Fejős Miklós: Mindennapi csendek

Az élet többnyire a hétköznapokkal telik el. A dolgos vagy épp dologtalan mindennapokban, dísz- és használati tárgyak százai, ezrei vesznek körül minket. Élettelen tárgyak, amelyek csak akkor elevenednek fel, ha használatba vesszük őket, a használat által pedig emlékekkel telnek meg. Fejős Miklós képzőművész épp ezeket a mindennapi tárgyakat, helyzeteket, s az ezekhez fűződő élményeit emeli ki kontextusukból, majd avatja kitüntetetté a pillanatokat. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban három, egymásba fonódó, hasonló tematikájú, ám különböző – minden esetben pontosan és médiumtudatosan választott – művészeti eszközökkel megformált sorozatát mutatjuk be.

Vanitas című allegorikus fotócsendéletei a XVII. századi németalföldi előképek mintájára klasszikus kompozíciós megoldásokat, arányokat, fényviszonyokat követnek, ám az ábrázolt tárgyak megválasztásakor az értékes gyertyatartók, kristálypoharak, és gyümölcskosarak közé napjaink fogyasztói kultúrájának termékeit helyezte el. A perzsaszőnyeg alól előbukkanó farostlemez asztallap, a réztálkába helyezett távirányító, a rádiós ébresztőóra, csábító gyümölcsök, sertésmájkrém és sörösdobozok – az értékes és az értéktelen, a régi és az új ütköztetése. Hétköznapi tárgyak, amelyek bármely háztartásban előfordulhatnak; a gyorsan elkészíthető, rossz minőségű ételeink, italaink; egyszer használatos, eldobható, elértéktelenedő tárgyaink, mind árulkodó jelei életvitelünknek. Ahogy az eredeti vanitas-csendéletek, úgy Fejős munkái is az élet múlandóságára (Memento mori! Emlékezz a halálra!) hívják fel a figyelmet.

A Veduták a városi éjszaka tájképei: kandeláberek által gyengén megvilágított parkoló autók, felsejlő épületrészletek, lépcsőfordulók. A nappalok dinamikus, zajos autóforgalmának szimbolikus kontrasztja a képeket övező melankolikus hangulat, a csendesség, a mozdulatlanság, az elhagyatottság, magány érzete. A bizánci ikonokra, kegyképekre emlékeztető, vastag fatáblákra festett éjszakai városképek ebben az esetben a fotografikus eredet megtagadása nélkül követik a 2:3-as kisfilmes képarányt. Kis méretükből adódóan bizalmas közeledésre, s egyben kontempláló, átszellemült magatartásra késztetik, szinte párbeszédre hívják a befogadót.

A Mokett-sorozat nem csak témájában, de az ábrázolás módjában is egy fokkal személyesebb a másik kettőnél, hiszen itt már nem csak az emberi jelenlétre utaló nyomok, hanem konkrét emberalakok is megjelennek a képeken. A családi örökségből származó mokketekre (bútorszövetekre) festett jelenetek a családi hétköznapok eseményeiből merítenek. Az apró tárgyak – a kuglóf sütőforma, parányi nippek, egy pohár víz –, mintha a szőnyegen játszadozó gyermekek ott felejtett emlékei lennének. Majd a férfivá avatódó fiútestvérek jelennek meg munka közben, tapasztalatlan mozdulatokkal próbálják megoldani a feladatokat: gyúrni a kolbásztölteléket, beindítani a láncfűrészt. Ezeknek a képeknek szimbolikusan, és valós értelemben is a nagyszülői házak tárgykultúrája adja a hátterét, s amelyek a hagyománykövető tevékenység folytatása, a jelen cselekvéseinek ábrázolása által kapnak új jelentést.

Fejős Miklós munkáinak közös vonása az erős morális tartalommal bíró szimbólumrendszer használata, a sötét tónusú atmoszférába és kissé borongós hangulatba rejtett otthonosság, a hétköznapok kis rezdüléseinek adott kitüntetett szerep. Figyelmünket a mindennapok történéseire, az azokban rejlő mulandóságunk felismerésére irányítja, miközben csendes szemlélődésre késztet.

Gellér Judit