Digitális dinoszauruszok: DSLR-t mindenkinek! (II. rész)

Sorozatunk előző részében a Canon EOS-D30-at, illetve a középkategóriás DSLR gépek elterjedéséhez vezető utat mutattuk be, de nem kisebb lépés volt a belépő szintű tükörreflexes szegmens bevezetése sem. Sőt! Ehhez ismét a Canon egyik fényképezőgépe, az EOS-300D adta meg a kezdő lökést. Az új modell azonban nem csak abban újította meg a piacot, hogy a korábbinál jóval olcsóbbá tette a DSLR fényképezőgépet, hanem abban is, hogy értelmet adott az APS-C szenzorok használatának. Nézzük meg, hogy nézet ki akkoriban a tükörreflexes fényképezőgépek piaca. Az „akkoriban” ezúttal a 2003-as év közepét jelenti. Gyártók szempontjából mindenesetre színesebb volt mint manapság. Nos, a választék bő 10-12 éve nem volt túl színesnek mondható. A Kodak, Canon és Nikon trión kívül több cég is próbálkozott DSLR gép piacra dobásával, így például a Fujifilm, akik az ezredfordulón jelentkeztek első, S1 Pro névre hallgató tükrös gépükkel. A készülék a Nikon F60D nevű filmes gép vázát kapta és Nikon F csatlakozóbajonettet, így kis részben akár a Nikonnak is tulajdoníthatjuk. Belseje azonban jórészt Fujifilm fejlesztés volt, beleértve az APS-C méretű, 3 (6) megapixeles SuperCCD szenzorát. Az érzékelő újdonsága az volt, hogy a hagyományos egyenes sorokban és oszlopokban elrendezett pixelek helyett a fotodiódákat átlós sorokban helyezték el, így könnyebb volt az egymás melletti képpontok összevonása és interpolálása. A végeredmény 3 millió képpontból 6 megapixeles kép lett. Két évvel később, 2002-ben jött ki az S2 Pro modell, hasonló vázban, továbbfejlesztett CCD-vel jött ki, mely 6 megapixelből csinált 12-t. A Kodak 2002 őszén hozta ki a fullframe, 14 megapixeles DCS Pro 14n-t, mely egy külön minőségi és árkategóriát jelentett az APS-C gépekhez képest. Középkategóriás gépekkel nem foglalkozott, és a belépő kategóriát sem célozta meg. Talán ennek köszönhető, hogy néhány éven belül ki is esett a körből, és be kellett szüntetnie a DSLR-ek gyártását. Az Olympus egy új formátumot hívott a piacra, a 4/3″-ot, melynek csúcsgépe az 5 megapixeles Kodak CCD-vel szerelt, profi felhasználásra szánt E-1 lett, 2003 nyarán. A Konica Minolta csak 2004-ben hozta kis első tükörreflexes gépét, a belőlük kinőtt Sony DSLR részleg pedig csak 2006-tól ontotta a hasonló gépeket. A Pentax azonban már 2003 elején jelentkezett egy középkategóriás modellel, a 6 megapixeles *ist D-vel. A nagyobb halak esetében nagyjából ugyanaz volt a helyzet mint manapság. A Nikon és a Canon gépei uralták a piac nagy részét. 2002-ben a Nikon volt jobb pozícióban. Az eladások 60%-át tudhatta magáénak 250 ezer értékesített darabbal. Csupa APS-C méretű CCD szenzoros gépet forgalmazott, mint a D1 sorozat, vagy az akkor kijött D2H. Legolcsóbb gépe a középkategóriát képviselő, 6 megapixeles D100 volt. Nem sokkal lemaradva tőle a Canon kínálta portékáját. 2002-ben még az EOS D60-at, a következő év elejétől pedig a hasonló felbontású (6 Mpx) 10D-t, mindkettőt CMOS szenzorral szerelve. A profi vonalat a kissé már éltes, de 8 kép/mp-es sorozatával egyedülálló riportergépnek számító 1D és a fullframe pionír 1Dx képviselte. Szóval ez volt a helyzet 2003-ban DSLR fronton. A piacot néhány méregdrága profi gép, és még több középkategóriás modell uralta, melyek azokban az években az elérhető árfekvésű szegmens slágermodelljei voltak. Az elérhető árfekvés akkoriban kb. 2 ezer dolláros, idehaza több mint 700 ezer forintos cédulát jelentett. És ekkor jött a Canon EOS-300D…   A dátum: 2003. augusztus 20. Nyugodtan emlegethetjük a DSLR-robbanás kezdő időpontjaként. Forradalmian alacsonynak mondható árát kitben 1000 dollár körülre lőtték be, ami fele, harmada volt a korábbi középkategóriás gépekének. A DSLR szegmens az átlagember számára is elérhető közelségbe került. A 300D nem tudott annyit, de azért tisztességes szolgáltatásokat kapott, képminőségben és felbontásban pedig ugyanazt nyújtotta, mint a dupla annyiba kerülő EOS 10D. 6 megapixels CMOS szenzora ugyanúgy 22,7×15,1 mm-es, APS-C méretű volt, érzékenységét ISO100 és 1600 között egész értékekben állíthatta a fotós. A képek JPEG vagy RAW formátumban voltak menthetők a CompactFlash (esetleg MicroDrive) memóriakártyára, videóról viszont akkoriban még nem is álmodtunk, sőt az élőkép is szinte ismeretlen volt, leszámítva a korábbi halvány kísérleteket. Sorozatban eléggé visszafogták a gépet. A 2,5 kép/mp persze nem volt túl nagy visszalépés a 10D 3 kép/mp-es teljesítményéhez képest, de, hogy mindezt csak 4 JPEG képig bírta, az már kicsit szerénynek számított. Kialakítását tekintve is szerényebb volt, fekete magnézium ötvözet helyett, sima ezüstösen fénylő, műanyagházával, műanyag markolatával, és az LCD fölé biggyesztett státuszkijelzőjével. Mindez könnyebb és némileg kisebb vázat jelentett. A kereső ugyanakkor volt mint a nagyobb testvéré, de pentaprizma helyett olcsóbb pentatükrökkel. A 10D több egyedi beállítást és személyre szabási lehetőséget kínált, plusz vakuszinkron csatlakozóval és kényelmesebb kezelhetőséggel. A 300D-nek viszont volt egy nagy fegyvere: itt jelent meg először az EF-S optikák csatlakoztathatóságának lehetősége, ami komoly fegyverténynek számított. Akkoriban szinte egyeduralkodó volt az APS-C szenzor, ami 1,5-1,6x-os gyújtótáv szorzót jelentett. Az objektív kínálat azonban többnyire a filmes korszakból visszamaradt „lencséket” jelentette, melyek között ritkának számított az elérhető árú nagylátószög. A gép tükrének kicsinyítésével és az objektív hátsó lencsetagjának tüköraknába való belógatásával kis méretben, elérhető áron sikerült olyan nagylátószögű zoomokat tervezni, melyről korábban csak álmodozhattak a DSLR tulajok. Igen, a sokat szapult 18-55mm-es kitobjektívekre és társaikra gondolok, melyek nagy előrelépést jelentettek a használhatóság terén. Az első kitobjektív csak 100 dollárral drágította a gép árát. Enélkül a legelérhetőbb árú, hasonló gyújtótávolságú nagylátószöget a EF 17-40mm F4L USM jelentette a Canon kínálatban, mely ugyanannyiba került mint maga a 300D váz. A Canon EOS 300D óriási siker lett, példáját más gyártók belépő kategóriás gépei is követték, például a következő év elején megjelent Nikon D70. A Canon széria jelenleg az EOS 750D és EOS 760D modelleknél tart, és időközben belépő szintről haladó-belépő kategóriássá nőtte ki magát.