Elkényeztetett bennünket az utóbbi időben a sors, na meg a gyártók a legújabb gépeikkel, így eshetett meg, hogy szinte azonos időben volt (van) nálunk az idén ősszel bejelentett DSLR gépek többsége. A napokban volt lehetőségem játszani velük egy kicsit, így elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy vajon melyiket is választanám.
Kezdjük a legkomolyabb darabbal a Nikon első teljes Leica képkocka méretű érzékelővel (FX formátum) szerelt gépével a Nikon D3-mal. Szenzációs szerkezet. Sokaknak biztosan szerelem első látásra. Bár én is csak csak ámultam és bámultam, hogy mi mindent tud, meg milyen gyönyörű az LCD-je, de egy fél óra után rájöttem, hogy nem nekem való gép: nincs szükségem azokra az extra funkciókra, amiket kínál, ráadásul borzasztóan nehéz. Egy normálisabb optikával meg egy vakuval felszerelve csak olyan vegye kezébe, aki jár rendszeresen gyúrni, mert olyan edzetleneknek mint én néhány perc után csak szenvedés. (Természetesen ezek a csúcsgépek mind nehezek, szóval ez nem a D3 egyedi jellemzője.) A D300 (mikor a képet készítettük, Birdie már elvitte tesztelni, így lemaradt a csoportképről) nagyjából a D3 tudását hozza kisebb vázban és kisebb, DX formátumú érzékelővel. Mondhatnánk, hogy a D3 könnyített változata, gyengéknek. Persze jobb optikával ennek is megvan a súlya, de tényelg elviselhetőbb. Ha profi (olyan akinek a fényképezőgép mindennapi munkaeszköz és nem játékszer) szemmel gondolkodnék, akkor lehet, hogy itt meg is állnék a felsorolásnál, hiszen a D300 mindent tud, amire egy átlagos fotós ma vágyhat. Talán a kihajtható LCD az, amit még rátennék, de akkor már tényleg tökéletes lenne (az meg nem jó, mert akkor hova tovább…). Ezek szerint az Olympus E-3 az új 12-60mm-es objektívvel tökéletes lenne? Merthát annak van kihajatható LCD-je és élőkép funkciója is. Biztos vagyok benne, hogy sokak számára tökéletes választás is. Ennél a gépnél megint csak azok a profik alkotják a célközönséget, akiknek a sikere vagy bukása a tudásuk mellett legfőképp a gépük megbízhatóságán múlik. A Zuiko Digital 12-60mm-es objektív egy álom, ha nem ezt a gépet választanám a kiállítottak közül, akkor ezt az objektívet sajnálnám a legjobban. Nem tudom pontosan megmondani miért vonz annyira, egyszerűen csak minden részletében jó. A Canon EOS 40D saját darab, azt a polcról vettem le. Szeptember óta megvan, de még nem sokat használtam. Pedig remek darab, a fényképezőgépek tárgyfotózásához mégis a jó öreg Olympus E-300-ast használjuk. Valószínűleg az Olympushoz meglévő kellemes 14-54mm-es és 50-200mm-es objektív miatt. Meg mert már megszoktuk. Pedig a 40D a digitális fényképezőgépek egyik legtöbbet csiszolt sorozatának ékköve. Bár idén komoly ellenfeleket kapott, nincs semmi, ami miatt nagyon szégyenkeznie kellene. (A Sony Alpha A700-ast már visszaadtuk. Bár Peturnak nagyon tetszett, én keveset próbálgattam ahhoz, hogy véleményt merjek róla alkotni.) És végül itt a kép bal szélén látható Panasonic Lumix DMC-L10-es. Nem sorolható egy kategóriába a fentebb említett gépekkel, hiszen nem a profiknak, hanem a bridge vagy ultrazoom gépekről DSLR vázra váltóknak készült. Sokkal kevesebb az állíthatóság, mint a többi modellben, de a lényegesebb funkciókat mind tudja. Ráadásul a kihajtható LCD-vel kombinált élőképének használhatóságával csak az Olympus E-3 versenyezhet. Vagy még az sem, hiszen ez a Panasonic ultrazoom gépeket idéző tükörreflexes fényképezőgép a felcsapott tükörrel (élőképpel) pont úgy tud élességet állítani, mint bármelyik kompakt: az élőkép folyamatos, nincs tükörcsapkodás. Vannak persze bosszantó hibái, de nagyon jól megbarátkoztam vele, míg elkészítettem a Nikon D3 termékfotóit. Melyiket választanám? Lehet, hogy meglepő, de a legkisebb, legkönnyebb és legolcsóbb Panasonic DMC-L10-et. Nagyon jó a többi is, de talán már túl jók. A Panasonicból egyedül az objektívet cserélném le a drágább Leica 14-50-esre, vagy az Olympus 12-60-asra, bár ez utóbbival meg sajnos nem megy a kontraszt érzékelős élességállítás. Lehet, hogy inkább mégsem választok…
