Pár évtizeddel ezelőtt rettentő könnyű volt digitális fényképezőgépet választani, hiszen gyakorlatilag csak a kompaktok, jó esetben a bridge gépek (amik valójában szintén kompaktok) közül választhattunk. Megnéztük a felbontást, a zoomátfogást, esetleg az objektív fényerejét (bár e téren se voltak komoly eltérések), na és persze az árat.
Manapság lassan ott tartunk egy digitális fényképezőgépnél, mint a Photoshoppal: rengeteg olyan funkciót kínál, amelyet vagy nem használunk (ki), vagy nem is tudunk a létezéséről (és ezért nem használjuk).
Az új fényképezőgépek megjelenésekor a legtöbbet a specifikációkból, vagy adatlapokból tudunk meg egy gépről, ennél bővebbet jobbára csak a gyártó reklámanyaga mondhat, ám ezekből az ismertetőkből nem mindig tudható elsőre, hogy a reklámozott funkció vajon mennyire lesz majd jól használható. Aztán később megjelennek az első tesztek, amik jó esetben nem csak a képminőségre helyezik a hangsúlyt, de az elérhető szolgáltatásokat is ismertetik.
Igen ám, de mi van akkor, ha azt se értjük, miről van szó? Pláne, ha nem tudjuk mi mire való, azt sem tudhatjuk, hogy nekünk jó lesz-e az, szükségünk lesz-e rá?
Cikksorozatunkban a specifikációk egyes paraméteréről, illetve a fényképezőgépek szolgáltatásairól írunk.
Felbontás
Talán kevésbé kell részletezzük, hogy a fényképezőgépek képérzékelője határozza meg, hogy milyen maximális felbontású képet tudunk vele készíteni.
Ez eddig tiszta. De mekkorára is van szükségünk? Kell-e nekünk 61 Mpixel, vagy jó a 45 Mpixel is? Esetleg bőven jó a 32 Mpixel is, vagy talán még a 20 millió képponttal is beérhetjük?
A szükséges felbontást mindig az határozza meg, hogy mi a képünk végső felhasználása. Ha magunk kedvére fotózunk (azaz hobbi- vagy amatőr fotósok vagyunk), akkor általában néhány nyomaton kívül nem jellemző, hogy papírra kerüljenek a fotóink. Ha tagjai vagyunk egy fotóklubnak és évente viszünk képet kiállításra, az már ad egy támpontot. Általában 30 vagy 40 cm szélességű nyomatokat állítanak ki egy-egy fotókiállításon, ahol sokan nézik valóban közelről a képeket. Ehhez minimum 200, de inkább 300 dpi felbontású nyomatra van szükségünk (természetesen a nyomat felbontását a laborgép, vagy a nyomtató határozza meg, de ehhez igazodhatunk a fotónk felbontásával is). Ha az ajánlott 300 dpi-vel kalkulálunk (100 dpi: 100 pont kerül egy colra, azaz 2,54 cm-re), akkor 30 cm széles nyomatot ~3500 pixel, 40 cm széles nyomatot ~4700 pixel széles kép ad (ez 3:2 oldalarány esetén tehát 3500×2330, azaz 8 Mpixelt, illetve 4700×3130, azaz 14 Mpixel felbontást ad).
Jól látható, hogy általános eseteknél 15 Mpixelnél nagyobb képre nem igen lesz szükségünk. Minden, ami efelett van, az biztonsági tartalék (de túllőni a célon nem szükségszerű).
Ha néha szeretnénk nagy méretű nyomatot készíteni, mondjuk a nappalinkba a kanapé, vagy tévé fölé egy 90×60 cm-es printet a kedvenc fotónkról, akkor sem kell gigapixelekben gondolkoznunk.
Mivel a falon lévő képeket eleve távolabbról nézzük, simán elég 100 dpi-nek megfelelő felbontás is, azaz 90 cm képszélességhez elég a már emlegetett 3500 pixel képszélesség. Ja, hogy akkor itt is elég a 15 Mpixel? Alapvetően igen! Persze ha 25-30cm-ről nézünk meg egy ilyen nyomatot, akkor így közelről már látni fogjuk, hogy lágyabb a kép, nem tűéles, de a normál nézési távolságból (1 méter, vagy távolabb) tökéletes látványt kapunk. A szenzorok R-G-B-G (Bayer alap-) színszűrős kialakítása miatt részletgazdagságban mindig elmarad a gép által készített kép a gép valódi felbontásától, így az előbb számolt felbontáshoz képest 1,5-2× nagyobb szenzorfelbontás még előnyt ad, illetve a képkivágásnak is teret ad.
Összességében tehát a fenti felhasználások esetében 24-30 Mpixel közötti felbontású fényképezőgép mindenre tökéletes lesz.
Na de akkor mikor lehet szükségünk nagyobb felbontásra?
Két esetben:
1. ha sűrűn használunk jelentős képkivágást (pl. ha nem elég hosszú a teleobjektívünk és rendszeresen vágunk a képből)
2. ha nagy felbontást igénylő fotókat kell készítsünk (pl. portrékat, divatfotókat ügynökségeknek, vagy ezekből nagy méretű fotókönyvet az ügyfeleknek). Fotókönyvek esetén általában 30×30 cm-es a maximális méret (ennél nagyobbat is lehet, de annak lapozgatása már kényelmetlen lehet az igen nagy méret miatt). Egy 30×30-as fotókönyv nyitott állapotban 60cm szélességű, amihez 300 dpi nyomatfelbontásnál ~7100 pixel széles kép szükséges. Ezt 3:2 oldalarányú fényképezőgép esetén egy 7100×4730 (33 Mega-) pixel felbontású gép már adja. Ha ennél kisebb felbontású gép képét szeretnénk ekkora méretben fotókönyvbe szerkeszteni, azt is megtehetjük, de ez esetben nem használjuk ki a laborgép adta maximális felbontást és a fotó felbontásától függően picit lágyabb képet kapunk majd (nyilván nem szabad 5 Mpixeles fotót ekkorára nagyítani, mert az már látványosan gyenge minőségű lesz).
A ma kapható fényképezőgépek esetében a felbontás tehát nagyon kevés esetben lesz kevés, még a belépőszintű modellek esetén is (mikro NégyHarmados gépek is minimum 16 Mpixelt kínálnak, az APS-C szenzorosok pedig 24 Mpixeltől érhetők el).
Szenzortípus
Hol számít a szenzortípus, kell-e erre figyeljünk?
Gyakorlatilag ma már nem kell figyelnünk a szenzortípusra, hiszen CCD-s gépek már nem kaphatók, az egyes CMOS szenzorok között pedig ami különbség létezik, az a szolgáltatásoknál úgyis jelentkezik.
A hátsó megvilágítású (BSI) CMOS szenzorok elvben hatékonyabban használják fel a szenzor felületét a fényérzékeny fotodiódák létrehozásához, ugyanakkor ez önmagában még nem mond semmit a valós érzékenységről és a képzajról sem (egyébként is a felbontástól is nagyon függ).
A rétegelt (Stacked) CMOS szenzorok nagy előnye, hogy a chip alsó rétegére egy igen nagy kapacitású átmeneti tároló memóriát készítenek, amely megkönnyíti a gyors sorozatok készítését (közel van a szenzorhoz és sok adatot képes tárolni). Különösebben erre sem kell figyelni, mert a sorozat képességeknél úgyis kitűnik, ha egy gép gyors és hosszú sorozatra képes.
Szenzorméret
Sokkal inkább érdekes kérdés a képérzékelő mérete.
Erről már sok-sok írás született (pl. ITT), gyakorlatilag nem is lehet tökéletes választ adni arra a kérdésre, hogy milyen szenzorméret az ideális.
Éppen ezért elégedjünk meg annyival, hogy tulajdonképpen legyen szó akár mikro NégyHarmados gépről, APS-C vagy full-frame szenzoros masináról (és még akár a középformátum is ide sorolható), nincs olyan téma, amit ne tudnánk mindegyikkel lefotózni. A különbség annyi, hogy egyikkel ez, másikkal az az egyszerűbb.
A kisebb szenzoros (NégyHarmados, APS-C) fényképezőgépek esetében a teleobjektív tartománynál van előnyünk (azonos képkivágást kisebb szenzornál kisebb gyújtótávolságú objektívvel kapunk), míg a nagylátószögű fotózás kicsit nehezebb (drágábbak ezek az objektívek, bár az ultranagy látószög tartományában már a full-frame szenzorra készültek sem olcsók).
Tehát ezek a gépek leginkább a természetfotósoknak lehetnek ideálisak, illetve a tükör nélküli rendszereknél a mikro NégyHarmados felszerelés többnyire méretben és tömegben is kedvezőbb lehet, akár egy hasonló APS-C-s rendszernél is.
A dinamika átfogás (a legsötétebb és legvilágosabb rész közötti fénykülönbség tartomány) és a képzaj általában (a kisebb fotodiódák miatt) a kis szenzoros gépeknél picit gyengébb, mint a nagyobb szenzoros modelleknél, ezen a téren a legjobban a full-frame szenzoros vagy nagyobb képérzékelővel ellátott gépek teljesítenek. Ha tehát gyenge fényben sokat kell fotózni, ahol nem használhatunk hosszú expozíciós időt (mozgó téma), akkor a full-frame szenzoros gépek jobbak lehetnek, mint pl. egy mikro NégyHarmados masina. Félreértés ne essék: ahogy már jeleztük, mindegyik géppel lehet fotózni ilyen témát is (ráadásul az objektív fényerejétől is függ a végeredményt), de általános esetben a nagyobb szenzornak itt előnye van.
Rajzolat, részletezettség szempontjából az a jobb, minél több és minél nagyobb méretű pixel van a szenzoron. Egy nagyon apró fotodiódákból álló szenzorra sokkal nehezebb olyan objektívet fejleszteni, ami igen részletes képet ad (ezért se mennek 20 Mpixel fölé a mikro NégyHarmados gépek). Ilyen szempontból a 40-50 Mpixel felbontású full-frame, vagy 50-100 Mpixel felbontású középformátumú gépek a jobbak. Ha a fő cél a legnagyobb elérhető részletgazdagság, akkor erre a középformátumú gépek a legjobbak (lásd pl. professzionális repró készítés, illetve festmény digitalizálás, bár erre kiváló lehet egy szenzor eltolásos nagy felbontású módot kínáló gép is).
Végül a mélységélesség tekintetében – talán meglepő módon – nem a középformátumú, hanem a full-frame szenzoros gépekkel adják a legszűkebb, legkisebb mélységélességű fotókat (természetesen ez is gyújtótávolság, objektív fényerő és tárgytávolság függő is). Ha egy igen kicsi mélységélességű portrét szeretnénk készíteni, arra a kisfilmes szenzoros fényképezőgép lehet ideális egy igen nagy fényerejű portréobjektívvel (pl. 85mm f/1,2). Ugyanilyen mélységélességhez (cropos, 44×33 mm-es szenzorú) középformátumú gép esetén egy 100mm f/1,5 objektívre lenne szükségünk (ilyen viszont nem létezik).
Fontos megemlíteni, hogy a makrófotók esetében a full-frame sok esetben már túl kicsi mélységélességet ad, nagyon szűk rekeszt kell használnunk, ami végeredményben a diffrakció miatt rontja majd a végső kép részletezettségét.
Ha a makró fontos tényező számunkra, akkor az APS-C, illetve mikro NégyHarmad rendszerek kedvezőbbek lehetnek.
De most akkor melyik az ideális szenzorméret?
Tökéletes gép, így tökéletes szenzor sincs, viszont a fotózási szokásainknak, a fotózott témáknak leginkább megfelelő van. Az ideális az, ha olyan szenzorméretünk van, amivel a legtöbb fotózandó témánkról jól el tudjuk készíteni a szükséges fotót.
Összefoglalva:
– természetfotóhoz APS-C
– portréhoz full-frame
– makróhoz mikro NégyHarmad, vagy APS-C
– igen nagy felbontás és részletgazdagság eléréséhez (speciális esetekben extra nagy dinamika átfogáshoz) középformátum
– gyenge fényben, nagy érzékenységhez full-frame
– igen kis mérethez és tömeghez mikro NégyHarmad.
Hangsúlyozzuk, ez nem azt jelenti, hogy APS-C, vagy akár mikro NégyHarmados géppel ne lehetne remek portrékat készíteni (vagy gyenge fényben fotózni), illetve full-frame szenzoros géppel ne lehetne makrózni, csupán azt, hogy ezek a témák a fent jelzett szenzorméretekhez jobban illeszkednek, mint a többihez.
Ha úgy érzed, hogy a legtöbb esetre a full-frame jó megoldást ad, akkor jó helyen keresgélsz, de minden esetben érdemes a saját fotós szokásaid is figyelembe venni (lásd: sokszor felesleges a full-frame szenzoros gép egy természet- és makrófotósnak, persze azzal is lehet és előfordulnak esetek, amikor mégis a full-frame lesz előnyösebb – pl. gyengébb fényben, vagy ha igen nagy felbontás kell).
címlapfotó: fotografierende/Pixabay
