A néhány éve, magánkezdeményezésre indult Fortepan online képarchívum zömében az elmúlt évszázad magán fotógyűjteményeinek anyagát digitalizálja és teszi elérhető és terjeszthető formában bárki elé. Az adományokból fenntartott weboldal jelenleg több mint 43 ezer fényképet tár látogatói elé. Célja nem csak ezen fotók megóvása, de digitális másolatuk szabad terjesztése is. Szerkesztői nem titkolt álma, hogy a másolatok hazai kezelésének rossz joggyakorlatán is változtassanak, utat mutatva esetleg más hasonló szerveződéseknek is. A nem csak Magyarországon, de Európában is egyedülálló vállalkozás keltette webes hullámok a tengerentúlra is elértek. Többek között erről, és még sok más érdekességről beszélgettünk a Fortepan egyik alapítójával, Tamási Miklóssal.
Mesélnél valamit a kezdetekről, az oldal indulásáról, kezdeti céljaitokról?
Az egész úgy kezdődött, hogy Szepessy Ákos barátommal, volt osztálytársammal a gimnázium óta jártuk a lomtalanításokat Budapesten, és elkezdtünk fotót is gyűjteni. Akkor még nem látszott, hogy mi lesz a vége ennek, kíváncsiságból érdeklődésből gyűjtöttünk képeket, jórészt negatívokat, meg papírképeket… ami adódott. Akkoriban én is fotóztam és laboráltam. Innen jött a szenvedély, hogy más fotóit gyűjtsük, belepillanthassunk mások dolgaiba. Mindez 1987-ben kezdődött, több mint 25 éve.
És mind a mai napig tart?
Most úgy tűnik kihúzták alólunk a talajt, mert egy fővárosi döntéssel illegális tevékenységnek minősítették a lomtalanításon való kutakodást. Nem tudom hallottál-e róla.
Még nem…
Sajnos most az a helyzet, hogy amint valaki egy lomtalanításon a nagymama képekkel teli kofferét kiteszi az utcára az a közterület felügyelet tulajdonába kerül. Aki abban kutakodik és elvesz belőle valamit az tulajdonképpen bírságolható, és bírságolnak is már.
Szóval úgy kezdődött, hogy lomtalanítások, Ecseri piac, antikváriumok, meg lelkesedésből összevásárolgattunk rengeteg fotót. Aztán jött az elhatározás, hogy dolgozzuk fel amink van. Én amúgy egy archívumban dolgozom, ami egy levéltár és kiállítóterem is, így végül is folyamatosan foglalkoztam fotókkal a munkából adódóan.
Az összegyűjtött anyagot 2009-ben kezdtük szkennelni. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy minden kockát digitalizálunk, de nagyon hamar, egy hét után nyilvánvalóvá vált, hogy az összeset teljesen értelmetlen. Ráadásul egy csomó olyan képünk volt, amit nem, hogy megmutatni nem szerettem volna, én magam sem szerettem volna látni.
Tehát szűrtétek és szűritek a fotókat?
Nagyon erősen válogatunk. Az elején persze az ember szeretne mennyiséget megmutatni, aztán rájön arra, hogy lehet vastagabb ceruzával is húzni. Négy éve fut a honlap és szerintem max. 10%-a, ami megjelent a képeknek. Persze az anyagtól is függ, hogy melyik mennyire érdekes. Az ilyen hagyományos, Leica negatívokból, és diafilmekből például – melyek ugye a 60-as évek második felétől indultak be -, talán még a 10% is erős túlzás. Lehet, hogy csak 5% ami érdekes és érdemes arra, hogy megmutassuk. Leica kockát egyébként sokkal többet archiválunk mert azt egy automata szkennerrel csináljuk, arra van kapacitás.
Ti magatok csináljátok azóta, vagy van segítség?
Van egy önkéntesekből álló segítő csapatunk, ami pár év alatt összeállt. Nem főállás, vagy pénzkeresés, inkább hobbi mindenkinek. Gyakorlatilag három részterületből áll a munka. Van, aki felkutatja a hagyatékot és kiválogatja a képeket: ezt csinálom lényegében én. Legfőbb feladatom lehetőség szerint mindenütt jelen lenni és elérni a szükséges képforrásokat. Mások digitalizálják a felvételeket, és van három-négy segítőnk, akik a leírásokat készítik hozzájuk.
Fontosnak tartjátok, hogy nem csak képek kerülnek fel az oldalra, hanem némi szöveges infó is hozzá. Hogyan működik a beazonosítás?
Ha nincs róla infónk az adományozótól a segítőink, önkénteseink gyakorlatilag megfejtik a képeket, próbálják beazonosítani az adott fotót, vagy a készítés helyszínét, esetleg idejét. A leírás, tehát a kép készítésének körülményeiről szóló egy mondat teljesen kontrollált. Egy online fórumra kell írj róla, és a fórumon megszűrik azt az egy mondatot. Ha elfogadják, a képszerkesztőnk beteszi a leírást a kép alá.
Az elmúlt években komolyabb ismertségre tettetek szert. Ettől függetlenül mekkora kihívás a mind újabb képek felkutatása?
Nem is kérdéses, hogy jó pozícióban vagyunk. Ha például beírod a legismertebb keresőbe, hogy archív fotó, mi vagyunk az első találat. De nem arról van szó, hogy a mi gyűjteményünk a többihez képest annyival értékesebb lenne, hanem arról, hogy megközelíthetőek vagyunk. Ez a gyűjtemény könnyen elérhető, és ami a legfontosabb, szabadon letölthető és felhasználható. Ráadásul nagy felbontásban.
Manapság hogyan szereztek új képeket? Magánszemélyek, intézmények?
Pont az intézményekkel kapcsolatban a legnehezebb. Nagyon felemás a viszonyunk. A klasszikus állami múzeumokkal nincs semmilyen kooperációnk. Bár kísérleti jelleggel kb. fél évente szoktunk küldeni nekik egy-egy körlevelet, hogy ingyen digitalizálunk és csak azt kérjük, hogy feltehessük a képet. Többnyire azt válaszolják, hogy bárcsak megtehetnék, de nem lehet, mert az állami felügyeleti szerv – ami itt a minisztériumot jelenti – herdálásnak minősíti. Van ahol abszolút elzárkóznak. Az a válasz, hogy nem vevők erre a megoldásra.
Ahol viszonylag sikeresek vagyunk azok az egyházi, egyetemi levéltárak. Most például a Semmelweis egyetem levéltárának anyagát szkenneljük. De az intézmények között beszélhetünk a vállalatokról is, akiktől szintén sok anyagot kaptunk. Nagyon sok egykori állami vállalatnak volt kisebb nagyobb fotóstúdiója, alkalmazott fotósa. Őket is próbáljuk felhajtani.
A legsikeresebbek azonban kétség kívül a civilek között vagyunk.
Magánemberként ez úgy működik, hogy van egy bőröndnyi régi papírképem, vagy előhívatlan tekercsem és megkereslek benneteket?
Igen, sokféle variációra nyitottak vagyunk. Behozza valaki, itt hagyja és bedigitalizáljuk az anyagát. Ez általában a jobb megoldás. Rosszabb, ha maga áll neki beszkennelni. Abból nem mindig sül ki minőségi végeredmény, ha az amúgy jó szándékú könyvtárosnéni nekiáll a munkahelye rossz szkennerével beolvasni a képeket. Olyan példa is akad persze, hogy jó egyénileg feldolgozott anyagot kapunk, másvalaki pedig azzal kezdi, hogy mondjuk meg mit csináljon és ő elintézi.
Nehéz elutasítani a jószívvel felajánlott fotókat. A minőségi gondok mellett a már említett kiválogatáshoz is kell egy kis vagányság. Az nem megy, hogy hagyom magam meggyőzni, hogy ezen a képen a Teri néni látható, és ez a róla készült egyetlen fotó, sajnos néha húzni kell.
Milyen anyagi forrásokból finanszírozzátok a működést?
Van egy paypalos adománygyűjtő számlánk, ami nagy segítség, de éves szinten ez csak néhány százezer forintot jelent, ami a technikai eszközökre is kevés. Veszünk egy új állványt, vagy egy új kamerát és már el mis ment.
Viszont most egy kis bizakodásra adhat okot, hogy márciusban indul Iowában egy Fortepan oldal.
Erről is szerettelek volna faggatni. Tőlük jött a megkeresés?
Igen. Ez egy ottani egyetem vizuális antropológia professzorától jött, aki valamilyen módon megtalált minket és megtetszett neki ez a dolog. Eljött Budapestre, előállt az ötlettel és megbeszéltük, hogyan lehetne tető alá hozni. Tehát nem csak egy fellángolás, hanem úgy néz ki lesz is belőle valami.
Sőt van olyan elképzelés is, hogy Iowában a középiskola harmadik osztályában honismeretet tanulnak a diákok, és kísérleti jelleggel megpróbálnák leváltani ezt a tantárgyat a fotógyűjtésre. Az lenne a cél, hogy minden 17 éves iowai gimnazista próbáljon meg régi fotók után kutatni, családból, rokonoktól, egyéb helyekről.
És ez konkrétan kapcsolódik a Fortepan Iowához? Tehát a diákok oda gyűjtenének fotókat?
Így van. Ott ez egy fontosnak tartott oktatáspolitikai kérdés, de majd meglátjuk mi lesz belőle.
Visszatérve a támogatás részéhez, az Iowa-projekt számunkra azért is jó mert kötöttünk velük egy szerződést, hogy az általuk megnyert támogatói összegek 10%-át megkapjuk. Amiből most gazdálkodunk konkrétan, éppen az az 5000 dollár, ami decemberben tőlük érkezett, mivel ők már 50 ezer dolláros támogatást szereztek. Ez is mutatja a különbségeket. Amerikában nagyon megy a fotóarchiválás. Van rá piac, vagy legalábbis támogatói szándék. Szóval minél többet tudnak ott összekalapozni, annál jobb nekünk is. Gyakorlatilag most amerikai befektetői pénzekből működünk.
Gondolkodtok egyébként más nemzetközi piacokon is, hogy a Fortepan egyéb országokba is eljusson?
Erre sajnos pillanatnyilag nincs saját kapacitásunk. A mi gyűjtőmunkák jobbára a magyar vonatkozású képekre, vagy magyar szerzők fotóira korlátozódik. Ennek ellenére kerülnek be külföldi képek is, de általában van valamilyen magyar kötődésük.
Sajnos végesek a lehetőségeink. Több szempontból is nehéz lenne nagyobb lépésekben haladni. Egyrészt a már említett fórumunk miatt, ahol a képeket leírják. Az áteresztőképessége véges, tehát nem tudnak ötször annyi képet leírni, kiértékelni. Fizikailag persze feltölthetnénk a site-ra több képet is, mert a sávszélesség adott, de csak leírás nélkülieket – és nem ez a cél. Sokkal inkább az, hogy kapjunk valamiféle megfejtést.
A másik dolog, hogy hárman-négyen szkennelgetünk. Ha most ránk öntenének ötször ennyi képet alig haladnánk. Ez a tempó most ideális. Több mint 40 ezer fotó van fenn az oldalon, évi 10 ezer az új.
És mi a helyzet a fotók jogi hátterével? Nem csak a szerzőkkel kapcsolatban, de a képek esetleges szereplőinek személyiségi jogaival kapcsolatban is.
Még nem sokat beszéltünk róla, de számunkra jelenleg mindennél fontosabb a szabad hozzáférésű képek szemléletmódja. Itthon ez nagy akadály. Jóformán illegálisan működünk ebből a szempontból. Talán az legitimizál bennünket valamilyen módon, hogy válogatjuk a képeket. A válogatás egy határozott szempontja, hogy olyan képszereplőket tegyünk fel az oldalara, akik ott magukat látván (talán) nem háborodnának fel. Nem szétesett és tartásuktól megfosztott embereket szeretnénk bemutatni képeken, hanem pont az ellenkezőjét; olyanokat, akik karakterek. Ezrével tehetnénk fel olyan képeket, amely sértő lehet a rajtuk szereplők számára, de egyáltalán nem ez a célunk. A felkerült fotók inkább pozitív tartalmúak. Szóval talán ez az egyik amivel védhetjük magunkat. A másik pedig az, hogy mi nem kérünk pénzt senkitől ezekért a fotókért. Nem más emberek arcával adunk el valamit, a fotójukból bevételünk nem származik. Szerencsére egyetlen olyan eset sem volt még, hogy valaki a szereplést sérelmezte volna. Ez az egyik pozitív visszaigazolása a válogatási szempontjaink helyességének.
Kétségkívül valahol a jogi lehetőségek határán egyensúlyozik a gyűjtemény, de talán a megismerés és megismertetés igénye és vágya felülírja a potenciális tiltakozóktól való félelmünket.
És a szerzők kérdése?
Sajnos ez a mi esetünkben sokszor ellenőrizhetetlen, lekövethetetlen. Viszont ismét oda lyukadunk ki, hogy mi ezek felhasználásáért nem kérünk pénzt. Ellenben itt van például a múzeumok és archívumok példája, akiknél ugyanúgy ott áll a több tíz és százezer történelmi jelentőségű fénykép, amelyeket pénzért árulnak, holott nem az övék. A múzeum csak technikai költséget számolhatna fel, ha reprodukálja számomra a fotót, például újra szkenneli. De lényegében ez is egyszeri költség, a második kérelmezőt már nem kéne terhelnie. Ezután már egy digitális tartalomról van szó, tehát minden további felhasználónak ingyen kéne elérnie. Ennek ellenére képenként több ezer forintot elkérnek a felhasználásért.
Nagyon szeretném, ha ez a dolog egyszer valahogy a döntéshozók körében is végig lenne gondolva. Messze vagyunk még ettől, de ez a jövő, és mi ezt próbáljuk megvalósítani, szorgalmazni a Fortepannal. A szemléletünk amúgy egyedülálló Európában. Nem magyar találmány, hogy egy családi fotóért pénzt kérnek a gyűjtemények. Európában bevett gyakorlat.
Akkor csúnya kifejezéssel ti egyfajta gerilla-oldal vagytok ebből a szempontból?
Igen. Fel is vállaljuk ezt. De félreértés ne essék, azért ketté kell választani a dolgot. Van maga az archívumokban őrzött fotó, amit igenis védjen a törvény, és van a digitális másolata, amit viszont „szabadítsunk fel”, és szabad felhasználásának jogáért igenis kiállunk, ha egyéb indok nincs rá, hogy korlátozzák.
Távlati céljaitok? Leszámítva azt, hogy minél nagyobbra, vagy ami még fontosabb, minél minőségibbre duzzadjon az archívum.
Konkrét hosszútávú célok nincsenek, inkább napi tervek. A legnagyobb jelenlegi munkánk egy nagy állami építőipari cég megbízása. Ők építették például a metrót, vasúti építményeket, hidakat. Az archívumukat decemberben kezdtük el feldolgozni. Egy kb. 150 ezer felvételből álló anyagot, 1949-től 1990-ig. Az egyik idei célunk, hogy ezt az anyagot befejezzük. Legyen látható és felhasználható.
