Nem először utaztál háborús zónába.
Még a Balkánon kezdtem, aztán voltam a Közel-Keleten, Afganisztánban, Grúziában. Legutóbb pedig nekem jutott az a szerencse, vagy pech, – attól függ honnan nézzük – hogy a líbiai polgárháború végéről, azon belül is Sirte város ostromáról tudósítsak. Ez egyébként Kadhafi szülővárosa.
És miben volt ez más mint a többi?
Ami az eddigi háborús helyzetekhez képest megdöbbentő volt, hogy itt valami hihetetlen mennyiségű lőszert használtak fel, könnyű fegyverekből, nehézfegyverekből, mindenből. Döbbenetes, hogy mennyire nem számított az emberélet, se a lőszermennyiség. Az utóbbi gyakorlatilag korlátlanul állt rendelkezésre. Ne felejtsük el, hogy Kadhafi 42 éve gyűjtötte a fegyvert, amiből bőven jutott mindkét oldalnak.
A másik, ami különleges volt az eddigi helyzetekhez képest, az a lehetőségeink száma. Értem ez alatt, hogy az újságírók – értelemszerűen a felkelők oldalán – gyakorlatilag ott lehettek jelen, ahol akartak. Nem kellett megküzdeni azzal, hogy checkpointokon kell átmenni, katonákat kell meggyőzni, összehaverkodni velük, hogy közel engedjenek. Nem kellett például kapcsolatokat felhasználni, ami az eddigi fegyveres konfliktusokban mindennapos volt. Itt azonban nem. Itt meghívtak minket. Szinte semmit nem kellett tenned, hogy a sűrűjében lehess. Gyakorlatilag az ember kiállt az út szélére, lestoppolta az első felkelő autót, és ott találta magát a fronton.
Tényleg ennyire gyerekjáték volt?
Azért nem. Azt tudni kell, hogy Líbia egy hatalmas ország, óriási távolságokkal. Mi egy Misrata nevű városban laktunk, ahol már két-három hónappal azelőtt véget értek a harcok. Az ottani szállásunkról napi 250 kilométert kellett a sivatagban autózni a harcokig, és ugyanannyit vissza a nap végén.
Sivatagi utakon?
Az utakkal nem volt semmi probléma. Líbia egy gazdag ország, úgyhogy kétsávos autópálya volt, ahol a helyzet miatt akár forgalommal szemben is autózhattál. Ráadásul kb. 60 forint volt egy liter víz, és 20 forint egy liter benzin. V6-os motor volt a legkisebb autóban is, és 180-nál lassabban senki nem ment. A benzin nem számított. Olyannyira nem, hogy ha találtál a sivatagban egy elhagyatott tartálykocsit, akkor leakasztottad a töltőpisztolyát, és ingyen megtankoltál.
Persze voltak sofőrjeink, akiket általában a városon kívül hagytuk. Ők egész napot várakoztak ránk mi pedig a felkelőkkel mentünk a frontvonalig, illetve este vissza a találkozási helyig.
A frontvonalban milyen nehézségek adódtak?
Ahogy említettem, nagyon segítőkészek voltak. Bármit lefényképezhetünk, sőt a felkelők hívtak minket. De a veszély miatt vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne menjünk bele túl rizikós szituációkba. Az ember azért élve szeretne kijönni egy ilyen helyzetből. De a felkelőknek, és gondolom a másik oldalnak, egész egyszerűen nem volt halálfélelmük.
A fotóriporter ilyen helyzetben úgy dolgozik, hogy ha az adott hadsereg, – vagy felkelők, akiknek az oldalán tudósítok – előrevonul, akkor én is velük megyek, ha fedezékben van, akkor én is fedezékben vagyok. Na, ez a technika itt nem működött. Ezek az emberek a legnagyobb kereszttűzben is előrenyomultak, halálfélelem nélkül.
A másik probléma az volt, hogy két irányból ostromolták a várost. Egyik oldalról a misratai társaság, akikkel mi mozogtunk, keletről pedig a benghazi-i felkelők. Gyakorlatilag gyűrűbe zárták Sirte-et. A gond csak az volt ezzel a kétoldalú támadással, hogy nem volt koordináció a két csapat között, és így egymást is lőtték. Ha túlságosan előrementél az egyik csapattól, nagyon könnyen a másik csapat kereszttüzébe kerültél. Ez persze a felkelőkre ugyanúgy vonatkozott, csak őket nem érdekelte. Ők félelem nélkül nyomultak előre, néhány „Allah ackbar” kiáltással elintézték.
Meggyűlt a bajunk a tüzérséggel is. Egy normál hadseregnél általában a nehéztüzérséget ki lehet zárni. Ha a támadók oldalán vagy, akkor ki lehet számítani, hogy a tüzérség honnan fog lőni. Ezek viszont többségében nem profi katonák voltak, és a nehéztüzérség sokszor hátba lőtte a saját gyalogságát. Ha pedig a fotóriporter ott van ebben a gyalogságban, akkor nem örül.
Ha viszont a nehéztüzérséggel maradok, akkor egész nap csak tankokat fényképezek, ami egy idő után unalmas. Előre kellett mennem, a hátamban a nehéztüzérséggel, akiknek nem biztos, hogy sikerül a fejem fölött ellőniük. Többször előfordult, hogy előrementem pár száz métert, és láttam, hogy a tank ami a hátam mögött volt, és 15 fokban állt a csöve, az most vízszintesen, fejmagasságban céloz. Épp lekonyult a csöve, és úgy gondolták, hogy akkor most így lőnek.
Az volt a szerencse, hogy a másik oldalon ugyanilyen fejetlenség volt. Kadhafi profi hadserege addigra szétszéledt, akik pedig maradtak, azok zömében afrikai zsoldosok voltak.
Ezek szerint mindkét oldal szervezetlen volt?
Teljesen, viszont borzasztó nagy tűzerővel. Könnyebbé vált a dolog, amikor a városnak egy részét már elfoglalták, mert ott legalább valami fedezéket lehetett találni, ellentétben a sivataggal.
A helyzet persze ott is kaotikus maradt. Volt például, amikor két órán keresztül ötvenedmagammal feküdtünk az utcán. Talán egyetlen parkoló autó nyújtott némi fedezéket. Hihetetlen golyózápor volt. Egyszer csak felnézek és látom, hogy három lázadó focizik a járdán. Találtak valami labdát. Kicsit lehúzták a fejüket, hogy meglegyen a „fedezék”, de amúgy nem igazán zavartatták magukat. Pont az ilyenek miatt volt nehéz. Nem volt viszonyítási alapunk.
Milyen viszonyítási alapra gondolsz?
Azokra a profi katonákra, akikkel együtt vagy, akikben van valami kontroll. Itt a felkelők olyan helyzetekbe mentek bele, amikbe normál esetben senki, és ez igen veszélyes szituációkat eredményezett. Mentálisan ez elég fárasztó volt, úgyhogy én azt a taktikát választottam, hogy egyik nap kint voltam valamelyik frontvonalon, a másik nap hátramaradtam…kórház, sebesültek stb. Volt kolléga, aki úgy dolgozott, hogy három napig egyfolytában a front, aztán két nap szünet. Volt, aki pár napot a fronton dolgozott, de aztán a város közelébe nem ment. Az mondta, még fegyverropogást sem akar hallani.
Egyedül dolgoztál, vagy volt melletted tudósító?
Tudósítója ezen a helyszínen az AP-nek nem volt, de ilyenkor megpróbálsz nem egyedül lenni. Én általában az AFP-s, vagy a Reuters-es kollégákkal dolgoztam együtt. Az egyikük egy marokkói fotós volt, az AFP-s kolléga pedig görög. Biztonságosabb többen mozogni. Ennek viszont az lehet a hátránya, hogy hasonló képeink lesznek, ami azért nem szerencsés. Meg kell találni azt az egyensúlyt, hogy mikor érdemes együtt mozogni. Általában A-ból B-pontba eljutunk együtt, és aztán az ember különválik.
Az AP-nél rotációban dolgozunk. Általában 1-2, maximum 3 külföldi fotóriportert tartunk egy helyen, de ez esetben egyedül voltam AP-s.
Nehézséget okozott, hogy hírügynökségi fotóriporterként közben képeket is kellett küldenem. Az nem megy, hogy majd este 10-kor elküldöm. Nem vált be az sem, hogy leülök a helyszínen egy nyugalmasabb utcasarokra, mert ahhoz cipelnem kéne a műholdas telefont, a laptopot, akkumulátorokat, hosszabbítót, kábeleket stb. Ez szinte lehetetlen ilyen helyzetben, amikor autóra felkapaszkodsz, leugrasz, mozogsz, frontvonalon vagy. Két fényképezőgép van a válladon, és ennyi. Úgyhogy minden nap 4-5 óra felé – lehetett akármi: roham, ünneplés, a leggyönyörűbb fények – vissza kell menni akár 20-30 kilométert a kocsidig, és onnan elküldeni a fotókat, mert ott van meg hozzá a felszerelés.
Mi az az alapfelszerelés, ami minden esetben nálad van egy élesebb helyzetben?
Nagyon kevés felszereléssel dolgozom. Általában két fényképezőgép és két objektív az alap. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy ha két vázzal dolgozol, akkor nem kell objektívet cserélni. Értelemszerűen az egyik vázon egy nagylátó, a másikon egy tele optika van.
A másik ok, hogy ha nem cserélsz objektívet, akkor a gépek kevésbé koszolódnak. Kívül nem baj ha poros, de az érzékelő koszolódása már problémás. Libiában egyébként a sivatagi körülmények között eltöltött kb. egy hónap alatt olyannyira elkoszolódtak a gépek, hogy itthon a Nikon szerviznek kellett levennie az objektíveket, mert annyira rászorultak. Nem voltak megütve, nem kaptak találatot, nem estek le, csak olyan mennyiségű homok és kosz volt, hogy az optikát egy idő után nem lehetett leszedni a gépről.
A harmadik előnye a két gépnek, hogy sokkal gyorsabban tudsz reagálni a felmerült helyzetre. És persze, ha netán mégis elromlik az egyik, legalább van egy tartalék fényképezőgéped.
Én szeretek nagyon kevés, és minél kisebb felszereléssel dolgozni. Nem viszek éles helyzetbe semmi mást csak egy Nikon D3-at, és egy Nikon D700-at. Az utóbbin egy 35mm F2,0-es, a nagyobb gépen pedig egy 135mm F2,0. És ennyi.
Nagyobb tele?
Nem állítom, hogy Líbiában nem jött volna jól egy 300, vagy 400mm-es objektív, de az nem olyan kicsi, mint a 135-ös.
A mellékelt videó mozgókép bevágásai mivel készültek?
Van egy kis zsebre vágható Flip HD kamerám. Akkora mint egy cigarettásdoboz. Ezt szoktam használni. Nincs videós DSLR-em, de egyáltalán nem zavar, mert így kényelmesebb. Nem szeretem vegyíteni.
Mostanában Magyarországról készítek az AP-nek televíziós anyagokat, amihez persze kell a nagy kamera, állvány, mikrofon satöbbi. De egy háborús helyzetben nem engedhetem meg magamnak, hogy két fényképezőgépet és még egy videokamerát is cipeljek. Ha ilyenkor ép videózni támad kedvem, előkapom a zsebemből a kis kamerát, és felveszem azt a 15 másodpercet.
Sokan szeretnék, hogy a fotóriporterek csináljanak videókat is. Ez nem is baj, mert tanuljanak csak meg videózni. Viszont a kettőt együtt nem lehet. Egész egyszerűen más a felszerelés. Tudom, terjednek a videós DSLR-ek is, de azzal egy csomó dologra nem lehet koncentrálni, és például a hanggal is állandó problémák vannak. A képe amúgy gyönyörű. A videózás egy másfajta gondolkodást igényel. Persze nem ezen a Flip szinten, mert ez csak vágókép. Ha televíziós anyagot csinálok, akkor szeretek nagy kamerával dolgozni, mert az arra van kitalálva. A DSLR, meg a kis Flip pedig tökéletes a vágóképekre.
Azért szeretem a videót, mert egy kis pluszt tud adni. A végén az ember összevághat belőle szórakozásból egy kis multimédiás anyagot. Nagyon jó, hogy a fotókon átjön az ostrom hangulata, de még egy kis plusz, hogy egy kis mozgókép, egy kis hang némi atmoszférát tud hozzáadni.
Visszatérve Líbiára? Ott tartottunk, hogy lassan bevették a várost.
Ami a végén legjobban megdöbbentett, hogy a várt ünneplés elmaradt. Ugye február óta tartott ez a polgárháború, és annyira belefáradtak már a harcba, hogy gyakorlatilag nem volt meg az a katarzis, amire számítottunk. Olyan vérontás volt, annyi katonai és civil áldozattal, hogy a nagy örömünnep elmaradt.
Ehhez tudni kell, hogy ez egy törzsi alapon szerveződött társadalom. A Sirte-et ostromló két felkelő front is külön törzs, amely nem tudott egymásnak igazán örülni. Versenyeztek egymással, sőt néha egymás ellen is dolgoztak. Nem volt meg köztük az egység, hogy „Mindannyian líbiaiak vagyunk”. Inkább azt éreztem, hogy „Mi misrataiak vagyunk, ők meg benghaziak.”. Például amikor Sirte-et már bevették, nem tudtam rávenni a misratai sofőröm, hogy velem jöjjön bizonyos helyekre, „mert ott benghazi-i felkelők voltak”. Hiába mondtam neki, hogy ők is líbiaiak, ők is felkelők. „Nem, nem, az másik törzs!”. Így baromi nehéz volt dolgozni.
Ha jól hallottam tavaly Afganisztánban is volt egy kitérőd?
Egy kis kitérőm, egy filmes megbízás. Körülbelül 10 napos. Arra voltam kíváncsi, hogy az ottani nemzeti hadsereg felkészítése és kiképzése hogyan halad. 2012-től folyamatosan kivonják az amerikai csapatokat, és a rendfenntartást az afgán nemzeti hadsereg veszi át. Csináltam pár fotót is, de hivatalosan tévés munka volt.
És ezután?
Miután hazajöttem, egy hétre rá Egyiptomban a Tahrir téren megint elkezdődtek a tüntetések. Úgyhogy az AP elküldött Egyiptomba.
Milyen volt az Egyiptomi munka a szomszédos országhoz képest?
Líbiában, ha egy fotós nyugati országból jött, nagyon könnyű dolga volt. A NATO segítség miatt külön köszönték, hogy ott vagyunk. Az embert halálra etették, itatták, szerették, és minden segítséget megadtak. Ez elég rendkívüli, hisz a mai világban szinte mindenütt utálják a sajtót.
Például Egyiptomban, Kairóban is. Ott az újságírókat, fotósokat nagyon elutasítóan fogadták, nem szerették a tüntetők. A katonaságról nem is beszélve. Nekik a közelükbe nem szabadott kerülni, mert sok újságírót megvertek, elvették a fényképezőgépét. Megpróbáltuk őket nagy ívben elkerülni.
A tüntetőkkel az volt a gond, hogy általában hagytak dolgozni, de pillanatok alatt meg tudott változni a helyzet. Ha egy több tízezres tömegben egy-két ember ellened fordul, akkor utána százak fordulnak ellened, egyik pillanatról a másikra. Ezért nagyon nehéz volt dolgozni, és mindig figyelni kellett.
Ott jobban összetartottatok a kollégákkal?
Olyannyira, hogy 3-4 fotóriporter és tévés teljesen együtt is mozgott, akár egész nap. Kevésbé kötnek beléd, ha nem egyedül vagy, és ha bármi történik, tudunk egymásra figyelni. Az AP a Tahrir tér közepén bérelt nekünk szállodai szobát. Volt olyan helyzet, hogy baseball ütőkkel jöttek föl, és szétverték. Úgy kellett elmenekülnünk.
Este 6-7 óra után már nem dolgozhattunk a téren, mert sötétedés után még veszélyesebb volt. Jó lett volna tudósítani egy csomó eseményről, de egyszerűen úgy döntött a cég, hogy nem mehetünk ki a térre. Nem lehetett tudni, hogy az amúgy békés tüntetők közt nincsenek-e titkosrendőrök, vagy provokátorok, akik nagyon sajtóellenesek voltak.
Ilyen helyzetben mennyire szoros a kapcsolatod az AP-vel? Mindig megkapod a napi instrukciókat, vagy viszonylag szabad kezet kapsz?
Attól függ. Líbiában én voltam az egyetlen AP-s, viszont nem volt telefon. Ha pedig nincs telefon, akkor nehéz állandó kapcsolatban maradnunk. Műholdas telefonom volt, de az elég körülményes. Reggel nagyjából elmondtam, hogy hová megyek, vagy küldtem egy e-mailt, és délutánig – amíg nem küldtem képeket – a szerkesztőim nem hallottak rólam. Ha igen, akkor baj van.
Egyiptomban ez máshogy működött, mert ott több fotóriporterünk volt egyszerre, mindenkinél működő mobil, és a szerkesztő a kairói központi irodából folyamatosan koordinálta a csapatot. De irányítania is kell, mert nincs szükség arra, hogy két AP fotós a Tahrir tér ugyanazon sarkán legyen. Mindig tudnunk kell egymásról is, hogy hol vagyunk, hogy fel tudjuk osztani a munkát, és tudnia kell a szerkesztőnek is, hogy épp hol állunk.
Mennyien voltatok Egyiptomban?
Volt három helyi fotóriporterünk, de az egyiknek megsérült az arca, a másik pedig elvesztette a fél szemét, úgyhogy a három ember közül egy volt hadra fogható. Ezért úgy döntött a cég, hogy rajta kívül még három külföldire lesz szükség. Én voltam az egyik. Ez normális egy ilyen helyzetben, bár furcsán hangzik, hogy egy Tahrir téri csetepatén négy AP fotóriporter van, amíg Líbiába küldenek egyet. Ennek az az oka, hogy Kairóban tartani egy embert sokkal olcsóbb, mint egy háború közepén.
Milyen problémák adódtak még Egyiptomban?
Például a felszerelés tárolása. Amíg megvolt a szállodai szobánk, addig oda be tudtunk pakolni. Később belegyömöszöltünk mindent egy sima hátizsákba, hogy úgy nézzünk ki mint bármelyik turista. A hátizsákot átcsempésztük a tömegen, fölvittük a közeli irodánkba, és onnan mászkáltunk. Aztán este a tömegen keresztül minden felszerelést visszacsempésztünk. Furcsa volt, mert nem voltam hozzászokva, hogy el kell dugnom a felszerelésemet.
Amikor beléptünk az országba hasonló volt a helyzet, mert a hatóságok nagyon nem szerették, ha újságírók érkeztek. Én sem úgy utaztam ahogy szoktam. Alapesetben van két műanyag bőröndöm, amivel mindig utazom, de most kénytelen voltam hátizsákokba pakolni. Bécsben vettem egy útikönyvet, és a beszállókártyát beszúrtam Luxorhoz, mintha turista lennék. Nem is szúrtak ki, de ott ha a hatóságok nem akarják, hogy újságírók, vagy pláne fotóriporterek belépjenek az országba, akkor elkobozzák a felszerelését a reptéren. Utána beléphet, és vissza is adják a felszerelést…amikor távozik.
Készítettél egy rövid multimédiás anyagot is, egy kis videót, álló, és mozgókép bevágásokkal, zenével. Ez feladatod volt, vagy csak önszorgalom?
Az AP azért ennél egy kicsit konzervatívabb, úgyhogy önszorgalomból, elsősorban magamnak csináltam. Az AP-nél nem igazán folyik össze a szöveg, fotó és a televíziós terület. Nem szeretik nálunk még azt, ha televíziós anyagba állóképeket teszek. Persze ne feledjük, hogy az AP nem egy website, hanem egy hírügynökség. De szerintem eljön majd az ideje, hogy az ehhez hasonló multimédiás anyagoknak is lesz piaca.
Az emberek szerintem már kicsit ráuntak arra, hogy csak fotó slideshowkat, vagy galériákat nézzenek. Ha már itt van nekünk a web, miért ne használnánk ki a lehetőségeit? Szemben az újságokkal itt nem csak statikus képekkel találkozhatnak. Mozduljon meg, legyen hangja, zenéje, legyen benne narráció. Így a fotó és a videó együtt tud élni.
Amikor tanítok, minden diákomat arra buzdítom, hogy ne csak képben, de képekben gondolkodjon. Csináljon képriportokat. Itt van nekünk a korlátlan terjedelmű internet, melynek köszönhetően már nem vagyunk a magazinok és napilapok oldalaihoz kötve. Nem vagyunk korlátok közé szorítva. Persze ez nem azt jelenti, hogy mutassunk meg négyszáz képet valamiről, mert a kutya nem fogja végignézni, de egy 3-4 perces, jól megszerkesztett multimédiás vagy videó anyagot, esetleg egy zenés, narrált slideshowt szívesen fogadnak a nézők.
(Szandelszky Béla az AP hírügynökség fotóriportere, a Digitális és Filmes Fotótanfolyam oktatója.
