegyszerűbb modellt, a bikonvex vékony lencsét használtuk. Az alapvető törvényszerűségek bemutatására ez is kiváló, de annak megértéséhez, hogy a valós objektívek miért ilyen összetettek, tovább kell lépnünk. Ennek első állomása a modell és a valóság különbségének, a leképzési hibáknak az elemzése.

Állandó vita tárgya, hogy szabad-e a képeket 100%-os nagyításban egymáshoz hasonlítani, vagy a teljes kép szempontjából úgyis félrevezető eredményre jutnánk. Ehhez kapcsolódnak azok a viták is, amikor régebbi, kisebb felbontású fényképezőgépek képét állítják szembe a mai, „zajosabb és lágyabb” képeket adó utódaikkal. Nehéz igazságot tenni, de a részletek ismerete talán megkönnyíti a dolgunkat.

Néhány éve teljesen elképzelhetetlen volt egy professzionális, vagy akárcsak egy haladó amatőr fényképezőgép optikai TTL kereső nélkül. Ma azonban már - köszönhetően a technológia gyors fejlődésének - nem számít szentségtörésnek, ha egy gépre elektronikus kereső kerül. Nézzük meg, miben különböznek az elektronikus keresők alapvető típusai.

Megvan az optikánk, beállítottuk az élességet, a blendét és a záridőt, kiolvastuk a képet az érzékelőből, de még mindig csak egy szürkeárnyalatos kép reprodukálására elegendő adatmennyiséggel rendelkezünk. Ebből kell a fényképezőgép belső szoftverének vagy más külső szoftvernek színes képet varázsolnia.

Sorozatunk korábbi részeiben láthattuk, hogy az érzékelőre jutó fény mennyiségét az objektívben lévő blende szabályozza. Ez azonban csak az egyik fele a fénymennyiség szabályozásának, hiszen az érzékelő megvilágításának ideje legalább ennyire fontos. Ebben a részben a megvilágítási idő szabályozásának az eszközét, a zárat mutatjuk be.

A fényképezőgépek jellemzésénél a legfontosabbnak tartott adatok egy része a képérzékelőre vonatkozik: típus, fizikai méret, felbontás. Érthető, hogy odafigyelünk ezekre az adatokra, hiszen az érzékelő az, ami a már megismert működésű optika által összegyűjtött fényt rögzíti. Sorozatunk mostani részében a legfontosabb érzékelőtípusokat tekintjük át.