Eredetileg fizika-kémia szakra járt egyetemre – ha nem fotós lett volna, tanít?
Vegyészmérnöknek készültem, az egyetem első évei eszerint is zajlottak. Első nyáron a Vegyi- és Porfestékipari gyárban voltam gyakornok nyáron, ha nem jön közbe a sorsszerű találkozás, az életemet valószínűleg egy laboratóriumban töltöttem volna el. Az sem lett volna rossz, mert mindig is érdekelt, de végül ez lett.
Hogyan történt a nagy találkozás a fényképezéssel?
Az egyetemen mindenkinek kijelöltek egy helyet, ahol dolgozni fog, nekem a váci Forte-gyárat adták, ahol éppen a színesfilmmel kísérleteztek. Hadd jegyezzem meg, hogy a Forte film akkor világhírű volt, persze nem versenyzett az Agfa vagy Kodak filmekkel, de a régióban nagyon nagy híre volt. Létrejött náluk egy kísérleti labor a színesfilm miatt, azt mondták, ott fogok dolgozni. Ekkor még fogalmam sem volt a fotográfiáról, azt kértem, hogy hadd ismerjem meg, mielőtt oda mennék. Az egyetemen ajánlották, hogy a második nyári gyakorlatomra menjek le a Magyar Fotóhoz, mert ott állítólag fényképeket csinálnak, nézzem meg. Az ember az élete során sokszor elgondolkozik, hogy egy adott dolog miért történt, én viszont sohasem bántam meg ezt a pillanatot, ennek így kellett lennie. Az is lehet, hogy más úton, de eljutottam volna ide.
Volt bármilyen szülői befolyásnak köze a döntéshez?
A szüleim fontosnak tartották, hogy jólnevelt úrilány legyek, mindenre tanítottak. Anyukám egy barátnője folyton cipelt múzeumokba, kiállításokra, én pedig visszanézve azt mondom, érzékeny voltam a képzőművészetekre. Nekem elmenni múzeumba nem teher volt, mint más kilencéves gyerekeknek, hanem öröm.
Mi volt az az esemény, ahonnan végleg eldöntötte, hogy fotózni fog?
Eseményhez nem tudnám kötni, de amikor beléptem a 4-es telepre nyári gyereknek, ahogy ezt akkor nevezték, az egész légkör, ami fogadott, hogy, megfogott. Nem az volt, hogy na kis pisis, vidd a táskát – mert vittem a táskát, kislányként néha erőmön felül is, de a nagy nevek egyenrangúnak tekintettek. Első alkalommal a Seidner Zoli bácsival mentünk a Láng Gépgyárat fotózni, ő pedig leült és azt mondta: akkor meszeljél, fiam. Én nem tudtam, mi az, ő pedig a kezembe adta a kézi reflektort, és megmutatta, milyen rendszer szerint kell végigvilágítani egy gépet, hogy olyan legyen a képen, mintha egy lámpáva világították be az egészet. Ez volt az első alapismeretem, megtanultam meszelni – ez nagy dolog volt, egy gépgyárban bemeszelni egy turbinát komoly feladat volt.
Mikor állt át a fényképezőgép másik oldalára?
A 4-es telep után átkerültem a riporter-részlegbe. Az egy másfajta, bohém világ volt: a 4-es telepen a művészek dolgoztak, Vadas Ernő, Langer Klári, Csörgő Tibor, Hollenzer Béla, az új helyen pedig a fotóriporterek. Állandóan rohantak, nőügyeik voltak, tele voltak sztorival, volt egyfajta bohém bája a helynek. Volt egy kedves kollégám, Papp Jenő, aki szerette az Életet, így nagybetűvel, és amikor nem volt kedve este kimenni dolgozni, odaadta a fiatalabbaknak a gépét. Ezek persze nem jelentős események voltak, a képek pedig az ő neve alatt jelentek meg, de így kezdődött az egész, így vettem először gépet a kezembe.
Hírügynökségnél dolgozott, pedig az ember azt gondolná sztereotipikusan, hogy a nők inkább a művészfotózás, a férfiak pedig a fotóriporterkedés felé vonzódnak.
Ez inkább előítélet: 1954-ben nem volt ez egy női szakma, de érdekes módon a fiatalok között igen sok nő volt. Manapság pedig teljesen egyenrangúan dolgoznak a nők az eseményeken, de ez az élet minden területén így van. Attól, hogy valaki szoknyát visel, nem biztos, hogy rosszabb fotós, mint ha nadrágot viselne. Ugyanakkor valóban, ez bár nem klasszikusan férfias szakma, de erőt, energiát, idő felett való rendelkezést igényel. Munka mindig van, én viszont ebben az időben férjhez mentem, szültem két gyereket, szóval meg lehet oldani. A férjem filmezett, úgyhogy ismerte ezt az életmódot, a családom támogatott, így lehetett természetes, hogy éjfélkor jövök haza, vagy reggel korán elindulok – a szakmának ez az oldala tehát nem okozott problémát.
Annyira nem, hogy azóta rengeteg díjjal ismerték el munkásságát. Van olyan, amelyikre különösen büszke?
Makláry Zoli bácsi mondta mindig, hogy a díjat nem adják, hanem kapják. Mindegyik egyformán kedves, mindegyik a pályám egy-egy szakaszát jelzi. Jelen pillanatban a Prima Primissima a legnagyobb büszkeség, mert ebben a szakmában eddig én vagyok az egyetlen, aki megkapta. Számomra teljesen meglepő volt, amikor a Művészetek Palotájában meghallottam a nevemet, nem is készültem beszéddel. Hihetetlen volt, hogy a képzőművészek között egy fotográfus nő megkaphatja ezt a díjat – fotótörténeti pillanat volt, mert, ahogy ott is fogalmaztam, ez nem csak az én elismerésem volt, hanem az egész szakmáé. Ez egy régi harc, hogy művészet-e a fotográfia, én azt hiszem, ez a díj megadta a választ.
Pedig azt gondolná az ember, hogy annyi a kiállítás, pályázat, vagy kiadvány, biztos meg van becsülve a fotó is.
Nincs, ezért harcolni kell. Általában, ha döntés születik, hogy képzőművész, vagy fotográfus kiállítását rendezzék meg, nagyon jónak kell lennie a fotósnak ahhoz, hogy mellette döntsenek. Amikor én kezdtem, akkoriban alakult meg a Magyar Fotóművészek Szövetsége, nekem kettes számú igazolványom van. Hihetetlen, hogy óriási nevek voltak, magyaros stílusról beszélünk, és Magyarországon csak ilyen későn alakult meg ez a szövetség. Hamarabb ismerik el ma is idehaza André Kertészt, mint mondjuk Korniss Pétert. Állítom, hogy Vadas Ernő ugyanolyan óriási fotográfus volt, mint Kertész, vagy Robert Capa, csak utóbbiak elmentek itthonról. De ez egy nagyon hosszú téma, nem is lehet körüljárni egy interjúban – Kincses Károly Aki elment / aki maradt című könyve is ezt próbálja boncolgatni.
Fordítsunk ezen a témán: mi az, ami művészeti értékre emelheti a fotót?
Nehéz kérdés. Mindig azt mondom, hogy én nem fotóművész vagyok, hanem fotográfus. Azt, hogy mi a művészet, nekünk nincs jogunk megállapítani, és nem is tudja senki, mitől lesz valami az. Akkor, hogyha valami hat, ha túljut azon, amit én akartam, és ezt el tudom mondani úgy, hogy ezt mindenki megértse, akkor az közelít valamihez, amit művészetnek lehet nevezni. A festészetet bármennyire régóta elismerik, Mondriani mégis éhezett, Toulouse-Lautrec kuplerájokban rajzolta a lányokat. Eltelt pár év, és milliókat adtak a képeikért. Hát akkor mi a művészet? Ránézek valamire, és azt mondom róla, ez az? Kell idő, hogy ez megérjen, hogy a mondanivaló eljusson máshoz. Kell idő ahhoz, hogy a befogadó megértse, mit is akart az alkotó, miért csinálta azt és úgy, hogy az hasson.
Hogyan lehet ezt a hatást fenntartani, amikor az ember huzamosabb ideig egyféle dolgot csinál? Nem zavar be a rutin?
Úgy nem szabad dolgozni, hogy „én most alkotok”. Ha van az embernek külön mondanivalója, azt meg kell csinálni, de mindenkinek vannak jobb és rosszabb periódusai. Sokszor előfordul, hogy egy képet félre kell tenni, mert nem működik, majd fél év, egy év, de akár három nap múlva az ember előveszi, és átértékeli. Nem lehet minden nap alkotni, minden témához úgy hozzányúlni, hogy abból művészet lesz. Annak idején Vadas Ernő azt mondta nekem: ha minden évben egy kiállítási képet csinálsz, nagyon jó éved volt. Van, aki megélhetésből csinálja a fotográfiát, attól nem lehet elvárni azt, hogy mellette alkosson is. Másoknak van egyéb munkájuk, de kényszert éreznek arra, hogy mellette fényképezzenek. Amikor az MTI-ben dolgoztunk, minden napra egy tojás kellett – nem lehetett folyton művészetet létrehozni. A színvonalat persze meg kellett tartani, de ünnep volt, amikor valaki kiugróan jó dolgot csinált. Sokszor előfordult, hogy visszamenőleg derült ki egy képről, amikor már túlélt egy csomó dolgot, és még mindig volt mondanivalója, hogy mennyit is ért. Sok kolléga éveket tölt el egy témával, mire összeáll egy anyag, más pedig csak csettint, és megszületik egy időtálló kép. Nincs szabály, illetve egy szabály van: nem szabad akarni, nem szabad azt mondani, hogy én most művészetet csinálok. Természetesen kell megszületnie abból, amit tud az ember, amit megélt.
Szokott nézegetni régebbi képeket?
Mostanában igen, néha a saját képeimet is most fedezek fel értékeket – ami akkor egy természetes munkafolyamat része volt, annak megnőhet az értéke attól, hogy ki van rajta, hogy milyen eseményen készült. Sok történet fűződik a képeimhez, ezeket néha meg is írom a Premier című lapba. Eljön egy kor mindenkinél, amikor elkezd a saját életében csemegézni, megtartani ami jó, és félrerakni, ami rossz.
Akkor ez egy vidám dolog is, hiszen az előbb említette, hogy nem bánt meg semmit.
Mindig azt mondom, hogy az öregség nincs kitalálva – a test öregszik, a szellem nem mindig. Néha az ember iszonyatosan szeretne valamit csinálni, de nincs hozzá ereje. Nem mondanám, hogy az öregkor vidám dolog, de ha megtaláljuk benne a nyugalmat, akkor nem olyan rossz, mint azt néha elképzelik a fiatalok.
De azért néha fényképez még?
Igen, lesz is nemsokára egy kerek évforduló, akkor készülök megmutatni pár kollégának, hogy érdemes-e kilépni ezzel a nyilvánosság elé. Aztán lehet, hogy a fiókban marad. Ugyanakkor nagyon sokat szerkesztek, sok képet nézek meg, könyvet, kiállításokat szerkesztek, tehát a fotográfia közelében maradok. Ezt csinálom most, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy van adottságom és erőm ehhez.
Vannak segítői is?
Egyedül csinálom. A fotográfiában mindig is egyedül voltam, nem kerestem az ilyen jellegű kapcsolatokat. Egy kezemen meg tudom számolni, kik azok a kollégák, akikkel barátok vagyunk. Furcsa dolog a fotográfia, van egy bizonyos szint, amíg szükséged van a többiekre, és utána van egy pillanat, amikor egyedül kell maradni.
Ön a fotózásban mennyire technikai ember?
Annak ellenére, hogy fizikával és kémiával foglalkoztam, sohasem mélyedtem el a fotográfia technikai oldalában. Ma a sors rákényszeríti az embert a digitális munkára, de nagyon nem szeretem, mert megöli a gondolkodást. Természetes, hogy kevésbé gondolkodik a fotós, amikor egy törléssel újra tiszta lappal indul – amikor mi dolgoztunk, 12 képből meg kellett oldani mindent. Amíg mi csak a laborban tudtunk javítani a képeken, most valaki leül, és varázsol egy másik képet. Ennek ellenére hiszek abban, hogy hasonló a helyzet ahhoz, amikor azt mondták, a színesfilm megjelenésével kihal a fekete-fehér fotográfia. Manapság mégis kezdenek visszatérni hozzá. Meg fogja találni a digitális fotográfia is azt az utat, amivel a művészi fotográfia visszakerülhet a helyére.
Nemzetközi és magyar zsűrikben is részt vesz, érzi ezt a pályázatokon?
Azt látom, hogy olyan a helyzet, mint amikor az oroszlán beszabadul a tyúkok közé – tombol a digitális fotográfia, mindent átalakítanak, mindenbe belenyúlnak. Nem azt mondom, hogy most nincs méltó helyen a fotográfia, de nagyon felhígult a szakma. Mindenkinek ott lapul a zsebében a digitális fényképezőgép, a pályázatokon özönlenek a nevezések, tobzódunk a lehetőségekben. Ez sokszor jó is, mert sok dolgot meg lehet valósítani, de az egésznek ott van a mélyén a tiszta, szép fotográfia, amihez vissza kell találni.
