Milyen volt az első fotósélményed? Volt Pajtás fényképezőgéped?
Amikor ’83-ban megszületettt a lányom, akkor kezdődött az egész. Volt egy Szmenánk, kaptam kölcsön egy vakut, és fényképeztem. Előhívtuk, és nem volt rajta semmi – engem pedig nagyon zavart, hogy nem értek hozzá, és elkezdtem vásárolgatni. Mivel kezdő voltam, az a fázis jött, amikor mindent össze-vissza megvesz az ember: gépet, vakut, azokkal próbálkoztam. Gyártottam a rosszabbnál rosszabb képeket – kimentem például Nagykovácsiba 50-es optikával focimeccset fényképezni, aztán bevittem a képeket a helyi tanácsba, hogy ezeket tudnám adni az újságba. Nagyon kedvesen reagáltak: azt mondták, akkor hozzak képeket, ha nem bolhacirkusz van rajtuk.
Mitől volt egyértelmű, hogy ezzel kell foglalkoznod?
A kihívás miatt. A felismerés, hogy ehhez én nem értek, már csak azért is meg akartam mutatni magamnak is. A reklám- és tárgyfotózás érdekelt, nagyon inspirált, amikor egy olyan képet készítettem, amiről megkérdezték az emberek, hogy hogy készült. Ez vonzott, valami olyat csinálni, ami nem mindenkinek egyértelmű, hogy úgy megmutathassak dolgokat, ahogy mások nem látják.
Hogyan tudtál fejlődni?
Eleinte nem volt ember, aki megmondta volna, mit csinálok rosszul. Megvettem én is a Sevcsik-Hefele könyvet, abból tanultam. Aztán nem messze tőlünk volt egy öreg fényképész-mester, én pedig odamentem hozzá, hogy én ebből szeretnék élni, de nem értek hozzá. Így kezdődött Mészáros Lacival az ismeretségünk. Nála megtanultam tökéletesen laborálni, fényképeztem esküvőket, kisbabákat színesre, utóbbit röhögőzésnek hívtuk: napi 18 család, 4-500 kilométer étlen-szomjan, este pedig irány haza, előhívtuk, valaki pedig másnap vitte is vissza nekik a kész képeket. Ez így ment pár évig, aztán elvégeztem a Práter utcai fotósiskolát, de közben már otthon vakukkal próbálkoztam, portrékat, tablóképeket fotózgattam. Szépen, lassan gyűjtögettem a felszerelést egy saját műteremhez, és mikor meglett, otthagytam a régi cégemet, gondnokságot vállaltam, és vártam, hogy legyen munka. Mert munka az nem volt.
És mit csinálsz most, hogy már van?
Tulajdonképpen mindent. Főként ételfotókat, de reklámmal és tárgyfotóval is foglalkozom. Néha beesik egy-két modell vagy portré, de azt nem szeretem annyira.
Hogyhogy?
A modellnek egyénisége van, nem lehet a sarokba állítani. Én pedig szeretem, hogy ha a tárgyasztalra felteszek valamit, és az nem jó, akkor lesöpröm az egészet, sétálok egyet, és mire visszajövök, megvan a megoldás. Egy modellel ezt nem lehet megcsinálni. Igazából rásodródtam erre az útra: élelmiszercégeknek fotóztam termékeket, míg egyszer egy rendezvényen a szakácsok főztjét kellett fényképeznem. Ekkor kezdődött az ételfotózás.
Főzöl is?
Igen, és különböző impulzusok érnek ezt illetően is. Örömmel próbálom ki magam mindenben – nem vagyok egy mesterszakács, de azért a rántottánál jóval bonyolultabb ételeket is össze tudok rakni. Sütni még nem próbálok, azt meghagyom a páromnak.
Ilyenkor figyelsz arra is, hogy néz ki az étel, vagy csak legyen finom?
Sokszor előfordul az, hogy felhívom Hargitai Gyuri vagy Hunyaddobrai Csaba barátomat - mindketten mesterszakácsok -, hogy akkor hogy is kell ezt vagy azt. És később, amikor főzök, mindig beugranak ezek a tanácsok, annyiféle módon fényképeztem már én is szakácsokkal.
De a fotózáshoz nem te főzöl….
Nem, de fotózásnál nem is kell teljesen késznek lennie az ételnek. Amikor teljesen elkészül egy étel, már nem annyira szép, mint amennyire jó ízű. A határvonalat kell megtalálni, főzés közben is mindig látom a határt, de persze nem hagyom abba, mert fogyasztásra készül az étel.
Mennyire nyúlsz bele abba, hogy nézzen ki a tányéron?
Sokszor hallottam már azt a kérdést, hogy műkajákat fotózunk-e? Erre a válasz egyértelműen nem. Az eredeti ételt fényképezzük le, némi rásegítéssel. Hogy a hús kicsit pirosabb legyen, némi paprikás olajat kenünk rá és hasonlók, de ez mind a végeredményért van. A szakács elkészíti a kellő mértékig, aztán tálalja, behozza a műterembe, és vagy együtt találja ki a koncepciót, vagy itt van a megrendelő is, aki elmondja, mit szeretne látni.
Vannak változatok egy fogásra, vagy a hús az hús?
Minden ételt lehet ezerféleképpen fotózni, hangulat szerint. Egy pörkölt lehet modern felfogású, lehet rusztikus, figyelni kell, hogy milyen tányérra rakjuk - teljesen mást mutat majd ugyanaz az étel. Természetesen mi is követjük a divatot, most épp elterjedőben van a csehektől az, hogy csak belecsapod a tányérba, és lefotózod. Ha csöppen a zsír, úgy hagyod, mert ez így természetes – szeleburdi a végeredmény, de kért már ilyet megrendelő. Ha szép az étel, a kép is szép lesz.
Voltak furább kéréseid is?
Ahány ember, annyi szokás, találkoztam már mindenféle megrendeléssel. Alkalmazott fotósként amit a megrendelő kér, azt kell megcsinálnom. Ezért is preferálom azt, hogy legyen itt a fotózásnál – a legtöbb megrendelő már a fotózás végeztével vinné is a kész dvd-t az anyaggal. Amikor itt van, részese lehet a folyamatnak, és a végén elégedetten távozik.
Lehet azért befolyásolni őket abba az irányba, amerre te szeretnél menni?
Szoktuk, igen. Van, aki kikéri a véleményünket, van, akinek pedig én mondom el, hogy nagyon szívesen megcsinálom azt, ahogy ő elképzelte, de hadd csináljak egy olyat is, ahogy én gondolom. Van olyan megrendelő is, aki maga sem tudja, mit akar. Abban viszont az a rossz, hogy ha sehogy sem tudja kifejezni, hogy mi a képpel a baj, nem tudom megjavítani. De hálistennek ez ritkán fordul elő.
Mennyire elterjedt az ételfotózás Magyarországon? Van konkurencia?
Mindenki tiszteletben tartja a másikat, elismerjük egymás munkáit. Emellett vannak feltörekvő ifjak is, ez jó dolog, mert ez inspirál minket. Ugyanakkor azt látom a mai hivatásos fotográfiában – és szándékosan nem mondok profi vagy amatőr fotót, mert ezeknek a kategóriáknak pejoratív értelme lett az utóbbi időben -, hogy nagyon sokan nem a minőséggel próbálnak meg versenyezni, hanem az árral. Ezért hosszú ideje mindenhol azt képviselem, hogy hozzunk létre egy érdekképviseleti szervezetet az alkalmazott fotográfiának, ami megszabja, hogy egy adott fajta fotóért mennyit lehet elkérni. Innentől kezdve, ha ezt betartjuk, akkor mehetne a megrendelő fotóstól fotósig, a minőség kerülne előtérbe, és a végén azt választanák, aki a legjobban megfelel az adott stílusnak, elképzelésnek, és nem azt, aki a legnyomottabb árakon tud dolgozni.
Azért ez elég utópisztikusan hangzik…
Van olyan is, amikor elmondom az árainkat, és azt mondja a megrendelő, hogy akkor a főnökúr inkább megcsinálja otthon, a saját gépével. Na, ezzel becsülik le ezt a szakmát a legjobban, mert a tudást meg kell fizetni. Mindig megkérdezik: mi kerül annyiba egy kattintáson? Erre azt mondom, a kattintás ajándék. Ami előtte van, azért kell fizetni. Ezért van az, hogy amikor ilyen reakcióval találkozom, annyit mondok: nem kívánok versenyezni a főnökúrral, sok sikert neki.
Tanítasz is, ráadásul ingyen. Miért?
Mert jó beszélni erről a dologról. Kivételes helyzetben vagyok, az a munkám, ami a hobbim – azzal, hogy beszélek, saját magamat is edzésben tartom. Nagyon jó látni a csillogó szemeket, amikor valaki elkészíti az első képét, amikor jó visszajelzések érkeznek egy tanulóm munkájára. Örülök neki, amikor látom, hogy ide járt valaki, és most már egyedül is boldogul. Azt gondolom, hogy több odafigyelés kellene egymás között, megbecsülni azt, amit a másik képvisel. Nem átlépni kell a másikon, hanem észrevenni azt, hogy neki mi a fontos.
Fényképezel csak úgy, magadnak is?
Ritkán. A suszternek legtöbbször lukas a cipője... Mikor egy egész napos munka után hazamegyek, már nincs annyi kedvem felvenni a fényképezőgépet. De aztán amikor egy jó témát lát az ember, akkor bizony ugrik.
Van még, amit nem csináltál meg, de hiányzik?
Helikopterről még nem fényképeztem, csak emelőkosárból. Vagy ugrás közben fényképezni, azt azért kipróbálnám, de igazából nem érzem azt, hogy valami kimaradt volna.
Mikor vagy elégedett a munkáddal?
Kétféle elégedettség van. Az első mindig az, hogy a megrendelőnek jó legyen. Ehhez persze még nem feltétlenül adjuk a nevünket – ilyen is van. A másik, amikor én is elégedett vagyok – ha a képet a saját elképzelésem alapján csinálom, és mindenkinek tetszik, az a csúcs.
És van, amikor sehogy sem akar összejönni, amit elterveztél?
Van, és ezt nem alkotói válságnak nevezném, inkább a hosszú évek rutinja szól bele a dolgokba. Ilyenkor kiszellőztetem a fejem, és amikor visszajövünk, már megvan a megoldás. Nagyon bele lehet fásulni az automatizmusokba, ezért is kezdtem el feltölteni képeket a fotózz.hu-ra. Ott spontán ötletek vannak, amiket a szünetekben csinálok, ez karbantartja az ember kreativitását.
Akkor is, ha azokért a képekért nem fizetnek?
Valamilyen szinten az ember függővé is válik, a munka része a megmérettetés. Ugyanakkor sokszor látom azt is, hogy az internet fedezék – a bunkerből az ember bátran kiabál másokra. Amikor én próbálom őszintén értékelni mások képeit, akkor sokan lehúzásnak, lepontozásnak veszik. Volt olyan stílusú komment is a képeimre, amin komolyan kiakadtam, érdekes módon a személyes találkozás megoldotta az ellentéteket. Az egész mégis pozitív, mert minden fotósnak kell a visszajelzés - nem azért töltöm fel a képeimet, mert versenyezni akarok, egyszerűen érdekel, mit gondolnak róla.
Miért?
Két oldala van a képnek, a technikai és az esztétikai. Technikailag kisebb mértékben lehet a munkáimba belekötni a rutin és a felszerelés miatt, de esztétikailag bátran lehet róla véleményt alkotnia mindenkinek, ezt nagyon szívesen veszem. Van, hogy rutinból fényképezek, és egyes ötletek, látásmódok felett átsiklok. Ha pedig ezt valaki észreveszi, akkor el tudom raktározni a jövőre nézve, onnantól arra is figyelek.
Mennyit módosítasz utólag a képeken?
Azt vallom, hogy az alap fotó legyen tökéletes, ne egy rossz fotóból akarjunk Photoshoppal egy utólagosan elképzelt, ráerőltetett, eladható képet csinálni. Ha a megfelelő beállításokkal fényképezel, akkor a Photoshop voltaképpen csak vágásra kell. Persze vannak képek, amiket fizikailag nem lehet megcsinálni a stúdióban – ha repülő paradicsomot szeretnék, természetesen cérnával fellógatom, és utólag szedem ki, géppel. De ez inkább már nem is tárgyfotó, hanem kreatív képalkotás.
