1896. május 18-án látta meg a napvilágot Kolozsváron, Mermelstein Márk és Grünwald Ida gyermekeként.
Eredetileg őt is Márknak keresztelték, de később már a Mártont használta. Apja később családnevüket is magyarosította, így lett az ifjabb Mermelstein Márkból Munkácsi Márton.
Gyermekéveit állítólag a Marosvásárhelytől nem messze fekvő Dicsőszentmártonon töltötte, sőt későbbi életrajzában születési helyeként is e kisvárost jelölte meg, mivel szépen „alliterált” nevével.
Általános iskolai tanulmányai végeztével a család a jobb lehetőségeket biztosító Budapestre költözött. A bimbózó életút afelé vette irányát, hogy a kis Mártonból apja örököse, azaz szobafestő lesz. 1912-ben meg is kezdte ilyen irányú tanulmányait, de számos jel utalt arra, hogy az ifjabb Munkácsit jobban érdeklik a művészetek, mint a festőpemzli. Imádott olvasni, érdekelte az sport, az irodalom és a színház világa. Egy darabig amatőr színjátszóként is kipróbálta magát, valamint aktívan verselt. Néhány zsengéje még nyomtatásban is megjelenhetett.
A felcseperedő fiatalember tizenhét évesen már egyértelműen az írásnak szentelte életét, a verseket azonban felváltotta az újságírás. Első éveiben jobbára színházi és sporteseményekről tudósított, többek között az Est és más lapok számára.
A fényképezés felé ő is „kényszerűségből” fordult. Írásainak nagyobb nyomatékot tudott adni, ha egy hatásos fotóillusztrációt is mellékelt hozzá, így lelkesen meg is örökítette amiről írt, évek alatt csiszolva stílusán. A kezdeti kiegészítő foglalatosságból aztán igazi szerelem lett.
1918-ban saját fotóműtermet nyitott Pesten, mely azonban nem bizonyult sikeresnek. Ugyanebben az évben a Színházi Élet című hetilap munkatársa lett, ahol újságíróként, szerkesztőként és fotóriporterként is tevékenykedett. Az újság nevével ellentétben kezdetben főleg futball tudósításokat készített, így csiszolva stílusát.
A húszas években főként az akkor divatos bauhaus irányzat éreztette hatását művein. Szigorú szerkesztettség, az erős fény-árnyék játék jellemezték fotóit.
1921-től már számos pesti újságban megjelentek képei, többek között az Estben, a Pesti Naplóban, a Színházi Életben és a Délibábban. Ekkortól már jó szemű riport- és sportfotósként tartják számon szakmai körökben.
Az igazi hazai ismertséget egy véletlenül elkapott fényképnek köszönhette. 1923-ban a villamoson tanúja volt egy katona és egy idősebb férfi közötti perpatvarnak. Mivel épp egy focimeccsről tért vissza, a nála lévő gép utolsó kockáján örökítette meg az eseményt. Talán álmában sem gondolta volna, hogy felvétele egy gyilkosságig fajuló eset perdöntő bizonyítéka lesz. Pedig így lett, a sajtó által felkapott fotó pedig Munkácsi nevét is egycsapásra ismertté tette.
Ennek köszönhetően nyitva állt előtte minden sajtóorgánum szerkesztőségének ajtaja. Gyakran foglalkoztatott fotóriporterré vált. Az évtized történelmét meghatározó eseményektől kezdve az utca emberének mindennapjait bemutató fotókon át a sporteseményekig szinte minden téren kiváló érzékel és képszerkesztési tudással örökítette meg a pillanatot.
1924-ben cikksorozata jelent meg a Magyar Fotográfia című lapban, melynek témája a sportfotó volt. Egy évre rá a Ma Este közölte A fotóriporter című írását.
Házasságot kötött a korszak egy ismert operettprimadonnájával, de a frigy nem bizonyult valami tartósnak. 1926-ban másodszor is megházasodott. E kapcsolatból született Alice, majd Joan nevű lánya. Alice a harmincas évek második felében laukémiában meghalt, Joan azonban több életrajzi könyvben emlékezett meg apjáról, és sokat tett nevének, emlékének ápolása érdekében is.
1927-ben Munkácsi alapítója volt a Budapesti Fényképész Ipartestület Fotóriporter Szakosztályának.
Az év végén, egyik szerkesztőjével kirobbant anyagi természetű vita okán Berlinben keresett és talált munkát. Szinte azonnal kiváló feltételeket és jó fizetést biztosító három éves szerződést kötött az Ullstein Verlag kiadóval, mely több nagyhírű, nemzetközileg is ismert lapért felelt. Fotói először a Berliner Illustrirte Zeitungban jelentek meg, mely heti kétmilliós példányszámával Európa legjelentősebb képes magazinjának számított. Később olyan jeles német lapokban is megjelentek képei, mint a Koralle, a Die Woche, a Die Dame, vagy a nagysikerű Münchener Illustrierte.
Bár Németországban telepedett le, rendszeresen hazajárt és az itthoni eseményeket is ugyanolyan gonddal követte,mint a nagyvilágét. Több magyar lapnak is munkatársa maradt. 1929-30-ban például a kor nagy port kavart bűnesetéről a tiszazugi arzénes asszonyok peréről készített sorozatot. A német és magyar viszonyok mellett azonban a világot is rendszeresen járta. Képriportokat készített Libériában, a Zeppelin léghajó útjáról készített esszét, de járt Törökországban és többször tett látogatást az Egyesült Államokban is. Amerikai útjain többek között William Randolph Hearst sajtómágnásról és milliomosról készített figyelemfelkeltő fotókat. Munkái felkeltették az egyik legnépszerűbb helyi képes magazin, a Hearst tulajdonában lévő Harper’s Bazaar szerkesztőjének figyelmét.
1930-ban Afrikában készítette a Néger fiúk a Tanganyika tavon című képét, melyről Henri Cartier-Bresson később így nyilatkozott: „1932-ben láttam Martin Munkácsi egyik fotográfiáját. Hirtelen rádöbbentett, hogy a fotográfia által a pillanatban ragadhatjuk meg az örökkévalóságot. Ez az egyetlen fénykép, amely maradandó hatással volt a munkásságomra.”
1931-33-ban több német fotós évkönyv, így a Das Deutsche Lichtbild, a Photographie és a Modern Photography is publikálta munkáit. Berlinben együtt dolgozhatott a korszak legnagyobb fotós neveivel, akik között számos magyar származású is volt. Elég csak Robert Capa, vagy Moholy-Nagy László nevét említenünk.
Hitler hatalomra kerülésekor szakmailag még nem sokat érezhetett a változó légkörből, mely zsidó származása miatt egyre ellenségesebbnek bizonyult. Kezdetben még sikeres sorozatokat készített például a helyi női repülős iskolában, vagy a hadsereg díszszemléjén.
Németországból való távozását ismét egy főszerkesztővel való összezördülés váltotta ki. Munkácsit többnyire zavarta, ha kiadásra leadott fotóit mások válogatják át, és kiszórják belőle az általa érdemesnek tartott képeket. Így történt ez a Berliner Illustrirte Zeitung szerkesztőségében, ahol egy csendélet sorozatát válogatta meg öncélúan a lap főszerkesztője. Munkácsi rá is kérdezett, miért nem tetszik neki az egyik déligyümölcsös fotója, mire a szerkesztő állítólag azt felelte, azért mert a banán nem árja gyümölcs. A fotós az anekdota szerint azonnal az első hajópénztárba ment és egyirányú jegyet váltott New Yorkba.
Az anekdota mindenesetre rejthet némi igazságot. Munkácsi minden bizonnyal sietve távozott, hiszen rengeteg negatívját magával sem tudta vinni, így az 1934 májusa előtti korszakából csak néhány száz műve ismert.
Amerikában ugyanolyan gyorsan munkára talált mint Németországban. Carmal Show a Harper’s Bazaar lap szerkesztője kereste meg egy előnyös szerződéssel. Kezdetben divatfotózással foglalkozott és hamarosan megreformálta a műfajt. Munkácsi Márton (ahogy kint nevezték Martin Munkácsi) volt az, aki a műteremből a szabadba vitte a divatfotót, máig ható stílust teremtve ezzel. Újszerű képi világa és gondolatokkal teli fotói a tengerentúlon is hamar ismertté tették. Szerette a mozgalmasságot, mely talán sportfotós múltjából eredt, valamint a fény és árnyék játékát. Nem sok lelkiismeret furdalása volt, ha egy képbe utólag „bele kellett nyúlni”. Az akkori technikai lehetőségekhez mérten gyakran retusálta, vágta fotóit, például tussal erősített az árnyékokon.
Imádta a hatásvadász képaláírásokat és címeket. Nagyon fontosnak tartotta a gyorsaságot, ami riportfotózásnál elsődleges szempont. Kollégái csak Csöpögős Munkácsinak becézték, mivel az előhívótól nedves képeivel már szaladt is a szerkesztőségbe.
Rövid időn belül felkapott és gazdag fotós lett. Pályája csúcsán a Ladie’s Home Journal magazin havi 4000 dolláros szerződést kötött vele, ami akkoriban hihetetlenül magas fizetésnek számított. A lapnak készített „”Hogyan él Amerika” c. sorozatában a legkülönfélébb társadalmi helyzetű amerikai családokról készített esszéket. Reklám fotókat és sztárok portréit is szívesen készítette, ezzel is egy újszerű stílust teremtve. Modelljei közt tudhatta többek között Marlene Dietrichet, Katharine Hepburnt, Louis Armstrongot, Jane Harlowt, Frida Kahlot és Fred Astaire-t is.
Persze nagyvilági fotós szerepe mellé nagyvilági életet is élt, csakúgy mint híres fotóalanyai. Mértéktelenül szórta a pénzt, igazi arisztokrataként járt-kelt a nagyvilágban, állítólag számos sztárallűrrel, bohém életvitellel. Ezek a jegyei élete végéig megmaradtak, abban az időszakban is, amikor már korántsem vetette fel a pénz.
Karrierjében 1943-ban bekövetkezett szívinfarktusa jelentett törést. Sikeresen átvészelte, de ezt követően egyre kevesebbet fotózott, melyben közrejátszottak magánéleti problémái is. Ismét az írás felé fordult. 1945-ben Fool’s Apprentice néven jelentette meg életrajzi könyvét.
A filmezéssel is próbálkozott, mint például a Bob függetlenségi nyilatkozata című film, mely igen mérsékelt sikert hozott számára. Egy évet szentelt a Hansel and Grete című animációs film elkészítésének, mely szintén sikertelen maradt.
1951-ben jelent meg Nudes című, aktképeit bemutató fotóalbuma.
Több üzleti vállalkozásba is belefogott, rendszerint negatív pénzügyi eredménnyel. Az ötvenes évekre elszegényedett és az új kor új irányzatai már nem kedveztek „avitt” stílusának. Ismét riportfotókból próbálta fenntartani magát, rendkívül szűkös körülmények között. 1963 júliusában egy new yorki magyar-ukrán futballmeccs közben érte a második infarktus, de ezúttal már nem tudták megmenteni.
Az elfeledett művész képeiből 1965-ben nyílt először (közös)kiállítás a Modern Művészetek Múzeumában. A nagyvilág a hetvenes években fedezte fel újra, amikor Amerikán kívül több világvárosban is önálló tárlatai nyíltak.
A már idézett Henri-Cartier Bresson-on kívül példaképének tartotta Edward J. Steichen és Ansel Adams.
A hazánkban a második világháborúig nagyra tartott művészt a háború után szinte teljesen elfelejtették, bár 1981-ben a Műcsarnokban rendezett A magyar fotográfia története 1840-1981 című kiállításon látható volt néhány munkája. Emléke a rendszerváltást követően kapott új erőre. 1995-től nevét viseli a Magyar Fotóriporterek Társasága által alapított rangos díj is. Neve igazán a közelmúltban – több sikeres tárlat nyomán – lett széles körben ismert a hazai közönség előtt.
