Sokakat érdeklő kérdést boncolgat Steve Perry az alábbi két videójában, amelyekből kiderül, hogy mivel kapunk jobb részletgazdagságot: egy APS-C vázzal, amely 1,5× képkivágást ad, egy full-frame vázzal, utólag vagy fotózáskor DX méretre vágva, vagy egy full-frame vázzal telekonvertert használva.
Aki logikusan gondolkozik, könnyen rájöhet, hogy melyik mód lesz a befutó, hiszen a D500 21 Mpixele, vagy a D7200 24 Mpixele full-frame szenzornál megfelel 48, illetve 54 Mpixeles felbontásnak, de a Nikon full-frame szenzoros gépei egyelőre nem tudnak akkora felbontást nyújtani. Az APS-C szenzoros gépek relatív nagyobb felbontása persze egyben az enyhe hátrányukat is adja, nevezetesen a kisebb dinamika átfogást és a komolyabb zajosodást, amelyek a a nagyobb pixelsűrűségre, illetve kisebb pixelekre vezethetők vissza.
De mi a helyzet a full-frame + telekonverter móddal? Ez objektív függő. Egy igazán profi minőséget adó fix telénél minimális lágyulást kapunk csak, egy egyszerűbb zoomnál azonban már az 1,4×-ező is jelentősen rosszabb felbontást adhat. A telekonverterrel ráadásul csökken a fényerőnk, így érzékenységben kell után állítanunk, ami a full-frame kevésbé zajos képét gyakorlatilag ugyanoda juttatja, mint ahol az APS-C-k vannak.
Így tehát ha csak a részletgazdagság a kérdés, akkor a nagy felbontású APS-C gépek a nyerők, vagy a full-frame + telekonverter páros. De ez csak addig él, amíg a dinamika és zaj kérdésével nem foglalkozunk és amíg a full-frame egyéb előnyeit nem használjuk ki…
