A Fujifilm SuperCCD megoldása abból indult ki, hogy a CCD-n található egymás melletti elemi képpontok túl nagy távolságra helyezkednek el egymástól. Ha ezt a távolságot sikerül csökkenteni, akkor nagyobb felbontás érhető el. Ennek megvalósítására az elemi képpontokat 45 fokkal elforgatták, négyzetes kialakításukat nyolcszögletűre cserélték. A soronként fél képpontnyi eltolással elhelyezett elemi érzékelők ezáltal közelebb kerültek egymáshoz, mint négyzetes felépítés esetén.
| Hagyományos és Super CCD felépítése | |
 Hagyományos CCD képelemeinek elhelyezkedése |
 Super CCD képelemeinek elhelyezkedése |
A probléma azonban akkor jelentkezik, amikor függőleges vagy vízszintes kontúrt kell leképezni. Ekkor ugyanis a fél képpontnyi eltolás már nagyobb problémát okoz, mint a négyzetes kialakításból adódó nagyobb távolság. Néha ugyanis tapasztalható, hogy ilyenkor a kontúr nem egyenes, hanem recés. Ez a SuperCCD-k egyik problémája, ami elsősorban az első generációs SuperCCD-knél jelentkezett.
A másik gond az alkalmazásukban található. A Fujifilm ugyanis a legtöbb esetben nagyobb felbontásra interpolált képeket ad a felhasználónak, mint ahány elemi képérzékelő van a CCD-n. Alapigazság, hogy amit nem érzékel a CCD azt utólag nem lehet belevarázsolni a képbe. Az interpolálás tehát nem visz a képbe többletinformációt, csupán a rendelékezésre álló adatokból próbálja meg „kitalálni” a hiányzó képpontok színét és fényerejét. Ez nem lenne túlzottan nagy probléma, mert használhatjuk a CCD felbontásának megfelelő felbontást is. A gond azonban az, hogy veszteségmentes TIFF formátumban csak a felinterpolált képek menthetők el. Ennek viszont már többek által vitatott az értelme.
Az előnyük azonban jól látható. A nyolcszögletes kialakításnak köszönhetően az elemi képpontok nagyobb méretűek lesznek, mely jó hatással van az érzékenység növelésére. Nem véletlen tehát, hogy a SuperCCD-s gépek sok esetben ISO100-nál nagyobb alapérzékenységűek (ISO125 vagy ISO160). A nagyobb pixelméret természetesen nagyobb lapka-méretet is eredményez, ami a (digitális gépeknél hiányzó) kis mélységélesség elérését teszi könnyebbé. A nagy méretnek természetesen van hátránya is. Sajnos ezek a CCD-k meglehetősen nagy fogyasztásúak, így melegedésre, zajosodásra is jobban hajlamosak.
| A Super CCD részei |
 Felülről lefelé haladva: mikrolencsék színszűrő fényérzékelő |
A SuperCCD immár a harmadik generációnál tart. Az első generációs SuperCCD-k 2,4 Mpixelesek voltak, mely interpoláció után 4,2 Mpixeles képeket eredményezett. Ezt a CCD-t használja a Fujifilm FinePix 4700Z, 4800Z, 4900Z. Alapérzékenységük ISO125.
A második generáció már 3,1 millió pixelt tartalmazott, melyből interpoláció után 6,1 Mpixeles képek születtek. A második generációt használja a Fujifilm FinePix 6800Z és 6900Z. A második generációs SuperCCD-k mérete megegyezik az első generációs SuperCCD-k méretével, mindegyik 1/1,7″-os. A több elemi fényérzékelő miatt tehát kisebb alapérzékenységű a SuperCCD II, mint az első változat. A SuperCCD II alapérzékenysége ISO100.
A harmadik generációs SuperCCD-k szintén 3,1 Mpixelesek, intrepolált felbontásuk azonban 6 Mpixeles. Ezek az érzékelők már nagyobb érzékenységűek. Alapérzékenységük ISO160. Jelenleg három gép használja ezt a CCD-t, a Fujifilm FinePix S602Z, F601Z és F401Z.
A professzionális kategóriába tartozó S1Pro és S2Pro is SuperCCD-t használnak, de ezek az érzékelők APS-hez közeli méretűek. Az S1Pro a SuperCCD I-hez, az S2Pro a SuperCCD III-hoz hasonló technológiájú, de nagyobb minőségű CCD-t használja. Az S1Pro 3,1 Mpixeles CCD-vel 6 Mpixeles, míg az S2Pro 6,1 Mpixeles CCD-vel 12 Mpixeles képeket képes készíteni.
A SuperCCD III-nak további újításai is vannak, melyekről már korábban beszámoltunk. Az érdeklődők a lenti linkre kattintva olvashatják el régebbi cikkünket.
Néhány igen jelentős újítás a SuperCCD III-ból:
- nagy érzékenységű üzemmód (ISO1600)
- VGA felbontású videofelvétel lehetősége
Legközelebb egy másik különleges érzékelőt mutatunk be.
