A Capa sztori 1913. október 22-én kezdődött Budapesten. Ekkor és itt született meg az a kisfiú, akit az utókor az egyik legjelentősebb fotósként, a haditudósítók példaképeként tart majd számon. Másodszülöttként, Friedmann Endre Ernő néven látta meg napvilágot. Szülei – Berkovits Julianna és Friedmann Dezső – egy jól menő szabóságot és divatüzletet működtettek a Kossuth Lajos utcában. 1910-ben házasodtak össze, és Endre születésekor már volt egy fiuk, a két éves László, majd 1918 áprilisában született harmadik gyermekük, Kornél.
Friedmann László fiatalon, 24 éves korában hunyt el Budapesten. Kornél később maga is a fotózással kezdett foglalkozni, és bátyjához hasonlóan Amerikában telepedett le. Cornell Capa néven futott be szép karriert. A new yorki International Center of Photography alapítója és igazgatója volt, valamint tagja a bátyja által alapított Magnum fotóügynökségnek. 90 évet élt. Kornélnak nem kis szerepe volt bátyja hagyatékának gondozásában és a Capa-mítosz erősítésében.
(Fotó: Ruth Orkin, Párizs, 1951)
Friedmann Endre tisztes polgári nevelést kapott és a budapesti Madách Gimnáziumba íratták. Már tizenévesen elhatározta, hogy újságíró szeretne lenni. Példaképe Kassák Lajos volt, aki nem csak művészetével de szellemiségével, nézeteivel is nagy hatást gyakorolt a fiúra. Nem csoda, hogy az ifjú „Capa” gimnáziumi évei alatt a bal oldali ideológiák irányába fordult, Kassákhoz hasonlóan azonban a sztálinista-bolsevik eszmék távol álltak tőle. A fényképezés felé 1930-ban fordult, és egyes források szerint a legendás Pécsi Józseftől is tanult, aki (többek között) a magyar középfokú fotóoktatás megalapítója volt.
Aktív baloldali tevékenysége miatt a budapesti gimnazistára a titkosrendőrség is felfigyelt. A harmincas években új lendületet vett az ehhez hasonló ideológiák üldözése, így 1931-ben, a mindössze 17 éves Freidmann Endre sem kerülhette el a letartóztatást. A börtönt apja közbenjárására kerülte el, de kénytelen volt elhagyni az országot.
1931 júliusában Bécsbe, Prágába, majd végül Berlinbe költözött, mely a korszak művészeti életének egyik európai fellegvára volt. A következő szemeszterre André Friedmann néven beiratkozott a Berlini Politikai Főiskolára, hogy valóra váltsa régi álmát, és újságírást tanuljon. Tanulmányai és önálló élete azonban komolyabb anyagi áldozatot kívántak, így a tanulás mellett kénytelen volt valami mellékes után nézni. A Berlinben működő, de francia érdekeltségű Dephot fotóügynökségnél helyezkedett el, ahová – korábbi fotós tanulmányainak hála – laborasszisztensként vették fel. A labor sötétje mellett csakhamar a fény keresése is megadatott számára, hiszen kisebb fotós munkákat is kiharcolt. Első nagyobb feladatát 1932 novemberében kapta, amikor Koppenhágába utazott, és a szintén száműzetésben élő Lev Trockijról készített fotósorozatot. A szónokló Trockijról készült képét neves lapok, többek között a Weltspiegel is egész oldalon hozta, ami kisebbfajta ismertséget hozott számára.
A nácik hatalomra jutása azonban akadályt jelentett a bimbózó karriernek. Zsidó származása miatt inkább úgy döntött, elhagyja Németországot, és visszatért Budapestre. Egy kis ideig a Kassák alapította, és értelmiségieket tömörítő Munka-kör tagja volt, de az év végén úgy döntött, hogy Párizsban próbál szerencsét.
Ha Berlin a művészeti élet egyik fellegvára volt, akkor Párizs kétségtelenül a fővárosa. Az ezúttal is André Friedmannként tevékenykedő 20 éves fotós-újságírónak azonban nem sok babér termett. Kisebb megrendelésekből tartotta fenn magát, valójában szerény, de a külső szemlélő számára nagyvilági, társasági életvitelt folytatva. Több munkát kapott berlini foglalkoztatójától a Dephot ügynökségtől is.
1934 októberében épp egy megrendeléséhez keresett modellt, amikor egy véletlen folytán megismerkedett Gerta Pohorylle-lel, a Stuttgartban született lánnyal, aki hozzá hasonlóan, egy évvel korábban érkezett Párizsba. Friedmann hatására Gerta Pohorylle is a fényképészet felé fordult, és a fiatalember tanítványa, asszisztense, menedzsere, társa lett. Társa a munkában és a magánéletben is, hiszen lassan induló kapcsolatukból végül szerelem szövődött.
Friedmann Endre 1913-ban született, Robert Capa pedig 1935-ben. Állítólag Gerta ötlete volt a névváltoztatás, hiszen egy könnyen kiejthető, kissé egzotikus, amerikai művésznévvel sokkal könnyebb volt az érvényesülés. Nem kell szépítenünk a dolgot; ahogy a hollywoodi sztárok közül sokan, úgy Capa is „kitalálta magát”, az amerikai, nagyvilági fotóst. Azt, akivé később valóban vált. Gerta Pohorylle-ből Gerda Taro lett, Freidmann Endréből pedig Robert Capa.
1936. július 17-én kitört a spanyol polgárháború a hatalmat puccsal megszerző fasiszta (felkelő) erők és a köztársaságpártiak között. A francia sajtómágnás, Lucien Vogel már korábban felfigyelt Capa hatásos fotóriportjaira, így felkérte őt és Gerda Tarót, hogy utazzanak Barcelonába és csatlakozzanak a konfliktust bemutató újságírókhoz. Capa és Taro augusztus 5-én érkezett meg Spanyolországba.
Az első napok, viszonylag nyugodt képei után hamar a háború véres valóságában találta magát a pár. Néhány héttel a megérkezésük után, szeptember 5-én készült Capa egyik leghíresebb fotója, ‘Az önkéntes halála’ (vagy ‘a milicista halála’). A képet elsőként a francia VU magazin közli, szeptember 23-án, majd később az amerikai Life is átveszi. A fotónak köszönhetően Capa egycsapásra világhíres lesz.
Már a fotó megjelenését követően fellángoltak a viták, hogy a kép hamisítvány, Capa csak megrendezte a katona „halálát”. A szerző élete végéig tagadta ezt a vádat, de a kétkedők érvei a mai napig nem csendesedtek. A fotótörténet jelenleg elfogadott álláspontja szerint a kép eredeti.
Sok fotóriportját Gerda Taroval közösen készítette, sőt Reportage Capa & Taro jelzéssel publikálták. Később önállóan jegyezték a képeiket, bár egyes kutatók szerint több Capának tulajdonított fotó is Gerda Taro munkája. Gerda csak halála után vált híressé, azért sok fotóját – a jobb eladhatóság kedvéért – Capa nevével jelentették meg a lapok. A lány első, önálló nagy képriportját 1937 április közepén jelentetti meg a francia Regards. Sajnos Greda formálódó karrierjébe és kapcsolatukba – mely egyes források szerint ekkor már kissé elhidegült – beleszól a véletlen. 1937. július 25-én, miközben egy teherautóra készült felkéredzkedni, őt és újságíró kollégáját elütötte egy óvatlan köztársasági tank. Gerda másnap meghalt a kórházban.
Gerda Taro, halálával a polgárháború tragikus sorsú újságíróinak jelképévé vált. Gyakran emlegetik az első női haditudósítóként, és bár érdemei és tehetsége ez ügyben elvitathatatlanok, a fronton még legalább két női fotóriporter dolgozott. Egyikük a magyar származású Horna Kati, akit Capa már budapesti diákévei alatt is ismert. Örökösei nemrég közzétett véleménye szerint Capa és Horna Kati között több volt egyszerű ismeretségnél és kollegalitásnál, és ő volt a világhíres fotós „igaz szerelme”.
Taro elvesztése hatalmas csapást jelentett Capa számára, melyre az egyre kockázatosabb munkákkal talált némi megnyugvást. A polgárháború volt számára a szó szerinti tűzkeresztség. Fotói fokozatosan mind hatásosabbak, mind veszélytelibbek lettek. Rendszeresen dolgozott a Life és a Weekly Illustrated magazin számára, ahová az első vonalból készít sokkoló képeket. Egyre veszélyesebb körülmények között formálódik a „világ legjobb hadifotósa”, ahogy a brit Picture Post jellemezte őt. A Navacerrada-hágónál készült képei Ernest Hamingwayre is hatással voltak, az 1940-ben megjelent, Akiért a harang szól (For Whom the Bell Tolls) című klasszikusának megírásakor.
1938-ban időlegesen elhagyta Spanyolországot és az akkor kitört japán-kínai háborúról tudósít egy filmes stáb tagjaiként. Barcelona elestekor már ismét Spanyolországban találjuk, ahol a legszörnyűbb pergőtűzben készít drámai képeket a Life számára.
1939-ben édesapját is elveszíti, bár meghittebb kapcsolat inkább anyjához kötötte. A II. világháború kitörése előtt az Egyesült Államokban telepedik le, ahová anyja és testvére, Kornél is követik. 1940-ben Mexikóban készített felvételeket.
Bár az európai hadszíntéren heves harcok folytak, Capa nem vett részt az összecsapások tudósításában. Egyes források szerint már a polgárháború során elege lett a hadszíntérből és abba akarta hagyni. A történelem, azonban nem engedte el a legjobb hadifotóst. 1943-ban, az amerikai hadsereg tudósítójaként részt vett az észak-afrikai harcokban, majd a szicíliai partraszállásban. Fotói a Life magazinban jelentek meg. A normandiai partraszállás során is az első vonalban találjuk az Omaha parton. Ismét a legnagyobb géppuskatűz közepette készített felvételeket és a hajnali első hullámtól kora délutánig 106 képet készített. Még aznap visszatért Angliába, majd a tekercseket leadta a Life helyi irodájában előhívásra. A sors érdekes fintoraként egy túlbuzgó, ifjú laboráns – a kíváncsiságtól hajtva – túl magasra állította a szárító hőmérsékletét, hogy minél hamarabb lássa az elkészült képeket. A magas hőmérséklet azonban a negatívok nagy részéről leolvasztotta az emulziót, teljesen megsemmisítve azokat. Mindössze 8 teljes, és 3 részleges kép maradt meg a sorozatból, roncsoltan és elmosódva. A felbecsülhetetlen értékű munka így jelent meg a magazinban. A gyenge minőségen nem volt mit magyarázni, ezért a lap elegánsan a „slightly out of focus” (enyhén életlen) képaláírással letudta a kínos incidenst. Ennek ellenére a sorozat tovább erősítette Robert Capa hírnevét. Munkája a D-nap legtöbb áldozatot követelő eseményének egyetlen fényképes dokumentuma. Bár a fotóst rendkívül bosszantotta a képek elvesztése, a háború után megjelent önéletrajzi könyvének ugyanezt a címet adta.
A D-napról készült, életlen sorozatból merített ötleteket később Steven Spielberg is, a Ryan közlegény megmentése c. filmje nyitójeleneteihez.
A háború végén tudósított a németek utolsó (ardenneki) offenzívájáról, 1945 áprilisában pedig Lipcse elfoglalásáról. Ugyanebben az évben megkapta az amerikai állampolgárságot (hivatalosan is Robert Capa névre) és rangos kitüntetésben részesült – érdekes módon a háborút egy ellenséges ország állampolgáraként fotózta.
A következő időszakban Hollywoodban dolgozott segédoperatőrként Ingrid Bergman mellett, akivel titkos szerelmi viszonyt is fenntartott. Ahogy a spanyol polgárháború, úgy a világháború után is el akarta felejteni a hadszínterek fotózását. A gyakran idézett anekdota szerint névjegyet akart készíttetni a következő felirattal: „Robert Capa hadifotós, munkanélküli”. A történelem azonban ezúttal is máshogy rendezte.
1947-ben a Szovjetunióban, John Steinbeck társaságában, majd Törökországban tudósított. Ugyanebben az évben több neves fotóssal – köztük Henri Cartier-Bressonnal, David Seymourral – megalapította a Magnum Photost. A nevet állítólag egy pezsgőmárkától kölcsönözték. A Magnum fotóügynökség a mai napig a riportfotózás egyik legnagyobb hatású, elismert elitklubja. „A Magnum a gondolkodás közössége, közös emberi tulajdonság, kíváncsiság a világban zajló dolgok iránt, valamint tiszteletben tartása annak, ami éppen történik, és a vágy ezek vizuális leírására.”, nyilatkozta elképzeléseikről Henri Cartier-Bresson.
1947-48-ban Izraelben fényképezte az ország megalakulásának eseményeit, majd az első arab-izraeli háborút. Egyik sorozata a Jeruzsálem bevételéért harcoló, emigráns magyar zászlóalj életét örökítette meg.
Robert Capa hamarosan visszatért szülőföldjére, Budapestre. Igaz csak néhány hétre. 1948 tavaszán a háború sújtotta fővárosról és az egyre erősödő kommunista hatalomátvételről készített képeket.
Az itt éledező sztálinista ideológiával soha nem értett egyet, balos nézetei azonban nem maradtak titokban. A negyvenes évek végén elharapózó hidegháború, az amerikai közhangulatban is kommunistaellenes érzelmeket keltett. A McCarthy szenátor által vezetett, Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság láthatatlan keze Capát is elérte, mint kommunistagyanús személyt, és több hónapra az útlevelét is bevonták.
Az 1954-es év áprilisát egy japán lap megbízásából a felkelő nap országában töltötte, ahol jobbára békés témákat fotózott. Mivel közel tartózkodott az akkor elhatalmasodó indokínai konfliktushoz (a későbbi vietnami háború előzménye), a Life magazin felkérte, hogy utazzon a térségbe és vegye át a munkát az egyik fotósuktól. Capa rövid gondolkodás után örömmel elvállalta a felkérést. „Odamegyek, mert oda akarok menni”, nyilatkozta.
Május elején Hanoiba érkezett, majd 21-én a közeli Nam Dinhbe utazott, Vietnam északi részébe, ahol terve szerint a francia csapatok hadműveleteit fotózta. 24-én a helyi körzetparancsnoktól engedélyt kapott, hogy részt vegyen egy másnapi bevetésen, a Vörös-folyó mentén. Másnap két újságíró társával csatlakoztak a mintegy kétezer fős francia különítményhez, majd kompon átkeltek a Vörös-folyón. A hadoszlop a folyó menti rizsföldek mentén haladt, szórványos ellenséges tűzben, így többször megállásra kényszerült. Capa közben az út menti rizsföldeken dolgozó parasztokat, egy lerombolt templomot, a franciák által éppen kiürített Dong Qui Thon erődöt, majd Doai Thont fotózta. Innen egy kilométerre készítette utolsó felvételeit a mezőn vonuló katonákról. Mikor fel akart kapaszkodni a mező melletti gátra, hogy magasabbról készíthessen képeket, a töltésoldalban egy vietnami taposóaknára lépett, amely azonnal felrobbant. 1954. május 25. délután 2 óra 55 perc volt. Robert Capa negyed órán belül meghalt, negyven évet élt.
Halálhíre azonnal bejárta a világ nagy hírügynökségeit. Ideiglenesen Hanoiban temették el, majd az amerikai hadsereg az arlingtoni katonai temetőben biztosított számára sírhelyet. Ezt azonban édesanyja nem fogadta el, hiszen fia nem volt katona. A new york állambeli Amawalk Friends Cemeteryben temették el. Halála kapcsán szinte minden életrajz idézi az utólag tragikusan igaznak bizonyult mondását: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”
