A Sony okító jelleggel töltött fel két videót a YouTube csatornájára, amely bemutatja a két fő fókuszrendszer közötti lényeges eltérést. Legalábbis ez lehetett a cél, bár kiegészítések nélkül rossz végkövetkeztetéseket is levonhatunk… Elsőként nézzük a videókat: Fázis-különbség AF: Kontraszt alapú AF: Mit is kellene ebből látnunk? Nos, alapvetően talán nem is azt, amit a Sony egy kicsit túlerőltetett, jelesül a sebességet, ugyanis a fázis-különbség AF-nél látható gyorsaságot nem maga a fázis-különbség elv hozza, hanem a kiolvasás sebessége és a gyors objektív-meghajtás. Ugyanígy elmondható, hogy a kontraszt elvű élességállításnál látható lassúság sem a kontraszt AF elv hibája, hanem a lassú kiolvasásé és a lassú lencsemozgatásé. A lényeg, amit látnunk kell, hogy a fázis-különbség AF-nél ideális esetben fókuszáláskor eleve jó irányba indulnak a lencsetagok, azaz ha közelebbre kell fókuszálni, akkor nem hátrafelé kezd el keresgélni, s vice versa. Ezzel szemben a kontraszt elvű élességállítás MINDEN esetben előre-hátra mozgatja a lencsetagokat az élességállítás elején is és a végén is, hiszen csak így tudja megállapítani, hogy milyen irányba kell elindulni az élességállítással, s azt meddig kell folytatni. Ha jobban belegondolunk, mi magunk is pontosan így állítunk élességet akkor, amikor kézi élességállítást használunk. A két elv közül tehát e videó alapján azt gondolhatnánk, hogy a fázis-különbség AF mindenképpen a gyorsabb és azé a jövő. A valóság azonban az, hogy ez nem feltétlenül van így, illetve lesz így. A fázis-különbség elvű automatikus élességállítást a távmérős és tükörreflexes gépek keresőjében korábban megtalálható törőékek tették lehetővé, ez ugyanis a kép megtörésének „irányából” képes megállapítani, hogy előre, vagy hátra kell-e állítani az élességet. Ezzel szemben a kontraszt alapú élességállításnál csak egy képet lát a szenzor, ergo ebből az egyetlen képből nem lehet belőle meghatározni az élességállítás szükséges irányát, csak akkor, ha valamelyik árnyba elmozdítjuk az élességállításért felelős lencsetagokat, s a második kapott képet megvizsgáljuk az elsőhöz képest, hogy élesebb-e, vagy defókuszáltabb-e, mint az előző. Mindazonáltal fontos azt is tudnunk, hogy a fázis-különbség sem tudja minden esetben megmondani, hogy melyik a helyes irány, ez akkor fordulhat elő, ha a fókuszszenzorra nagyon életlen kép vetül, ez esetben ugyanis a törőékek által adott két képrészlet azonos lesz, hiszen teljesen elmosódott, részlettelen a két kép. Ilyenkor a DSLR-ek is előre/hátra keresgélnek, majd amikor már kezd élesedni a kép, akkor „tudják” csak, hogy jó irányba indultak el. De akkor mitől függ, hogy milyen gyors az élességállítás? Olyan ez, mint egy gyorsulási verseny, ahol két autó versenyez. Az egyik autóban automata váltó van, amely a gázpedál megnyomására tizedmásodperc alatt a kezdő fokozatba helyezi a váltót, anélkül, hogy a pilótának bármilyen kézmozdulatot kellene tennie, míg a másik kézi váltós, lábbal kezelendő kuplunggal. Könnyű belátni, hogy ez esetben az automata váltós autó gyorsabban elindul, mint a kézi váltós. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy hamarabb is ér a célba! Ugyanez megvan a fázis-különbség és kontraszt alapú AF-nél is. Az indulás a legtöbb esetben gyorsabb a fázis-különbség elvűnél, de a fókuszálás eredő sebessége mástól is függ. Függ a fókuszrendszer kiolvasási sebességétől (attól, hogy milyen gyorsan tudjuk a változó jeleket feldolgozni), s függ az objektívtől és annak fókuszmotorjától is. A kiolvasási sebesség a DSLR-ek fókuszszenzorainak kis mérete és felbontása miatt igen gyors, sokáig ez olyan előnyt adott a DSLR-eknek, amikkel a kontraszt alapú élességállítással dolgozó kompakt gépek nem tudták felvenni a versenyt. Manapság, a gyors CMOS szenzoroknak köszönhetően, ahol ráadásul lehetőség van a képmező bármely részének egyedüli kiolvasására, a képalkotó szenzorok kiolvasási sebessége is kellően gyors ahhoz, hogy gyors élességállításunk legyen. Az élességállítás során az objektíven belül a fókuszért felelős lencsecsoportot kell mozgatni. Könnyű elfogadni, hogy ha e lencsecsoport könnyű, akkor a gyors mozgatás kis nyomatékkal is elvégezhető, míg ha méretes, nehéz lencsetagokat kell felgyorsítanunk és megállítanunk, ahhoz komolyabb nyomaték szükséges. Az olcsóbb (SLR-ekhez való) objektívekben alkalmazott DC motorok általában kis nyomatékkal bírnak csupán, s reakció idejük sem a legjobb. Szemben az ultrahangfrekcvenciás gyűrűs motorokkal, amelyek nagyobb nyomatékkel és azonnali indulással rendelkeznek. Ebből érezhető, hogy az SLR-ekhez fejlesztett objektíveknél az ultrahangos motorral szerelt változatok tudnak gyorsabbak lenni. A sebesség azonban csak a mérleg egyik oldala. A másik oldalon ott a pontosság kérdése. Azon túl, hogy a fázis-különbség AF pontossága egy minden expozíciónál felcsapódó segédtükrön és a filmsíkkal ideális esetben megegyező távolsággal elhelyezett szenzoron múlik, a precízség a számításokon és a motorokon (gyorsítás, fékezés) is múlik. Az egy évtizednyi tesztelő munka során sajnos volt időm tapasztalni a fázis-különbség AF hátrányait. Gyakorlatilag ma már ott tartunk, hogy objektívek rajzolatának tesztelésekor már nem szabad AF-t használni, csak a jó nagyíthatóságú, precíz beállítást adó kézi élességállításban bízhatunk, ugyanis jópárszor előfordult már, hogy AF-en felejtett objektívnél egy rekeszsorozat nyitott blendés (pl. F2,8-as) képe élesebbnek látszott, mint egy lerekeszelt (pl. F5,6-os). A diffrakció, azaz a szűk rekesznél bekövetkező fényelhajlás természetesen képes rontani a rajzolatot, de ez kizárhat volt, hiszen a következő elem (pl F8-as) már ismét élesebbnek látszott. Ilyenkor bármennyire is fájt, újból vissza kellett menni a teszthelyszínre és megismételni a sorozatot. Pár ilyen kezdeti botladozás után megtanultuk, hogy autofókuszt csak akkor használunk, ha kézi élességállításra nincs lehetőség, vagy a beállított rekesz kellően szűk ahhoz, hogy az esetleges kisebb hibákat elrejtse, s ilyenkor is sorozatot kell készítenünk, hogy a legélesebbet kiválasszuk. A kontraszt alapú élességállítás sem mindenható, ennek pontossága sem tökéletes, s bizony találkoztunk már olyan géppel, amely a kontraszt alapú AF ellenére képenként eltérő fókuszt állított be. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy az egyre gyorsabb szenzorok és a gyors és precíz léptetőmotoroknak köszönhetően ma már a jobb rendszerek felveszik a versenyt a fázis-különbség AF-fel. Mi volna az ideális? Részemről a már sokszor hangoztatott és leírt módot tudnám nagyon szeretni, amely nem más volna, mint egy hibrid DSLR gép, amelyet használhatunk hagyományos DSLR-ként (azaz TTL optikai keresővel és fázis-különbség AF-fel), de egy kapcsoló átállításával használhatnánk MILC-eknél jellemző üzemmódban, azaz a tükör kiiktatásával, elektronikus keresővel (ilyen hibrid kereső már létezik, lásd pl. Fujifilm FinePix X100T), kontraszt alapú autofókusszal.
Hogy ez miért volna jó? Mert olyan esetekben, amikor fontos a villámgyors AF, akkor hagyományos DSLR-ként alkalmazva ez elérhető volna, de olyankor, amikor a képmező csak egy nagyon apró területére kellene igen pontosan fókuszálni (pl. akár egy portré képnél), akkor átválthatnánk kontraszt AF módba, s ilyenkor az elektronikus kereső szolgáltatna élőképet, cserébe viszont akár jóval gyorsabb sorozatsebességünk is lehetne, s a kontraszt AF szinte tökéletes pontossággal állítana nekünk élességet, igaz, jelenleg még kicsit lassabban, mint a fázis-különbség AF, de messze nem annyival lassabban, mint amit a fenti videók mutatnak. Gyakorlatilag ma a legjobb kontraszt alapú AF-ekről szemre nem is nagyon lehet megmondani, hogy gyorsabb-e, avagy lassabb-e, mint egy jobbféle fázis-különbségű. E különbségek ma már csak műszerekkel mutathatók ki (legalábbis a jobb kontraszt AF-eknél). Más kérdés, hogy a valóban gyors kontraszt alapú élességállításhoz az objektíven belül léptetőmotoros lencsemozgatás szükséges, vagyis az előbb felvázolt hibrid DSLR-hez is ilyen objektívek kellenének. A kontraszt AF-re tehát nem szabad úgy tekinteni, mint valami ördögtől valóra, hiszen igen esélyes, hogy ez a jövő. S e fókuszmódnak nem csak a pontosság, de a flexibilitása is sokkal kellemesebb, mint a fázis-különbség AF-nek. Gondoljunk csak a profi DSLR gépekre, az azokban fixen elhelyezett néhány tíz fókuszpontra, hogy mekkora területet fednek le a képmezőn. Kontraszt alapú AF-nél szinte korlátlan számú fókuszpontunk lehet, s ez is a képmező bármely területén. Ezek pedig nem mellékes tényezők. Végül feltehető a kérdés: a Sony miért is ilyen videót tett fel, amely a fázis-különbség AF-et hozza ki elsőnek? Azért, mert ez egy jó marketing eszköz a szenzorra integrált fázis-különbség érzékelő fókuszpontokhoz. Persze sokan nincsenek azzal tisztában, hogy nem egyetlen ponton múlik egy rendszer végső teljesítménye, ahogy pl. ma már egy Nikon 1-es MILC sem feltétlenül tartozik a leggyorsabbak közé, hiába, hogy ennek szenzora valóban igazi fázis-különbség elvű fókuszálást tesz lehetővé (annak minden nyűgjével együtt). Óvatosan hát a konklúziókkal, mindkét rendszernek megvan a létjogosultsága, de nem maga a rendszer fajtája dönti el, hogy a végeredmény mennyire lehet gyors.
