Elöljáróban tudni érdemes, hogy az Associated Pressnek (röviden: AP) alig vannak magyarországi ügyfelei, és ennek megfelelően hazai tapasztalatai. A világ fontos nagyvárosaiból nézve ez egy kis ország, ahol csak ritkán történik valami „jelentős” dolog – tüntetés, választások, ellentüntetés, vörösiszap…
Amíg egy napi-, illetve hetilapnál teljes és klasszikus fotórovat dolgozik – beosztott fotóriporterekkel, élükön rovatvezetővel, jobb esetben pedig saját képszerkesztővel – addig az említett hírügynökség kis létszámú stábot tart egy adott országban.
Az AP Magyarországon mindössze egy újságírót és egy fotóriportert foglalkoztat. Ez abból a szempontból előny, hogy könnyen mozdulunk, nincs hierarchia és információkallódás. Hátrány viszont, hogy lényegesen kevesebb információhoz jutunk, mint egy több száz fővel működő nagy szerkesztőség. Hiába állunk készenlétben a nap 24 órájában, egyszerre több helyen megjelennünk – a technika mai állása szerint – lehetetlen, bár főnökeink részéről biztosan lenne rá igény.
Elsődleges feladatunk a Magyarországról külföldre történő tudósítás, melyből egyértelműen következik, hogy a „külföld“ szemével kell néznünk a hazai eseményeket. Magunk mérlegeljük, hogy mi fontos és mi nem, hiszen a londoni, berlini, New York-i kollégáktól nem várható el, hogy tisztában legyenek a magyarországi történésekkel.
A fentiek ismeretében tehát nagyobb szerep jut az átgondolt, alapos előkészítésre, mint a tényleges fényképezésre. Meg kell tervezni a munkát, és el kell dönteni, hogy miről készüljön fotó, vagy képriport, illetve miről nem. Ez szinte teljes egészében az én döntésem és felelősségem.
A fő szempont az, hogy a világ számára érdekes, vagy hasznos legyen a téma. Ez vonatkozik a politika, a sport, a kultúra területére is. Legtöbb esetben – egy-két kiemelt eseményt nem számítva – belpolitikával nem foglalkozunk, külpolitikai vonatkozású eseményekkel viszont annál inkább.
A politikai színtérről kizárólag az elnök, a miniszterelnök és a Külügyminisztérium tartozik a látókörünkbe. Más minisztériummal, intézményekkel kapcsolatos történések nem igazán jöhetnek szóba, beleértve az országos sporteseményeket (pl MB-I, MB-II) is. Ez az „aranyszabály” némileg egyszerűbbé teszi a munkám.
Gond akkor van, ha idehaza épp nem történik semmi, az ügynökség számára értékelhető esemény. Dolgozni, fotózni persze ilyenkor is kell, így el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen színes, érdekes képriportokat („feature“) küldjünk a külföldi lapok vagy website-ok számára, még akkor is, ha ezek a fotók nem köthetőek konkrét hírhez.
A hírügynökségi munka más szempontból is eltér a szerkesztőségekben megszokott tevékenységektől. Mivel nem egy-egy lapnak dolgozunk, meg kell találnunk a hangot a különböző stílusú és beállítottságú ügyfelekkel, és egyszerre kiszolgálni őket.
A legfontosabb tényező azonban az idő. Nálunk nincs lapzárta, vagyis a nap 24 órájában rendelkezésre állunk, és anyagot küldünk ha szükséges. A munka végeztével a képeknek maximum 15 percen belül a szerkesztőnél kell lennie, akár a Parlamentben, akár Afganisztánban, akár egy olimpiai sporteseményen fotóztam. A szerkesztő persze Berlinben, Londonban, vagy éppen Tokióban is lehet, tehát az időzónáktól függően változik, hogy épp hová küldünk. E téren fontos a jó kommunikáció is, mivel a különböző nyelvű (akcentusú), más-más kulturális háttérrel rendelkező szerkesztőkkel meg kell találni a közös hangot. Világszerte több mint 4000 embert – köztük 400 fotóst – foglalkoztat az AP, és ahány munkatárs, annyiféle gondolkodásmód és munkastílus.
Az ilyen kis országokban, mint Magyarország, ahol csak egy fotóriportert foglalkoztatnak, az ember nagy döntési- és munkaszabadságot kap, amivel nem élhet vissza – illetve csak egyszer: először és utoljára. A teljes önállóság azonban csak látszólagos. Egy világcégnél a lehetőségekhez képest egységesen, azonos normák szerint kell dolgozni. A normákat, vagy ha úgy teszik irányt, az ügyfelek igényeit ismerő, és folyamatosan figyelő világközpont, valamint a szakadatlan piaci verseny szabja meg.
Az elmúlt 9 évből mérleget vonva úgy érzem, hogy nagyon sokat kaptam ettől a cégtől. Néha persze olyan dolgokat is le kellett fényképeznem, amiért ha rajtam múlt volna, a páncélszekrényből se vettem volna ki a gépeket. Többszörösen kellett bizonyítanom, de végül felismerték, hogy magammal szemben sokkal kritikusabb vagyok, mint amennyire ők lehetnének velem, így hagytak szabadon dolgozni. A legtöbb munkámban önállóan alkothattam, és ez egy nagyszerű dolog. Márpedig aki ismer pontosan tudja, hogy a szabadság számomra mindennél többet ér.
Szandelszky Béla az AP hírügynökség fotóriportere, a Digitális Fotótanfolyam oktatója.
