Felépítés I.
Ergonómia, kezelés
A külső változott, amennyit változhatott. Nyilvánvaló volt, hogy megtartják a bevált retro hangulatú vázat, és azt kell mondjam, az apró de lényeges változtatásokkal is jobban kinéző lett a gép. Az eredeti ugyebár a 70-es évek Olympus OM tükörreflexes sorozatának korhű, de nem szolgai másolata. Ez a korhűség most is adott, a szintén korhűnek kinéző, de modern kezelőszervek pedig tovább finomodtak. Az új évezredet idézi az időjárásálló szigetelésekkel ellátott magnéziumváz is, mely kétféle színváltozatban (ezüst és fekete, illetve tiszta fekete) kapható. A váz fél centivel alacsonyabb az elődnél, de néhány milliméterrel szélesebb és vastagabb lett. Tömege 44 grammal több a korábbinál.
A gyártó E-M1 csúcsgépére kezd hasonlítani az E-M5 új kiadása, gondolok itt például a hangsúlyosabbá, szebbé tett, és más helyre került vezérlőtárcsákra, a hátsó funkciómód kapcsolóra és navigációs gombra. Apropó, navigációs gomb! Használhatóság szempontjából az elődben sikerült elrontani ezt és majdnem az összes gombot. Kicsik, lötyögősek, élesek és a vázból kényelmetlenül kiállóak lettek. Itt orvosolták ezt a hibát. Végre kényelmes gombokat kapunk, melyeknek egy ilyen relatíve kis vázon – ráadásul azzal a körülménnyel, hogy még több is van belőlük – nincs könnyű dolguk. A gép (különösen a teteje) kissé zsúfolt kezelőszervek terén, de tisztességgel helytáll. Nagyon jó, hogy bizonyos gombokat egy kis emelkedővel kiemeltek a vázból, így például az első tárcsától útban lévő új HDR gomb egész jól elérhető. Némelyiknek az alakján is változtattak, így akár látatlanban is kitapogathatjuk a kívánt gombot.
Jó ötlet volt, hogy az elforgatást rögzítő gombot tettek a módválasztó tárcsára, mely a hagyományostól eltérően nem nyomva tartásával oldja ki azt, hanem egy gombnyomásra lezárja, egy újabbal kioldja. A tárcsa alatti bekapcsológomb viszont picit így is kényelmetlen helyre került. Nagyon beszorult a tárcsa és a kereső kiemelkedése közé, de tény, hogy a korábbi vázba süllyesztett, körömmel piszkálós változatnál jobb megoldás.
Az exponáló gomb most is az elülső vezérlőtárcsa közepére került. A képeken úgy tűnik, hogy a hátsón is van egy második ehhez hasonló gomb, de ez csak dísz, akár az E-M1-en.
Bár a kezelőszervek külseje sok helyütt az E-M1-et idézi, a fogás a régi maradt. Kapunk ugyan egy markolatra emlékeztető dudort, ami talán valamivel hangsúlyosabb is mint az elődben, de fogásra felesleges összehasonlítani a sokkal komfortosabb csúcsmodellel. A markolat a jellegzetes, műbőrszerű borítást kapta ezúttal is, mely a gép teljes elején végigfut. Ugyanilyen borítás köszön vissza a hátlap hüvelykujjat megtámasztó szarván is, mely ismét hangsúlyosra sikerült, így a kis gépváz ellenére jó kapaszkodót nyújt a kéznek és sokban növeli a fogás biztonságát.
Sokkal komolyabb fogást kapunk ha megvásároljuk hozzá a HLD-8G külső markolatot, melyhez alulra a HLD-6P portrémarkolat is beilleszthető. Ez egy második akkumulátorfoglalatot, exponáló gombot, valamint két, függőleges állásban is használható vezérlőtárcsát és Fn gombot is ad használójának.
És ha már az Fn gomboknál tartunk, ezekből is több lett, egészen pontosan négy. Rajtuk kívül még további gombhoz rendelhető valamiféle funkció, köztük az újonnan bevezetett, elülső mélységélesség ellenőrzőhöz, vagy például a videofelvétel- és iránygombokhoz. Ezen felül a vezérlótárcsák és a módválasztó feladata is megszabható. Ennyi már elég lenne, hogy a gépet részletesen testre szabhatónak titulálhassuk, de az E-M1-hez hasonlóan kapunk egy új Fn választókapcsolót is, melynek hatféle üzemmódját adhatjuk meg a menüben.
A menü egyébként kinézetre és kezelésre semmit sem változott…sajnos. Nem a kinézetével van bajom, csak a régi Olympus gyakorlattal, hogy sok menüpontot szöveg helyett ikonnal helyettesít. Ezek nem mindig egyértelmű jelzések, így meg kell tanulnunk, mi mit jelent. A menünyelvek közül ezúttal is kiválasztható a magyar.
Optika
A gépre a megszokott Micro FourThirds optikákat csatlakoztathatjuk, adapter segítségével pedig a FourThirds (tükörreflexes gépekhez kiadott) objektívek is használhatók. Különféle egyéb adapterekkel más gyártók, sőt régi objektívmárkák is csatlakoztathatók.
A jelenlegi Olympus kínálat három objektív kategóriát különböztet meg:
- M.Zuiko – kilenc objektív, többnyire olcsóbb, általános használatú zoomok.
- M.Zuiko Premium – hat darab nagy fényerejű, fix gyújtótávolságú optika.
- M.Zuiko Pro – profi minőségű, nagy fényerejű zoom objektívek, munkára (jelenleg 2 db).
A régebbi kiadású optikákkal együtt több mint 40 darabos gyártói kínálat tovább bővül, ha ide vesszük a Panasonic objektívjeit is, melyek ugyanazt a csatlakozóbajonettet és szenzorméretet használják mint az Olympus, így optikái közvetlenül felhelyezhetők az E-M5 Mk II-re. A két gyártó közös objektív palettája messze a legnagyobb a MILC kategóriában.
Az E-M5 Mark II-höz egy újratervezett M.Zuiko Digital ED 14-150mm F4,0-5,6 II utazózoom is megjelent, mely a korábbi változattól eltérően ZERO lencsebevonatot és időjárásálló házat kapott. Sajnos nem ezt kaptuk a vázhoz, így az előd klasszikus kitobjektívjével aM.Zuiko Digital 12-50mm f/3,5-6,3 EZ ED MSC-vel próbáltuk ki a gépet, melyhez egy M.ZUIKO DIGITAL ED 75mm F1,8 objektív csatlakozott.
A átlagos DSLR és MILC méretnél kisebb szenzorméret miatt a csatlakoztatott objektívek gyújtótávolságát 2-vel kell megszoroznunk, hogy a kapott látószöget kisfilmes géphez hasonlíthassuk.
Általában csak zoom objektíveknél kapunk változtatható nagyítást, de az E-M5 Mark II digitális telekonvertert is kínál, ami 2x-es szoftveres nagyítást ad, és persze a minőség némi romlásával jár.
Képérzékelő
A képszenzor ezúttal is 17,2 megapixeles 4/3″-os (17,3 x 13 mm) Live MOS, mely valódi képalkotásra 16,1 millió képpontot hasznosít. A felbontás tehát (legalábbis alapból) nem változott. Egyetlen különbség, hogy a 16 megapixelből, egy kis szenzormozgatásos trükkel akár 40 vagy 64 megapixelt is képes kihozni a gép, de erre majd később, a Különlegességek oldalon visszatérünk.
A másik lényeges újítás a feldolgozórendszer, mely ezúttal a TruePic VII nevet viseli és természetesen gyorsabb elődjénél.
A 16 megapixeles képek kétféle formátumban készíthetők: egyrészt 8-bites JPEG-ben, másrészt 12-bites RAW-ban, mely itt ORF kiterjesztést kapott. JPEG-ben 4608 x 3456 pixel a legnagyobb felbontás, de választhatunk közepes és kis felbontást is, négyféle tömörítési fokozattal. Az Olympus itt is részletes beállítási lehetőséget ad. A menüben megválaszthatjuk például a közepes és kis képméretet, illetve a négy tömörítési fokból (Basic, Normal, Fine, SuperFine) is egyszerre csak a három előre kijelöltet teszi elénk a főmenüben, így nem kell feltétlenül elvesznünk a képméret és minőségi beállítások részleteiben.
Persze ha az oldalarányokat is idevesszük, máris elvesztünk. A szenzor adta 4:3-os arány mellett 3:4, 1:1. 3:2 és 16:9 is beállítható. Mindegyik 3-3 JPEG képmérettel (ha a 40 megapixelt is számítjuk néggyel). RAW-ban csak egyféle képméretet kapunk, a legnagyobbat, melynek fájlmérete 17 MB körüli. Választhatunk kombinált RAW+JPEG lehetőséget is, mely mindkét fájlformátumot a memóriakártyára menti.
Az érzékenység ISO200 és ISO25600 között állítható egész vagy akár 1/3 fényérték lépésekben. Ezen kívül egy kiterjesztett (ISO Low) beállítás is rendelkezésünkre áll, mely ISO100-zal egyenértékű. Az érzékenység szabályozását az automatikára is bízhatjuk (ISO Auto), melynek felső és alsó határa is megszabható a menüben, sőt azt is megadhatjuk, hogy minden expozíciós módban vagy csak P, A és S módokban legyen elérhető.
A LiveMOS szenzorra objektív cseréje alkalmával esetleg felkerülő porszemeket a bekapcsoláskor automatikusan működésbe lépő ultrahangos (SuperSonic Wave Filter) tisztítórendszer rázza le. Ennek működését a kijelző jobb felső sarkában rövid időre látható kis ikon jelzi.
