Ritter Doronnal már sokszor találkozhatott a Pixinfo közönsége, hiszen többször is volt már előadó az általunk szervezett PHOTOEXPO-kon, de az online előadásairól is beszámoltunk már híreink között.
A profi reklámfotóst és operatőrt múltjáról, jelenéről és a fotográfiával való kapcsolatáról kérdeztük.
fotó: Szalmás Krisztina
Mikor kezdtél el érdeklődni a fotózás iránt?
Én abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy fotográfus családba születtem bele. Nagymamám Nádor Ilona, nagypapám Rózsa László, mindketten híres fotográfusok voltak a saját területükön belül. Nagymamám a Nők Lapja alapítója volt, és egyben a fotó rovat vezetője 40 éven keresztül. Már általános iskolás koromban találkoztam a fotográfiával, sokszor elvitt magával stúdióba divatfotózásra, vagy vidékre, amikor interjút ment készíteni. Így nyilván nagyon hamar „megfertőződtem” a fotográfiával, tulajdonképpen számomra nem is volt kérdés, hogy ezt a hivatást fogom választani.
Az első gépemet a nagymamámtól kaptam, talán egy NDK gép volt, nem jut eszembe, mi volt a márkája. Sokat fotóztam a nagymamám gépeivel – ő akkortájt Minoltával fotózott, azt kapták a Lapkiadó Vállalattól, illetve stúdióban középformátumú Mamiya 645 és Zenza Bronica gépeket használt. Ezek a gépek voltak az én első reklámfotós gépeim, de még ma is megvannak. A Mamiya 645-ös azért érdekes, mert a minap vettem egy olyan átalakítót, amivel a régi Mamiya 645-ös lencsémet rá tudom tenni a legújabb Hasselblad gépemre, és félelmetes élmény ezeket a régi, nagyon jó vintage lencséket használni, mert a mai napig kiváló minőségű objektívek.
Tehát leginkább a nagymamádnak köszönhető, hogy nem ragadtál le amatőr szinten? Mikor döntötted el, hogy profi szintig fogsz fejlődni?
Így van, ahogy már említettem alapvetően profi fotós családból származom, így fel sem merült, hogy hobbiként fogom űzni a fotózást, rögtön, mint hivatás jelent meg a szemem előtt. Amikor gimnáziumba kerültem (sőt, már általános iskola végén), teljesen nyilvánvaló volt a vízióm, hogy amint elvégzem a gimnáziumot, fotográfus leszek. Nem is nagyon érdekelt a gimnáziumban semmilyen tantárgy – ebből volt is elég probléma -, de nyilvánvaló volt, hogy a vizualitás, és a fotó, mint olyan az, ami engem igazán leköt.
Hol tanultál fotózni és kik a mestereid? Kik a jelenlegi példaképeid?
Az első számú példaképem a nagymamám, Nádor Ilona. Ő kitűnő portré- és riportfotós volt, tőle nagyon sokat tanultam gyermekkoromban és fiatal felnőttkoromban egyaránt. Mestere volt az emberi kommunikációnak. Nem gender kérdés alapvetően, de tény, hogy női fotográfusként ő nem a technikában jeleskedett igazán, hanem az emberekkel való kommunikációban, hogy hogyan kell csatornát nyitni egy fotográfusnak az alannyal. Mindegy volt, hogy egy egyszerű parasztbácsit fotóz, vagy valamilyen vezért, gyárigazgatót, mindenkivel megtalálta a hangot. Nagyon kedves és jókedélyű ember volt, és tőle főként azt tanultam meg, hogy fotósként hogyan kell kommunikálni, párbeszédet folytatni az alanyokkal. Tehát ő volt az első számú mesterem.
Ezután a Práter utcai fotós iskolába kerültem, akkortájt igazából nem voltak egyetemi szinten nagyon komoly fotós oktatások, nem is lett volna más lehetőségem, így beiratkoztam a „Práterbe”. Mellette gyakorlati helyként a Magyar Hírlapnál voltam tanuló, ahol sok kitűnő fotográfussal találkoztam, többek között Szigeti Tamással, Habik Csabával és Szarka Klárával is. Tehát nagyon jó emberektől tudtam magát a fotóriporteri munkát tanulni. Nem vagyok igazán fotóriporter alkat, engem sokkal jobban érdekelt a konstruált kép, az általam létrehozott kép, amely inkább a filmezéshez áll közel. Nem véletlenül dolgozom operatőrként is, érdekel a mozgókép – ma már talán egy kicsit jobban, vagy legalábbis ugyanannyira. Nagyon jó volt akkortájt megtanulni a Magyar Hírlapnál, hogyan kell gyorsan, jól és precízen képet csinálni, és annak teljes technikai hátterét megismerni.
Ezt követően segédoperatőrnek, kameramannak tanultam a Magyar Televízió iskolájában, majd az első néhány végzőssel együtt bekerültem az akkori magyar 1 és 2-be (akkor még nem voltak kereskedelmi tévék), ott kameramanként majd forgató operatőrként dolgoztam. Később kereskedelmi televízióknál is dolgoztam operatőrként, de az operatőri munkában sem a riport jellegű munka érdekelt igazán, hanem inkább a reklám, a konstruált dolog.
Példaképem volt még Zsigmond Vilmos, akivel később alkalmam volt néhányszor találkozni is. Ő is igen intenzív hatással volt rám. Volt szerencsém vele filmben dolgozni, és két operatőri workshopján is részt vettem. Ezen kívül személyesen is sokszor találkoztam vele. Megtiszteltetés volt számomra, hogy több alkalommal segíthettem őt fotós kérdésekben. Az ő világítástudása és szemlélete, ahogy a képről beszél – legyen az mozgó vagy álló -, nagyon nagy hatással volt rám.
Ezt követően rengeteg külföldi, nemzetközi fotóssal találkoztam. Greg Gorman amerikai portré fotográfussal a mai napig nagyon jóban vagyok, közel tíz éve közösen rendeztünk egy workshopot. Tiszteletreméltó fotográfus és mester, ikonikus képeket készített és készít a mai napig hollywoodi sztárokról. Kitűnő portréfotósnak tartom őt.
Ők voltak tehát, akik mester-tanítvány szinten valamelyest hatással voltak rám, ám valójában folyamatosan tanulok, mindenkitől, és szerte a világban látok olyan fotósokat, akiknek nagyon érdekes koncepcióik vannak.
Azt látjuk, hogy a streetphoto-zás és a portréfotózás is a szíved csücske. Ha választanod kellene, melyiket szereted jobban, avagy mi a kedvenc témád?
Ez nehéz kérdés. Ha most jönne egy csodatündér, és azt mondaná, hogy „hagyj abba mindent, nem kell foglalkoznod a pénzzel, a stúdió fenntartással, a filmgyártó céget, és csináld azt, ami igazán érdekel”, akkor valószínűleg a streetphoto és a portréfotó együtt lenne a szívem csücske, de lehet, hogy a jelenlegi életem kapcsán a streetphoto lenne az, ami igazán érdekelne, és csak barangolnék különböző városokban, készíteném a csendéleteket, hangulatképeket, és a számomra izgalmas emberi lenyomatokat, amik egy városban vannak. Alkalmazott fotósként azonban az ember nem teheti meg, hogy csak a szerelmeivel, a legkedvesebb témájával foglalkozzon.
Ugyanakkor az alkalmazott fotográfia, a reklámfotó engem ugyanúgy érdekel. Számomra a mai napig nagyon jó, doppingoló érzés, amikor egy ügyfél számára el tudjuk készíteni azt az anyagot, amire szüksége van. Boldogan távozik a stúdióból, jól tudja használni a reklámkampányában a felvételeket, vagy akár a filmet, amit forgatunk. Nekem ez a mai napig ugyanakkora öröm, mint 25 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a szakmámat.
Mindegyik egy-egy szerelmem, és mindegyiknek nagy jelentősége és része van abban, hogy ennyi nehézség, újrakezdés és talpraállás után folyamatosan a szakmámban vagyok, és a karrierem nagyjából egy felfelé vezető ív, még akkor is, ha ezt sok nehezítő tényező kíséri.
A kérdésre válaszolva tehát úgy gondolom, mindegyik a szívem csücske, nem tudok különbséget tenni.
Ha valaki követi a Facebook profilodat, jól tudja, Olympus nagykövetként Mikro NégyHarmad fényképezőgépeket is használsz, de a középformátum is közel áll hozzád. Hogy érzed, melyik rendszer szolgál ki leginkább?
Mindig el szoktam mondani, akár előadáson vagy tanítás alkalmával, hogy akár filmről, akár fotóról van szó, én mindig azt a gépet használom, ami az adott feladathoz a legjobb. Nem hiszek a svájci bicska típusú fényképezőgépekben, ami mindenre alkalmas. Nyilván a fényképezőgép gyártók is nagyon vigyáznak rá, hogy elvből se gyártsanak olyan gépet, ami mindenre jó, ugyanakkor egyelőre nem is létezik ez a kategória. A streetphotography, a reklám- vagy portréfotózás más-más technikát, gépet igényel sok esetben. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne mindent mindennel megcsinálni.
Például ha streetphotography-ről van szó, akkor ott kétféleképpen szoktam elindulni az utcán. Van, amikor indulás előtt olyan hangulatban vagyok, hogy az emberek érdekelnek. Ilyenkor elindulok, snapshotokat csinálok, inkább a szociorész érdekel, az ember és a tér viszonya, az arcok. Ebben az esetben természetesen olyan gépet viszek magammal, ami kicsi, gyors, gyors autofókuszú, netán lehet vele rejtőzködni is, amivel gyakorlatilag még csak fotósnak sem nézek ki. Használok kompakt fényképezőgéptől kezdve egészen Mikro NégyHarmadig Pen F gépet, amely szintén turistagépnek néz ki, viszont nagyon gyors autofókusza van, és gyorsan lehet vele dolgozni.
De van, amikor úgy indulok el, hogy most nem érdekelnek az emberek, hanem a fények, az árnyékok, a részletek, a hangulatok, a kis csendéletek érdekelnek, akkor pedig a középformátumú gépemmel indulok el, ami nem gyors gép, nem gyors az autofókusza, nem igazán alkalmas arra, hogy snapshotokat csináljon az ember. Ráadásul hangos is. Viszont hihetetlen vonalélessége, félelmetesen nagy felbontása van, nagy szenzor van benne, nagy dinamikatartománya van, tehát egy teljesen más világ jön ki belőle.
Én sokféle technikát használok, mindig azt választom, ami az adott feladatra a legalkalmasabb számomra.
Ez igaz a forgatásokra is, van, amikor nagy RED kamerát vagy Blackmagic-et használunk – függetlenül a témától és nyilván a büdzsétől is.
Az Olympusszal való szerelem régi dolog már, alapvetően az Olympus szortimentjéből a lencséket szeretem igazán. A Pro lencsék vonalrajza, vonalélessége, kontrasztja annyira magas színvonal, amely már tényleg a csúcstechnológiába tartozik. Egyszerűen imádom az optikai rajzukat. Nem kérdés, hogy a gépek is jók, jó dinamikai tartományokat és kifejezetten szép színeket tudnak visszaadni. Nagyon szeretem az Olympus színeit. Ugyanakkor azt látni kell, hogy a Mikro NégyHarmad világ már kifelé halad, kár volna úgy tenni, mintha ez olyan technológia lenne, ami sokáig meg fog maradni. Olvashattunk az Olympus tulajdonosváltásáról, kíváncsi vagyok, milyen irányba fog elindulni. Csodálkoznék, ha az Olympus új tulajdonosa nem egy full-frame rendszer bevezetésével kezdene. Ma már látszik, hogy az, amire a Mikro NégyHarmad jó volt (kicsik a vázak, stabilizátort lehet beleépíteni, tükör nélküliek a gépek), azt ma már a full-frame gépek is meg tudják csinálni, mind méretben, mind pedig minden egyéb követelményben. Szerintem nincs már meg az az előnye a Mikro NégyHarmadnak, ami még akár 2-3 évvel ezelőtt is megvolt. Viszont nagyon felgyorsult a minőségért és a lehetőségekért folyó harc. A Mikro NégyHarmad esetében mindig elhangzik főként a mélységélesség, illetve az ISO tartomány különbsége a full-frame-hez képest. Erre szoktam mondani, hogy én nem vagyok egy high ISO fotográfus, tehát én akkor fotózok, amikor van fény, éjszaka viszonylag ritkán szoktam fotózni az utcán, volt rá példa, de akkor is tökéletes volt, mert akkor az f/1,2-es fényerejű Pro lencsékkel egyébként sem kell felmenni magas ISO-ra. Rómában például ISO300-nál vagy 500-nál tökéletes képeket csináltam hajnali 3-kor a belvárosban, tehát még csak ez sem indokol. De alapvetően sok ember elvárja azt, hogy magas ISO-t tudjon, jól el lehessen kenni a hátteret, stb., ami egyébként tökéletesen megoldható Mikro NégyHarmaddal is. Értem azt is, hogy a félprofiknál nagyon sok esetben megjelenik a technika és a pixelcounterség lehetősége.
Tehát azt gondolom, a Mikro NégyHarmad lassan ki fog vonulni végleg a fotótörténetből. Nem tudom, az Olympus meddig tartja.
A kérdésre visszatérve: itt is éreztem, amit a streetphoto-nál, hogy sokfajta szerelmem van, ezeket mind másra tudom használni, más képi világa, más hangulata van, és nagyon örülök annak, hogy van lehetőségem ezeket váltogatni.
Mindenki karrierjében vannak mérföldkövek, amikre nagyon büszke. Említenél nekünk ilyet a Te fotós karrieredből? Mire, mikre vagy a legbüszkébb?
25 éve dolgozom profi fotósként, nehéz kiemelni ebből olyan eseményeket, amelyek nagyon nagy csúcsok, különlegességek.
Ami számomra igazán fontos, az, hogy még mindig itt vagyok a piacon, ennyi év után, és úgy érzem, ennyi év után is tudok újulni technikailag és tudásban is, és úgy érzem, hogy ez jó.
Hatalmas élmény és visszajelzés volt a számomra, amikor két évvel ezelőtt meghívtak a New York-i Portfolio Review-ra. Úgy hiszem, hogy az összesen 80 fotósból mindössze én képviseltem Európát. Itt prezentálhattam a munkáimat vezető nemzetközi reklámügynökségek, filmgyártó cégek, stb. vezetőinek, művészeti igazgatóknak, ügynököknek. Féltem is ettől, mert nem tudtam, hogyan működnek majd egy tengerentúli megmérettetés kapcsán azok a dolgok, amiket egy magyar vagy európai piacon csinál az ember. New Yorkban, a reklámipar, a divat központjában fog-e ez bármit jelenteni, át fog-e jönni a lényeg, vagy egyáltalán labdába lehet-e vele rúgni. Igazán szorongtam ettől a dologtól, de hála Istennek nagyon jól sikerült, és pozitív visszajelzésekkel tértem haza New Yorkból. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az ottani profik mit szólnak az én munkámhoz. Ez egy nagyon jó visszacsatolás volt, nagyon sokat tanultam is belőle, s közben persze nagyon sok jótanácsot is adtak, amely aztán a további fejlődésem részévé lett.
Az is inspirál engem, hogy tudok tanítani, van is kedvem hozzá és szoktam is – ma már egyetemi óraadóként vagy workshop szinten is. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember átadja a tudását. Sosem voltam féltékeny semmilyen tudásra, nem hittem és nem is hiszek abban, hogy azért, mert nem adod át, amit tudsz, több esélyed van arra, hogy előrébb juss. Inkább fordítva gondolom, sőt, örülnék annak, ha minél több képzett fotós lenne, mert úgy gondolom, összpiaci tekintetben is jobb az, ha mind tudásban, mind árképzésben, mind üzleti szinten profikkal vagyunk körbevéve, nem félprofikkal kell harcolni, hanem mindannyian ugyanazt akarjuk.
Az oktatás tehát szintén nagyon fontos a számomra.
Van-e valamilyen jó sztorid, érdekes vagy vicces, különleges vagy épp bosszúsan alakult fotózásról?
Erről könyvet is tudnék írni. Kollégáknak is el szoktam mondani, hogy ha egyszer eljön az a pont, hogy már nem pénzért fogok fotózni, és nem az iparból fogok élni, akkor könyvet fogok írni, benne az elmúlt 25 év reklámfotós tapasztalataival pro és kontra.
Általánosságban azt lehet elmondani, hogy Magyarországon fotósnak lenni éppolyan kemény, mint bárhol a világon. New Yorkban is volt ilyen tapasztalatom, az ottani kollégákkal, akikkel az alatt a 3 nap alatt beszélgettem, hiszen sok utazás, sok networking munka van amögött, hogy komoly és profi munkát kapjanak. Ez Magyarországon ugyanígy jelen van, ugyanez a szituáció. Ami sokkal nehezebb az az, hogy ha ott beletalálsz valamibe, akkor beletalálsz, itthon ez nem annyira egyértelmű, sok esetben sem anyagilag, sem szakmailag. Leginkább az szokott számomra bosszúságot okozni, hogy a megrendelői oldalon egyszerűen nincs vizualitás, nincs igényszint, és sok esetben el kell tudni magyarázni a megrendelőnek, hogy miért fontos a jó kép, mi az, hogy jó kép – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy álló- vagy mozgókép. Ez nagyon sok energiát visz el. A legnagyobb bosszúságom a magyar piacon az, hogy a tárgyalás fele edukáció, amikor az ügyfél számára (sokszor a legnagyobb ügyfelek számára is) el kell tudnom magyarázni, mi az, hogy kép. Azt látom, hogy sok helyen (akár Nyugat-Európában) a megbízói oldal sokkal edukáltabb, vizuálisan érzékenyebb réteg, ott nem biztos, hogy innen kell indítani a tárgyalást. Ez nagyon sok bosszúságot okoz és sok energiát visz el, ki tud fárasztani annyira, hogy ha valamitől sokszor nincs kedvem ezt a szakmát csinálni, akkor az ez.
Mit üzennél a fotózással most ismerkedőknek? Mit tanácsolsz, javasolsz nekik?
Nagyon fontos gondolat, amit mindig el szoktam mondani azoknak, akik hozzám jönnek, tanulni akarnak: meg kell tudni különböztetni, hogy az ember szeret-e fotózni, vagy fotós akar lenni. Nagyon egyszerű ezt a kettőt megkülönböztetni. Azt szoktam kérdezni a hozzám jelentkező fiataloktól, hogy este, amikor lefekszik aludni, úgy fekszik-e le, hogy a fotográfia van a fejében, és másnap, mikor felkel mit akar fotózni, hogyan akar fotózni, és minden gondolata, mozdulata, érdeklődése eköré fonódik? Mert ha nem, akkor ne legyen profi fotós. Legyen egy jó szakmája, ügyvéd, orvos, pék, teljesen mindegy. Ettől még nagyon jó fotóművész is tud lenni, hiszen nyilván a művészeti teljesítmény nem feltétlenül függ attól, hogy valaki ezt főállásban csinálja-e. De ha profi akar lenni, akkor ezt csak olyan elhivatottsággal, és olyan akaraterővel lehet (főként azért, mert telített és farkastörvények uralta piacról beszélünk), hogy ha valaki nem ezzel kel és fekszik, akkor semmit sem fog tudni csinálni.
Nagyon sok fiatallal beszélgetek, akik azt mondják, hogy érdekli őket, jó dolog a fotózás. Ha valaki így áll hozzá, és valaki így beszél a fotográfiáról, akkor az ne legyen fotós, mert nem fog tudni elérni semmit, eleve nem fog tudni bekerülni a fotózás zárt világába, hiszen ez egy zárt világ még akkor is, ha nagyon sok fotós van, de az a réteg, amely igazán dolgozik, nem túl nagy. Oda nagyon kemény, nagyon fókuszált, erős és elhatározott egyéniségek kellenek, kellő önismerettel, önképpel. Jómagam is 25 év után úgy fekszem és kelek, hogy ez jár a fejemben.
Azt tudom tanácsolni, hogy az legyen profi fotós, akinek ez van a fejében. Aki csak szeret fotózni – mert rengeteg ilyen van, és fotózni tényleg jó amatőr szinten is -, az tanulja meg becsülettel magát a fotótechnikát, találja meg azt a területet, amit szeret – legyen az street, természet vagy portré – , és becsülettel csinálja, hobbiból. Ne akarjon profi lenni, és ha megkérhetem, ne is tegyen úgy, mintha profi lenne, ne is akarjon a profi piacon részt venni, hiszen ezzel rongálja a profik piacát.
Az előző kérdéshez visszakapcsolódva, ez a másik, ami idehaza engem nagyon fel szokott dühíteni. Engem nem zavar, ha vannak félprofi portréfotósok, rendezvény- vagy reklámfotósok. Az zavar, amikor valakinek van egy becsületes állása, amiből pénzt keres, és belekontárkodik egy olyan iparágba, amihez nem igazán ért, de inkább elvállalja fele áron, csak hogy csináljon valamit, s ezzel rontja azoknak a piacát, akik igenis ebből élnek, ebből tartják fenn magukat és a családjukat.
Az üzenet lényege az, hogy nem baj az, ha valaki félamatőr vagy amatőr, csinálja azt csak szeretetből vagy szerelemből, aki pedig profi, tegyen fel mindent egy lapra, és a legjobb tudása szerint próbálja meg csinálni ezt a szakmát.
címlapfotó: Szalmás Krisztina
