Digitális dinoszauruszok: az ultrazoom Prométeusza.

Az ultrazoom fényképezőgépekről egy korábbi blogbejegyzésben már volt szó, akkoriban azonban érdemtelenül hanyagoltuk a Panasonic gépeit. Talán nem véletlenül, hiszen a japán cég FZ-sorozatának gépei (legalábbis ezek csúcsmodelljei) egy kicsit más hozzáállást tükröztek a „minél nagyobb zoom, annál jobb” szemléleten túllépve. Ezek voltak a nagy zoomos gépek, melyek visszalopták a fényt a digitális fényképezésbe. Nézzük meg honnan jöttek, és mivé lettek az FZ-k! A Panasonic – bár nem volt tradicionális fényképezőgép gyártó – a videó technikában igen korán letette a névjegyét, így nem meglepő, hogy a digitális fényképezőgépek elődeinek tekinthető állóképes videó eszközök fejlesztéséből is kivették a részüket. Ezek a készülékek működésüket tekintve sokkal közelebb álltak egy analóg kézi videokamerához, mint egy mai fényképezőgéphez. A cég az 1984-es Photokinán állította ki először „still video” kamerájának prototípusát, mely egy 600 x 500 pixeles (0,3 megapixel) CCD érzékelőt, és egy 14-42mm-es F2,0-es zoomoptikát kapott. Úgy tűnik a Panasonic nehezen szakad el a 14-42mm-es gyújtótávtól, hiszen mai MILC gépeinek kitobjektívei is zömében ilyen gyújtótávval készülnek.

Azt persze nem mondhatjuk, hogy a cég egyszerre berobbant volna a digitális fényképezőgépek (pontosabban állókép kamerák) piacára, már csak azért sem, mert nem igazán volt ilyen piac. A nyolcvanas és kilencvenes években volt néhány próbálkozásuk, mint például az ezredforduló előtt kiadott, kis PalmCam sorozat, de a márkanév jobbára a videokameráikon csillogott szebben, a fényképezés terén nem termett annyi babér a gyártónak. Egészen az ezredfordulót követő évekig, ahogy a cég egyik igazgatója Kazuo Toda fogalmazott akkoriban: elérkezett az idő, amikor a digitális fényképezőgépek előretörése „már nem hagyható figyelmen kívül”. A vállalat nagy terveket dédelgetett, elsősorban 10% körüli piaci részesedés megszerzését. Az áttöréshez egy fotópiacon igen szépen csengő másik márkanévre volt szükség, a német Leicára. A Panasonic hasonló megállapodást kötött velük, mint 1996 táján a Sony a szintén német Carl Zeiss céggel. Az eredeti felépítést és minőségi követelményeket megtartva a japánok gyártották az objektívet, melyekhez felhasználhatták a patinás márkanevet. 2001-re így került a Panasonic fényképezőgépek új generációjának optikáira a Leica név, és megszületett a Lumix fényképezőgép sorozat. Ismét a Photokinán, mégpedig a 2001-esen mutatták be a két első modellt, a szerényebb képességű, 2 megapixeles DMC-F7-et, és a csúcsmodellnek számító, 4 megapixeles DMC-LC5-öt. Arra elég volt mindkét gép, hogy a szakma felkapja a fejét, de óriási áttörést nem hoztak a Panasonicnak. Az igazán sikeres Lumix gép archetípusát az egy évvel később bejelentett FZ1 hozta el. Az FZ-széria a mai napig a cég nagy zoomátfogású kompaktjait jelenti, és akkoriban is azt jelentette. Az első modell mindössze 2 megapixeles volt (1/3,2″.os CCD), ami 2002 szeptemberében már nem volt figyelemfelkeltően nagy felbontás. Optikája viszont annál inkább felcsigázta az érdeklődőket, hiszen 12x-es zoomátfogást kínált, kisfilmes értéken 35-420mm-es gyújtótávolsággal, fényereje pedig a teljes tartományban fix 1:2,8 maradt. Ráadásul mindezen tulajdonságokat megkoronázták egy optikai stabilizátorral is, ami szintén nem volt mindennapos szolgáltatás. Utódja a következő évben kiadott FZ2 megtartotta a szenzort és az objektívet, és manuális expozíciós módokkal (rekesz és záridő beállítás) gazdagította a szolgáltatás palettát. Az FZ sorozat egyből berobbant az ultrazoomok élmezőnyébe, és napjainkig nem lehet kirobbantani onnan. A konkurensek ugyan ügyesen növelgették gépeik zoomátfogását az akkori 8-12x-es értékről a mai 80x fölöttiig a Panasonic azonban sok típusnál kitartott a konstans fényerejű zoomnál. Ilyen volt a következő nagy dobás, a 2003-as FZ10, mely egy picit nagyobb, 1/2,5″-ös CCD szenzort kapott, 4 megapixellel. Az objektív zoomátfogása és fényereje nem változott. A gép nagyobb (2″-os), és jobb felbontású (130 ezer képpontos) LCD kijelzőt és külső vakucsatlakozási lehetőséget is kapott. Erről a modellről sem hagyták le az elektronikus keresőt, a 320 x 240 pixeles videó felbontás pedig ha nem is lett nagyobb a korábbinál, a 30 kocka/mp-es képfrissítés azért örömteli előrelépés volt a korábbi 10 kocka/mp-hez képest. A fényképezőgép nagy siker lett, csakúgy mint utódja a következő év nyarán kiadott, 5 megapixeles felbontással, gyorsabb feldolgozó egységgel, és kényelmesebb fogású vázzal újító FZ20. A sorozat ezzel a két modellel kettévált az egyszerűbb kivitelű egyszámjegyes modellekre, és a vakupapucsot és kényelmesebb használatot kínáló kétszámjegyes típusokra. Következett az FZ3, majd a FZ4 és FZ5, mely két utóbbi gépnél már nem sikerült megtartani a teljes tartományban 1:2,8 fényerőt, a tele végen kismértékben ugyan, de romlott, egészen 1:3,3-ig. A 2005-ös FZ30 csúcsmodell fölé már az egyre olcsóbb DSLR-ek árnyéka vetült, így a 8 megapixeles felbontás mellé behozták a RAW képformátumot, és a kihajtható LCD-t is, az 1/1,8″ méretű CCD mellé azonban már csak 1:2,8-3,7 fényerejű, 12x-es zoomátfogású objektívet sikerült konstruálni. Néhány hónap múlva a cég a nem túl sikeres, 4/3″-os DMC-L1-gyel rövid időre belépett a DSLR-ek világába is, majd a MILC-ek következtek, az FZ széria pedig egy kicsit vesztett régi fényéből. Ezzel együtt fényerejéből is, mivel a következő nagy fényerejű ultrazoomra, az FZ200-ra nyolc évet kellett várni. 2012-ben látott napvilágot 12 megapixeles felbontással és 24x-es zoommal. Ekkor már a korai modellek 35mm körüli kezdő nagylátószögét nem lehetett eladni, mindenütt zömében 24-28mm-es gyújtótávról indultak az optikák. Az FZ200 kisfilmes értéken 25-600mm-es objektívvel, nano lencsebevonattal és POWER O.I.S. stabilizátorral büszkélkedhetett. Emellé teljes manualitás, kihajtható LCD, 1,3 millió képpontos EVF, 12 kép/mp-es sorozat és 60 kocka/mp sebességű Full HD videó járt…illetve jár, hisz a gép még kapható néhány helyen. Időközben az egyszámjegyű FZ-k kikoptak a köztudatból, így a 2-számjeggyel ellátottak számítanak az olcsóbb változatnak, a három számjegyű típus pedig magasabb szériát képvisel. Hogy ne legyen olyan egyértelmű a helyzet, 2014-ben a Panasonic kiadta az FZ1000-et, mely egy újabb minőségi lépés előre. Ebben a gépben már 1″-os CMOS szenzor dolgozik, igaz 20 megapixelt kell kiszolgálnia. Az objektív ehhez mérten csak 16x-os zoomátfogású (25-400mm ekv.) 1:2,8-4,0 fényerővel, mely szintén kiemelkedő ebben a szegmensben. A fényképezőgép kiváló felbontású OLED keresőt, Wi-Fi-t, és 4K videofelvételt is kínál. Mindezt egy felső-közép kategóriás MILC gép árszintjén. Idén nyáron (2015 júliusában) az FZ200 utódját is megkaptuk, FZ300 néven, mely ugyanolyan méretű és felbontású érzékelőt kapott, videóban azonban már 4K hoz. Alaposan felturbózták sebességben, és az érzékenyebb, gyorsabb autofókusz is komoly előrelépésnek számít. Mindezt egy por- és cseppálló vázba pakolta a gyártó. Jól látható tehát, hogy a Panasonic nem annyira a képérzékelő méret növelése, mint inkább egyéb funkciót fejlesztése mellett tette le voksát. Az állandó fényerő és a nagy zoomátfogás biztosítása is bebetonozza kissé a szériát a képérzékelő vonatkozásában, nagyjából az FZ1000 nyújtotta 1″ környékén. Persze az FZ széria jövőjét nem láthatjuk, legfeljebb találgathatunk. Az igényes ultrazoom-bridge gépek nagykönyvében ettől függetlenül is külön fejezetet érdemel a terméksorozat.