Steve Perry videója a fényelhajlásról.
Ha nem csak gombot szeretnél nyomkodni, hanem érdekel a fotózás fizikája is és a lehető legtöbbet szeretnéd kihozni a gépedből, akkor ismerned kell a diffrakció és a sweetpoint fogalmát. Középiskolában fizika órán megtanulhattuk, hogy a fény kétféle módon képes viselkedni, hullámként és részecskeként. Amikor energiát hordoz, akkor a részecske tulajdonsága érvényesül, ilyenkor beszélünk fotonokról. Amikor azonban az optikai tulajdonságokat kutatjuk, akkor a fény hullám tulajdonságait vizsgáljuk.
A fotózást annak köszönhetjük, hogy a fény különböző sebességekkel terjed a különböző anyagokban, így két eltérő anyag határán fénytörés történik. Ez az alapja az optikai lencsék „működésének”. A fényelhajlás azonban lehet káros is, amikor az objektíven belüli rekesz apró mérete miatt történik mindez.
Pontosabban fogalmazva fényelhajlás mindig történik egy-egy élesen végződő tárgy szélei mentén a fény hullám jellege miatt (mert ez esetben nem a részecske tulajdonság okozza az elhajlást). De ha mindez egy kis átmérőjű rekesznél történik, akkor az arányok megváltoznak: azaz a fényelhajlás mértéke a nem elhajlott fény mennyiségéhez képest magasabb lesz. Emiatt szokás azt a bevett gyakorlati tapasztalatot alkalmazni az APS-C szenzoros tükörreflexes gépeknél, hogy F8-nál szűkebb blendét csak akkor használunk, ha arra feltétlenül szükség van a hosszabb záridő (vagy a nagyobb mélységélesség) elérése miatt. Full-frame szenzoros gépnél néha szükséges lehet F11 is, de APS-C szenzornál ez ritkább az azonos témáknál és távolságoknál alkalmazott nagyobb látószögű objektív adta nagyobb mélységélesség miatt. A kisebb szenzoros, pl. mikro NégyHarmados, vagy kompakt gépekhez tervezett objektívek esetében a diffrakció káros hatása már kisebb rekeszértéknél jelentkezik, így akár F6,3 környéke felett már jelentős a diffrakció okozta képlágyulás, amely F16 és felette már igen jelentős lehet és komoly részletvesztést eredményez.
Ez azonban csak általános megfigyelés. Minden egyes objektívnek más és más az átlagos lencseátmérője és más a rekeszének mérete (valamint az sem azonos, hogy a rekesz hol helyezkedik el az optikai rendszerben, s ott milyen méretű a vetített kép).
Azt is tudjuk, hogy az objektív lencsetagjainak szélét nehéz ugyanolyan minőségben gyártani, mint a középső területeket, így különböző optikai hibák jelentkeznek (lásd kóma, szférikus aberráció). Ezek javarészt a lencsék külső részein jelentkezik erőteljesen, így ezek kiiktatásával, azaz a rekesz szűkítésével csökkenthető a hiba erőssége.
Mindezek miatt minden objektívnél más és más az a rekeszérték, ahol a legrészletesebben rajzol az optika. Fényerős, f/2 vagy f/2,8 fényerejű objektíveknél általában F4, vagy F5,6 közelében található ez a bizonyos sweetpoint, átlagos fényerejű (f/5,6) objektív esetében F8 közelében.
Érdemes tehát tisztában lennünk azzal, hogy az általunk alkalmazott objektívek milyen rekesznyílás esetén rajzolják a legélesebb képet a szenzorunkra. Így például teljesen felesleges és szinte kerülendő is egy átlagos nagylátószögű objektívvel tájképet F10-nél szűkebb blendével készíteni, hiszen ennél szűkebb blende esetén a nagyobb mélységélesség jelentéktelen lesz (vélhetően úgyis a hiperfokális távolságnál messzebb lesz a fókuszpontunk), viszont a diffrakció miatt a készített kép lágyabb lesz, mint amilyen részletgazdagságú lehetne.
Az alábbi videóban Steve Perry tart előadást a diffrakcióról (ha esetleg a döglött macskák nemi életéről és a marslakók nemzeti valutájának elértéktelenedéséről is szó esik, én mosom kezeim, „megmondom az őszinteséget”, én nem néztem végig a videót 😉 ) Remélem azért érdekes és hasznos lesz!
