Lucien Hervé fotókiállítás

A Mai Manó Ház egyik – éveken átívelő – kiállítás sorozata a Magyarországon született, bár a későbbiek során már más nemzethez tartozóként is híressé, világhíressé vált fotográfusok műveinek bemutatása (Kati Horna polgárháborús képei (1999), Müller Miklós Visszatekintés (2006), Brassai Gyulus Brassai fotográfiák és dokumentumok (2007)). Művészi pályájuk gyökerei Magyarországhoz köthetők, míg kibontakozásuk már választott hazájuk hatásaival és az addig megtett út élményeivel ötvöződve lett a nemzetközi fotótörténet része.

A világhírűek közül egy, a nemrég elhunyt (2007. június 26.) LUCIEN HERVÉ, akit az építészeti fotográfia megújítójaként ismerhetünk. Most az Ő életművének egy-egy töredékét – válogatva párizsi képsorozatából és franciaországi művészek portréiból – mutatjuk be a nagyközönségnek.

A kiállításban párhuzamba állított két téma, a városképek illetve a portrék megrajzolják egységes alkotói stílusát. Választ adhatnak arra, a talán sosem feltett kérdésre, hogy miként is jelenítette meg ’saját’ városát, Párizst, ahol élt, ahonnan elindult utazásaira és ahova visszatért. Azt a helyet, ahol mindennapjait töltötte. Életművéből még sosem válogattak e szempont szerint. Így akik ismerik meghatározó stílusát és iskolateremtő képeit, azok számára is meglepetéseket tartogat a most bemutatott válogatás. Akik pedig nem találkoztak még műveivel, új meglepő perspektívából láthatják, az akár már ismert párizsi helyeket, építményeket (Champs Elysées, Eiffel-torony…).

A portrék betekintést engednek a ’francia művészvilág’ nagy alakjai közé. Arcképeket láthatunk többek között az ott élő, vagy akár a csak rövidebb ideig Párizsban tartózkodó magyar művészekről, értelmiségiekről (Anna Mark, Ligeti György, Rozsda Endre, Kassák Lajos, Fejtő Ferenc). Az építészet nagyjai (Le Corbusier, Marcel Brauer…) mellett, pedig a kor meghatározó képzőművésze Henri Matisse is megjelenik.

A figyelmes szemlélő számára kibontakozik egy nagyformátumú személyiség gondolati világa, akinek mindig volt bátorsága saját útját járni, érzékenységét, nyitottságát képekben megmutatni. Mindazt – ami meghatározta választásait, életminőségét, lázadó személyiségét, új szabályokat alkotó, igazságkereső magatartását.

Lucien Hervé különlegessége abban rejlik, ahogy az építészet filozófiáját látja és teszi láthatóvá fotográfiában mások számára is. Abban, ahogy képes volt együtt lélegezni az építészeti formákkal és olyan konstellációt látott meg a természetes környezet és az épített terek vagy akár azok formái között, amely néha még magát az építészt is meglepte.

A részletekben rejlő teljességet egyszerű, tiszta eszközökkel ragadta meg. A fény közeli barátja lehetett vagy – felesége szerint – egyszerűen a zsebében hordta, mert az, kompozícióinak, képei szerkezetének alapszintű formálója.

Sok adósságunk van még Vele szemben (is), és bár ez a kiállítás nem az első lépés, még van mit tennünk …

Csizek Gabriella művészeti vezetõ

A kiállított leveleket válogatta: Gebauer Imola művészettörténész
A kiállításhoz kapcsolódóan Seres Szilvia LUCIEN HERVÉ-PORTRÉ című filmjét vetítjük.

A kiállítás létrejöttéért hálás köszönet Judith Hervé-nek
Létrehozásáért köszönet: Sandly Orsolya, Bán Dávid, Sarkantyu Illés

Lucien Hervé életműve
(Hódmezővásárhely, 1910 – Párizs, 2007)

Az illegalitásban kapta a Hervé nevet, amihez azóta is ragaszkodik. Mára már senki nem szólítja valódi nevén, talán ő maga is csodálkozna. Bár 1928 óta él külföldön, csak az 1949-es év hozta meg számára a várva várt sikert. Ekkor készítette el azt a 650 felvételt Marseille-ben a Le Corbusier tervezte Unité d’Habitationról, amelynek láttán a világhírű építész ezt írta neki: „önben egy építész lelke lakik”.

Alig múlt nyolc éves, amikor zsidó nagypolgári családjával Hódmezővásárhelyről Budapestre költözött. Apja, Elkán Lajos bőrnagykereskedő, két évre rá meghalt. Anyja Ritscher Nelly, a Háztulajdonosok Szövetségének főtitkáraként egyedül nevelte három gyermekét.
Hervé fiatalkorában muzsikált és intenzíven sportolt, többszörös birkózóbajnok volt. „Megtanultam, hogy az életben az egyenlőtlen helyzetekben is fel kell venni a küzdelmet.”
A reáliskola befejezése után Bécsbe utazott. „Én mindenáron el akartam kerülni hazulról. Bécsben ugyan nagyon keveset jártam be a Közgazdasági Egyetemre, szívesebben mentem a Technische Hochschuléba rajzolni. Azonkívül sokat udvaroltam és jártam koncertekre.” Egy évet töltött ott, majd 1929-től Párizsban élt. Két évig a Patou Divatháznak tervezett modelleket. Részt vett a CGTU szakszervezet magyar szárnyának irányításában Zalka Mátéval, Tarr Imrével, Lőwy Gézával. Tagja lett a francia kommunista pártnak, valamint a francia röplabda válogatottnak. Előbbiből aztán frakciózás vádjával 1938-ban kizárták.
„Egy párizsi barátom azzal a javaslattal állt elő, hogy dolgozzam együtt az unokaöccsével, aki fotós, és éppen akkor érkezett Pestről. Talán együtt tudnátok riportokat készíteni. Te írhatnál, ő meg fényképezhetne.” A fotóst Müller Miklósnak – Nicolás Mullernek hívták, s a Marianne magazinnak kezdtek közösen dolgozni 1938-ban. Kapcsolatuk addig tartott, míg Müller tovább nem ment Tangerba.
„Egyedül maradtam. Nem szerettem volna elveszteni a munkát, s nem vallottam be, hogy a társam elment, s folytattam a riportok készítését Müller név alatt. Kölcsöngéppel, kölcsönnévvel fényképeztem.”
A második világháborúban katonaként szolgált, rádiósnak képezték ki. Egy ideig Párizsban maradt, sőt fotózhatott is, képei a Vuben, a Picture Postban és a Match-ban jelentek meg. 1940. június 4-én Dunkerque-nél német fogságba esett. A németországi fogolytáborban festeni kezdett.
Kalandos módon megszökött, visszatért Párizsba és részt vett a francia ellenállási mozgalomban. 1947 óta hivatásos fényképész. 1948-ban Budapesten és Párizsban állította ki festményeit.
1949-ben zajlott le élete döntő találkozása Le Corbusier-vel. Ezzől kezdve az építész haláláig (1965) ő volt a fényképésze. Mellékesen még dolgozott Gropius-nak, Breuer Marcellnek, Nervinek, Niemeyernek is, de hírnevet tagadhatatlanul Le Corbusier hozta meg számára.
A Carré Blau című építészeti folyóirat munkatársa volt. Mint a fentiekből kitűnik, elsősorban építészeti fotóival lett ismertté, bár absztrakt fényképeiből is több kiállítást rendezett. Munkáit megtalálhatjuk a legnagyobb francia és magyar közgyűjteményekben. Fia Rodolphe Hervé – Elkán Dániel Rudolf (Párizs, 1957) – is képző– és fotóművész, aki felváltva él és alkot Budapesten és Párizsban.
(Kincses Károly: Fotográfusok – made in Hungary. Akik elmentek/akik maradtak, 1998.)

A kiállítás támogatói: Francia Intézet, ELLE