Digitális dínók: Canon EOS DCS 3

A Canon most ünnepli 250 milliomodik gépfordulóját. Ennyi digitális fényképezőgépet zúdítottak már a nagyvilágra, az 1995-ben megjelent első gépük, az EOS DCS 3 óta. Ez adta az ötletet, hogy járjunk utána, mit tudtak ezek a manapság már őskövületnek számító gépek. Kezdjük mindjárt a DCS 3-mal! A Canon első digitális fényképezőgépe mindjárt egy profi DSLR lett. Picit árnyalja viszont a képet, hogy az 1995 nyarán megjelent EOS DCS 3 legalább felerészben a Kodak terméke. Alapja a Canon pár évvel korábban megjelent EOS-1n nevű csúcsmodellje, melynek kioperálták a filmtovábbító részét és lekapták a hátulját, melyre egy túlméretezett Kodak DCS digitális hátfal került. A DSLR piac úttörőjének számító Kodak 1991-től adott ki saját gépeket és hasonló hátfalakat, és többek között a Nikon „kezét” is hasonlóan fogta az induláskor, mint a Canonét. A DCS-4xx és NC2000 szériája közeli rokonságban álltak a Canon DCS 3-mal, azzal a különbséggel, hogy egy Nikon N90 vázat fogadtak. Szóval ’95-ben a DCS 3 Kodak hátlappal és aljjal alapozta meg a Canon DSLR gyártást, egy 1,3 megapixeles, 1 980 000 yenbe (mai áron kb. 4,35 millió forintba) kerülő profi modellel. A gép egy igazi monstrum volt. 16 cm-es szélességéhez 21 cm-es magasság és 1,8 kilós tömeg társult. A Kodak által gyártott, nagy alsó-hátsó részben kapott helyet a szenzor mellett szinte a teljes elektronika és a beépített Ni-MH akkumulátor is, mely egy töltéssel 1000 képig (a Canon Camera Museum szerint 500) bírta. Az akku kábeles hálózati töltővel volt feltölthető, kb 1 óra alatt. A gép alap képességei zömében megegyeztek a fél évvel korábban megjelent, filmes EOS-1n-nel. Ugyanúgy 5 pontos, TTL fázis érzékelős AF rendszert kapott mint az analóg előd, mely One Shot és Servo módban volt használható, bár érzékenységét egy fényértékkel a gyenge fényes helyzetek felé tolták el (-1-17 Fé). A kereső ugyanaz volt mindkét gépben, a DCS 3-ben viszont kénytelenek voltak a mattüvegbe marni egy szűkebb kompozíciós keretet, ugyanis szenzora jóval kisebb volt a 35mm-es kisfilmes rendszernél. A keresőben tehát láttuk azt is, mekkora terület veszik el a filmhez képest. Persze ennek volt azért előnye is. Az 5 fókuszpont így szépen kitöltötte vízszintesen a képmezőt. A kereső tehát elvileg 0,72x-es nagyítású és 100%-os lefedettségű volt, a gyakorlatban azonban csak a kép középső részét használhatta a fotós. Kisebb szenzor? Mindez alapnak számított akkoriban. Ahogy említettem 1,3 megapixeles volt, ami ez esetben 1268 x 1012 pixeles képméretet jelentett. Igen, mindenki jól számolt, 5:4 oldalarányú volt. A CCD rendszerű szenzor 20,5 x 16,4 mm-es méretben készült (CMOS érzékelőt csak az ezredforduló környékétől használt gépeiben a Canon). A fullframe méretnél kisebb terület miatt kb. 1,75x szorzó jön ki vízszintesen és 1,46x függőlegesen. A használati kb. 1,5x-ös szorzót említ. A géppel egyébként a ma is használatos EF csatlakozású objektívek voltak kompatibilisek. A fotók egy méretben, 8 bites színmélységgel készülhettek, de számítógéphez csatlakozva és onnan kioldva 12-bites fotókat is lőhetett tulajdonosa. A számítógépes csatlakozáshoz 25-tűs SCSI aljzatot helyeztek el a hátlapon. Vezérlőszoftverként a Kodak által fejlesztett képkezelő alkalmazás futott. Egy kép mérete a bitmélységtől függően 3,9-7,8 MB-volt. Mentéshez PCMCIA-ATA (Type III) kártyákat használhatott a tulajdonosa, melyek akkoriban legfeljebb 340 MB kapacitásúak voltak, így jó esetben 8-bites képekből kb. 80 fért el egy kártyán. Megjegyzendő, hogy az EOS DCS 3 háromféle kiadásban készült. A DCS3c verzió volt az alap, színes (Bayer-szűrős) szenzorral, de monokróm érzékelős (DCS 3m) és infra érzékenyített (DCS 3IR) verziót is kiadtak. A monokróm változat harmad akkora fájlméretű képeket mentett. Az érzékenység a színes szenzoros változatnál ISO200 és 1600, a másik két verziónál ISO400-6400 között volt állítható. LCD-ről akkoriban még nem nagyon álmodoztak a fényképészek. Az EOS DCS 3 hátuljára egy apró folyadékkristályos kijelző került, melyről az akku töltöttsége, a hátralévő képek száma, és a memóriakártya állapota volt leolvasható. A gép tetején lévő másik kijelző, a mai nagyobb DSLR gépekből ismerős felvételi adatokat mutatta. Bonyolult menüt és beállításokat tehát nem nyújtott. A hátlapon mindössze egy törlés egy SCSI és egy hangfelvevő gomb kapott helyet, az állóképek mellé ugyanis max. 25 mp-es hangjegyzetek készülhettek „telefon” minőségben (8-bit, 11 kHz, mono). Természetesen élőképről és videóról sem lehetett szó, sorozatban azonban a korszakhoz képest fürge volt a gép 2,8 kép/mp-es idejével, melyet 2 mp-en keresztül volt képes tartani. Ez max. 5-6 képet jelentett egyhuzamban. Persze önkioldó is volt a gépben, mely az oldalára biggyesztett gombok segítségével 2 és 10 mp késleltetésre volt beállítható. A gépre T3 csatlakozó is került a kábeles távkioldás érdekében. A zárkésleltetést 0,25 mp-ben adta meg a gyártó. A készülék 16-zónás fényérési rendszert kapott, mely teljes képmezős, részleges, és kétféle szpot módban működött, -1-19 Fé tartományon belül. A záridő a nagytesóhoz hasonlóan 30-1/8000 mp volt, a vakuszinkron pedig Canon rendszervakuval 1/250mp (egyéb esetben 1/125mp). A gépen P, Av, Tv, M, és DEP (mélységélesség előnézet) módokat is beállíthatott használója. Expozíció korrekció esetén +/-3 Fé állítási lehetőség állt rendelkezésre, 1/3 Fé lépésközökkel. Az EOS DCS 3 csak a kezdet volt, ősatyja a Canon DSLR fényképezőgépek tekintélyes családfájának. A gépet még abban az évben követte a kisebb érzékelős, de 1,5 megapixelesre növelt DCS 5 és az APS-C szenzoros, 6 megapixeles DCS 1 modell, szintén a Kodakkal együttműködve. Ezután vége is szakadt a közös munkának. 1998-ban D2000 és D6000 típusnéven adott ki 2 és 6 megapixeles fényképezőgépeket, melyeken már nem szerepelt az amerikai gyártó neve, és a mai profi gépekhez hasonlító, dupla markolatos kialakítást kapták. Az ezredforduló teljesen új EOS szériákat hozott. Megszületett a középkategóriás D30 (a mai 70D elődje), és a profi 1D sorozat. A többi innentől már történelem. Akit behatóbban érdekel a gép működése, itt találja használati utasítását.