Tóth György: Út (Érzelmek a tudat alatt)

Tóth György autonóm fotográfiai életműve a médium kísérleti határterületein jött létre. Azon a mezsgyén, ahol a technikai pontosság és az ösztönös alkotói cselekvés egyetlen gesztussá lényegül. Képei nem a pillanat rögzítéséről, hanem a pillanatok újrateremtéséről szólnak a fény és az idő mozgásban tartott lenyomataiként. Az irányított véletlen alkalmazása nem ellentmondás műveiben, hanem ars poetica, ami a fényképezés folyamata közben a szabálytalanság irányított rendjében, a véletlen megidézésében és annak kontrollálásában manifesztálódik. A kiállítás anyaga – részben a világjárvány idején végzett átfogó archívumrendezés eredményeként – az emblematikus munkák mellett olyan, eddig alig ismert felvételeket is láthatóvá tesz, amelyek korábban csak külföldön, vagy egyáltalán nem szerepeltek közönség előtt. Az 1980-as évek végén kezdődő kísérleti korszak az alkalmazott fotográfiától a teljesen autonóm alkotói gondolkodásig vezet, a több mint három évtizedet felölelő periódus központi kérdése pedig az idő és a test képi megjeleníthetősége, a mozgás és a mozdulatlanság paradox viszonya között határozható meg.

Az alkotó módszere radikálisan egyszerű, valamint radikálisan következetes. A felvételek túlnyomó része B idővel, vagyis hosszú záridővel készült, jellemzően harminc másodperces időtartam alatt, miközben nyolc vakuvillanás éri a modellt. A hosszú expozíció nem hibalehetőség, hanem tudatos alkotói eszköz; a mozgás nem elmosódik a sík- vagy rollfilm fényérzékeny emulzióján, hanem többdimenzióssá válik. A fény tehát nem egyszerűen megvilágít, hanem képi szerkezetet is konstruál, miközben a test – az ismételt villanások nyomán – időrétegekre bomlik. Úgy is jellemezhetnénk Tóth fotográfiáit, hogy a kép maga válik az idő topográfiájává.

A fényhasználat technikailag és poétikailag egyaránt meghatározó. A high-key típusú, gyakran szemből érkező megvilágítás, a fehér háttér, valamint a hazy light vaku alkalmazása miközben eltünteti az árnyékokat, átjárhatóvá teszi az alak és a tér közötti viszonyt. Ennek eredményeként a test nem tárgy, hanem energiamező, egyfajta sajátos fénytorzó. Az így keletkezett képek időnként technikailag formabontó eljárásokkal egészülnek ki, amelyek között lejárt nyersanyagokat, kereszthívásos technikát, vagy diára exponált, majd negatívként előhívott képhordozót egyaránt találunk.

A hosszú expozíciót alkalmazó fotográfia Tóth György számára nem technikai bravúr, hanem gondolkodásmód. A mozgás rögzítése az idő jótékony manipulációja, a kép pedig nem egyetlen momentum lenyomata, hanem több pillanat egymásra íródása. Az irányított véletlen ebben a kontextusban a kontroll és a kiszámíthatatlanság között teremtett finom egyensúly megnyilvánulása. A mozdulat irányított, de a villanások közötti idő mindig kiszámíthatatlan, vagyis az emberi jelenlét nem komponálható teljes egészében, inkább megidézhető, ám ez a gesztus sarkalatos eleme Tóth fotográfiáinak. Mindazonáltal felvételeiben az idő érzékelhetővé válik, de nem lineáris, hanem rétegzett, egymásra vetülő, visszaverődő időként. Tóth György emblematikus, Emese című munkája a kortárs magyar fotográfia egyik legismertebb képe, egyúttal az életmű egyik központi darabja, ahol a női test szinte áttetsző, fényből épített alakzatként jelenik meg. A mozgás és a mozdulatlanság határán lebegő figura egyszerre konkrét és absztrakt, egyszerre a jelenlét és hiány megtestesítője. A kép paradox módon a testiség intimitását és a szakrális ikonok távolságát is idézi, a test szellemmé válik, a fény pedig a jelenlét metaforájává. Az Emese több szinten is önreflexív mű, hiszen miközben az alkotó számára személyes emlék és az alkotói oeuvre egyik sarokpontja, addig a néző számára univerzális kép a nőiségről, valamint az emberi létezésről.

Tóth György gondolkodásmódját és képi világát mélyen áthatja a film, a zene és a képzőművészet iránti érdeklődése. Mindig kulcsfontosságú vizuális és zenei impulzusokat jelentett számára Andrej Tarkovszkij filmművészete, valamint rövid magyarországi létezése során a tűrt és a tiltott határán egyensúlyozó, de annál jelentősebb Syrius zenekar. Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét például tucatnyi alkalommal látta kockáról kockára elemezve Tóth, míg a Syrius progresszív zeneisége – különösen az improvizációk és a szabályszegő struktúrák okán – a ritmuson és az intuíción alapuló kompozíció metaforáját szolgáltatták a fotográfiai életműhöz. Ennek direkt utalása az EMLÉKEZÉS! (1970–1974. Syrius) című, 2014-ben készült triptichon. A Bird című fotográfia pedig már Charlie Parkerre utal, hiszen az alkotó számára a jazz különböző formái – Parker befelé fújó intim, valamint John Coltrane kifelé harsogó zeneisége – további inspirációt jelentettek. A jazzhez hasonlóan olykor Tóth fotográfiái is egyszerre szabálytalan és mértani, véletlen és tudatos alkotói nyomhagyások.

A művek jelentős része nagy-, vagy középformátumú fényképezőgéppel készült, a felvételi nyersanyagok megválasztásával pedig az anyag „élő” természetét is kihangsúlyozza a fotográfus. Színes felvételei esetében a néhol lejárt fényérzékeny emulzió és annak hordozója nem pusztán eszköz és közvetítő matéria, hanem szereplő is; a fotográfiai hibákból esztétikai érték lesz, a véletlen pedig a kép egyik komponensévé lép elő. A fotó így nem a valóság másolata, hanem annak nyoma, nem reprodukció, hanem lenyomat. Ez a szemlélet köti Tóth Györgyöt a huszadik századi avantgárdhoz, valamint a szabályok tudatos megszegéséhez, amelyet Francis Bacon festészetében vagy Tony Richardson A hosszútávfutó magányossága című filmjében is felfedezett magának. Mindkét esetben az emberi állapot, a belső feszültség és a torzulás expresszivitása vált lényegivé. Tóth képei ehhez hasonlóan az emberi alak és a mozgás belső rezdüléseit próbálják megfogni, de a fotográfia eszközeivel: fényben, időben és ritmusban.

A női test Tóth képein nem a látvány tárgya, hanem a látás médiuma. Az alak gyakran feloldódik a fényben, a körvonalak elmosódnak, mintha a test maga lenne a fény forrása. A néző számára ez a tapasztalat egyszerre érzéki és meditatív, az értelmezés lehetőségei pedig túlmutatnak a kép határain. A térben rögzített mozgás paradoxona minden munkájában jelen van. Az alak egyszerre van mozdulatban és mozdulatlanul; a test árnyéka és körvonalai önmagukkal ütköznek. Ez a dinamikus kettősség teszi különösen érzékennyé a képeket a befogadás idejére. Tóth György fotográfiája sok más mellett a fény és az emlékezet viszonyáról is szól. A fényképezőgép Tóth számára nem csak eszköz, hanem az idő tárolásának egy sajátos módja. Minden képben ott van a múlt és a jelen, valamint a mozdulat visszhangja és a fény rétegeinek egymásra íródása. Tóth György fotográfiái a vizuális nyomhagyás kiterjesztéseként egyszerre fizikai és spirituális lenyomatok.

Kéri Gáspár