(Fotó: Dala Gábor)
Hogyan kerültél először kapcsolatba a fotózással?
Édesapám fiatal korában a maga örömére fotózgatott, és maga nagyította a képeit. Még megvan a régi nagyítógépe és egyéb labor eszközei. Már kis koromban megfogott a sötétkamra varázsa. Fényképeket készíteni később kezdtem, a gimnáziumban már magam nagyítottam a felvételeimet.
Mikortól lett több hobbinál?
A nyolcvanas évek második felében, Lugosi Lugo Lászlóval kezdtünk el egy sorozatot régi boltokról, mesteremberekről, Budapestről. A sorozat képeiből az első kiállításom ’87-ben volt.
Hogyan kerültél ebbe az irányba az ELTE angol-orosz szakáról?
A tervem az volt, hogy képzőművészeti irányban tanulok tovább, de a szüleim szerették volna, hogy legyen egy polgári foglalkozásom is. De szerettem a bölcsészkart, Dosztojevszkijt olvasni eredetiben, esztétikát hallgatni, filmklubba járni – közben pedig folyamatosan alkottam, főleg rajzoltam és festettem.
A kiállítások után pedig eldöntötted, hogy dedikáltan ezzel fogsz foglalkozni?
Csináltam, amit szeretek. Folytattam a Mesteremberek sorozatot, fényképeztem Budapestet, készítettem portrékat, fotogramokat. Utóbbi inkább képzőművészet, nem a világ leképezése.
Volt a hozzáállásodban tudatosság, vagy az idővel fejlődött magától?
Volt, de inkább arról van szó, ahogy az ember lát, ahogy láttatja a dolgokat. Úgy gondolom ez egy adottság, fejleszthető, de inkább képesség kérdése.
Mi az, ami megihlet? A tárgyak? Az emberek? A hangulatok?
A Másik város című sorozatban például nincsenek emberek. Mentem a városban fényképeztem. Sokan mondták, hogy olyan részletek köszönnek vissza a képeken, amiket ők nem vettek észre, pedig elmennek mellettük nap mint nap. De ha az ember nem csak néz, hanem lát is, megragadják a részletek. Egészen elképesztő dolgokat lehet találni Budapesten: a múlt századból itt maradt teleírt téglák mellett találsz napjainkban készült jeleket; írások, rajzok, mindegyik egyéni történet, afféle graffiti, üzenet, ami megmaradt évtizedeken át.
Ezeket a részleteket dokumentálni szeretnéd, vagy inkább fotóművészi irányból látod a dolgokat?
Megörökítek, de fontosnak tartom a részletekben rejlő hangulatot is. A Mesteremberek sorozatban is vannak olyan részletképek, amik varázslatossá teszik a sorozatot. Nem tisztem besorolni magam, fotóművész, fotográfus, vagy képzőművész. Talán az autonóm fotográfiát művelő fotográfus ‚besorolás‘ a legszimpatikusabb számomra.
Van, ami már esetleg el is tűnt?
Az utolsó tévé- és rádiószerelő műhelyt úgy öt évvel ezelőtt örökítettem meg, három hónappal később bezárt. Nincs már sehol a biciklis vándor késköszörűs, és sorolhatnánk. Amikor a Francia Intézetben volt kiállításunk az Eltűnő Budapest anyagából, az odalátogató tizenévesek elképedtek a fotókon, azt hitték, a képek a világháborúk környékén készültek, nem akarták elhinni, hogy még léteznek ezek a helyszínek a városban.
Mennyit kutatod ezeket a témákat?
Eleinte magunk fedeztük fel a helyszíneket, később aztán kaptam tippeket is, hogy hová érdemes menni, a mesterek is ajánlották egymást.
Mennyire érintenek meg ezek a történetek emberileg? Nem szomorú látni és megörökíteni az elmúlást?
Én is el fogok múlni, minden elmúlik egyszer. Azért örökítem meg, hogy legalább fotográfiákon megmaradjon a látvány. Minden képhez kapcsolódik történet. Van olyan mester, aki munka közben francia adót hallgat, közben Harry Pottert olvas eredetiben. Főiskolát, egyetemet végzett, elindult egy pályán, majd mégis a szülei műhelyében kötött ki, folytatta a családi hagyományt. Volt olyan alanyom, akivel már régebben, évtizedekkel ezelőtt találkoztunk egy másik sorozat kapcsán.
Mi a legújabb projekted?
A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával dolgozom a legújabb sorozatomon, ebben összeérnek az eddigi témáim : a budapesti helyszínek, a kávéházak, a portrék. Régi tervem volt, hogy a művészekről törzshelyeiken készítsek portrékat, ez bővült ki azzal, hogy most ők választhatják ki, hol készüljön a felvétel. Nagyon változatosak a helyszínek, megfordultunk például az állatkertben, utaztunk a volt úttörővasúton, jártam apró cipészműhelyben, különböző törzshelyeken, lesz az egész anyagnak egyfajta személyes varázsa.
Van olyan terved, amit nagyon szeretnél, de még nem tudtad megvalósítani?
Egyenlőre szeretném befejezni a körút-projektet. Rengeteg helyszín, sok ember, idő-, szervezés- és munkaigényes feladat.. Aztán jönnek az utómunkálatok, időigényes az is, még akkor is, ha ezt a sorozatot már digitális géppel készítem.
Ezek szerint lassan álltál át?
Időbe telt amíg megbarátkoztam a digitális technológiával, bár nyilvánvaló volt a számomra, hogy szükséges és az előnyeit is természetesen láttam, de úgy éreztem, hogy nem elég vibrálóak a képek, túl kiegyenlítettek, nagyon sterilek. Bár meg lehet csinálni sok mindent Photoshoppal, nem éreztem elég plasztikusnak. Mulatságosan hangzik, de amikor megvettem a digitális gépet, egy évig nem nyúltam hozzá., csak barátkoztam a gondolattal. Viszont akadnak olyan feladatok, amikor számít az idő, egyik napról a másikra kell elkészíteni az anyagot, és azonnal elküldeni, hogy másnap megjelenhessen. Ezt csak digitális technológiával lehet megoldani.
Tehát szoktál módosítani utólag a képeken?
Csak annyit, amennyi szükséges, retusálás, kisebb korrekciók.
Mennyire fontos neked a külső vélemény, a díjak, elismerések, vagy negatív kritikák?
Az ember járja a maga útját, de természetesen jólesik az elismerés, például amikor a kiadványaimat forrásmunkának használják. Mások véleménye érdekel, de alapvetően nem befolyásol.
Fontos szerinted a munkáidban, hogy női szemmel nézed a világot?
Van, aki hangsúlyozza azt, hogy nőként alkot, én nem szoktam ezt demonstrálni. Talán a fotogram sorozataimon érezni azt, hogy nő készítette őket.
Más városban is gondolkozol, nem csak Budapestben?
A Dunáról készült sorozat a Tiara Kiadó megbízásából készült, nemcsak Budapesten, a folyó magyar szakaszán kalandoztam és készültek a felvételek. Szívem szerint a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig hajóznék és fotografálnám a folyót, de ehhez szponzorok kellenének…
Terveim között szerepel, hogy a sorozatot kibővítem más városokban, országokban is.
Van olyan sorozatod, amit csak a saját magad szórakoztatására készítesz?
Alapvetően minden sorozatom a magam örömére készül, örülök ha a végeredmény találkozik mások érdeklődésével, számukra is értéket jelent. A fotogramok belőlem születtek, engem is meglepett, hogy a nézők mennyi olvasatot láttak bennük, talán ez volt a sikerük titka.
Ilyenkor meglepődsz, vagy elmagyarázod, te hogyan gondoltad?
Örömömre szolgál ha egy alkotásom fantáziamozgató, ha érzelmet, gondolatot hív elő, hagyom hogy a kép élje önálló életét.
Te is ilyen szemmel nézed a képeket?
A jó kép szól valamiről, el lehet merülni benne, sokáig lehet nézegetni és nem lehet megunni.
