Fiatal cseh női fotográfusok

A 90-es években a cseh fotóművészetben központi szerepet kapott a test és a testiség témája, amely napjainkban is fontos, de már korántsem annyira lényeges és gyakori, mivel nagy mértékben átadta helyét az identitás témájának. Úgy tűnik, hogy ez a téma kiváltképp vonzó azon női fotográfusok számára, akik saját identitásukat és átalakulásaikat gyakran önreflexíven kutatják, vizsgálják, illetve a modern nők férfiakhoz, gyerekekhez, társadalomhoz, az emancipációhoz és a nembéli eltérésekhez való viszonyulásának számos szerepével is foglalkoznak. A kiállítás az identitás témáját mutatja be a kortárs cseh és szlovák fotográfia legfiatalabb generációjának legjelentősebb női képviselőinek munkáján keresztül.

A kiállító művészek:
Zuzana Blochová, Dita Lamačová, Tereza Vlčková, Dita Pepe, Sylva Francová, Barbora Žůrková, Radim Žůrek, Kateřina Držková, Barbora Bálková, Barbora Kuklíková, Julie Štýbnarová, Daniela Dostálková

A kiállítást az opavai Sziléziai Egyetem Kreatív Fotográfia Intézete szervezésében a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében bemutatja a Cseh Centrum Budapest és a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház.

A kiállítás megtekinthető 2009. április 2 és május 3. között,
minden hétköznap 14.00 és 19.00 óra,
hétvégén 11.00 és 19.00 óra között.

A nők eddig soha nem vívtak ki maguknak olyan fontos helyet a cseh fotóművészetben, mint napjainkban. Ráadásul pont abban az időszakban történik ez, amikor a fotográfia kilépett gettójából, és példanélküli erővel jelenik meg a művészeti életben.

Nagyon finoman rajzolódik ki a folyamat, amelyben a nők észrevétetik magukat a hetedik művészet első száz éve során.
A II. világháború után jelentkeznek olyan női fotóművészek, mint Emila Medková, Dagmar Hochová, és Bĕla Kolářová. Jelentős számban azután az új nemzedék képviselői közt találunk női alkotókat az 1960-as és 70-es években, de még mindig nem olyan hangsúlyosan, mint manapság. Napjainkban a fotográfiát és képzőművészetet oktató iskolák tanárainak mintegy fele nő, és részben munkájuknak köszönhetően a cseh fotóművészet legjobb és legeredetibb művei születnek. A Cseh Köztársaság ilyen szempontból a nemzetközi kortárs művészeti élet része. A cseh alkotások olyan közegbe illeszkednek, melyet a következő nevek fémjeleznek: Sophie Calle, Cindy Sherman, Sam Taylor-Wood, Nan Goldin, Tracey Moffatt, Vanessa Beecroft, Barbara Kruger, Sandy Skoglund, Mariko Mori, Annie Leibovitz, Tina Barney, Mary Ellen Mark, Sally Mann, Rineke Dijkstra, Loretta Lux.

A test, mint téma – amely az 1990-es években meghatározó szerepet vitt – ha nem is tűnt el, de kevésbé lényeges mára, nem mindenütt jelen való, és átengedte elsőségét az identitás témájának. Különösen vonzó tárgy ez azon női fotósok számára, akik saját identitásukat kutatják munkáikban, keresik saját metamorfózisuk lehetőségeit. Ezek az alkotók a nők többoldalú szerepét vizsgálják: viszonyukat a férfi nemhez, a gyermekekhez, a társadalomban elfoglalt helyüket, az emancipáció kérdéseit, és a nemek által meghatározott különbségeket.
Ennek a kiállításnak a témája a 35 év alatti cseh és szlovák női fotóművészek identitásának kifejezése alkotásaikban. Habár munkáikban érzékenység és egyfajta női látásmód tükröződik, egészében mégsem lehet tipikusan „női”/”feminin” művészetnek tekinteni, vagy a feminizmus egy tiszta manifesztációjaként értelmezni az anyagot.

Tereza Vlčkova romantikus képeit a meghatározhatatlan idősík jellemzi. Az alkotó gyakran különböző időszakok együttes megjelenítésével dolgozik, a kép elkészültének pontos korát vagy helyét lényegtelen vonássá minősíti. A fő helyen egy civilizációtól megkímélt természeti közeg jelenik meg; a természet, amelybe nők és leányok magukat is elhagyva próbálnak beleolvadni a fényképezőgép lencséje előtt. A természet itt egyfajta idealizált, érintetlen szépség és szellemi mélység megjelenése. Ebben az ikreket ábrázoló sorozatában a Kettő párhuzamba állítható sok művész munkájával; régi olasz és spanyol mesterek festményeivel, August Sander, Diane Arbus, Rijneke Dijkstra és Loretta Lux fotóival, és sok filmmel is. Modelljeinek tekintete delejesen néz a kamerába. A közönség képtelen különbséget tenni, hogy valódi testvérpár áll-e előtte, vagy egy kislány és számítógépen klónozott hasonmása. Gyanút kelt, vajon nem műanyag babákat ábrázol-e, sőt kissé ijesztő is némelyik. Az alkotó az emberi azonosság lehetséges maximumát kutatja, amelyet még hangsúlyoz is az ugyanolyan öltözékkel és hajviselettel. Az ikrek arcvonásainak eltéréseit és hasonlóságait, olykor meglepően felnőttes sajátosságát megmutatva felveti a kérdést, vajon szellemi világuk és jellemük is oly közel áll-e egymáshoz, mint külső megjelenésük? Milyen a viszony köztük? Mi a saját alter ego-juk? Hány arc rejtőzik mindannyiunkban? A Photoshop intenzív használatakor a művésznő nem a különleges effektekhez nyúl, hanem a képek szuggesztivitását erősíti fel, amit sajátos költőiségük kölcsönöz nekik. Maga a lányok által megidézett világ, valahol az álom és valóság határmezsgyéjén van, a szemükből áradó kérdésfelvetés az, amire nehéz választ találnunk.

Barbora Bálková, a festő és fotóművész Maszkok c. ciklusában saját arcát rejtette el, általában csak a szemeket mutatva nem szokványos álarcok mögött. Több szürrealista művészhez vagy későbbi társaikhoz, Diane Arbushoz és Joel Peter-Witkinhez hasonlóan egy személyiség eltűnését mutatja meg, hogy egy másiknak kölcsönözhesse. Annak lehetőségével szembesít, hogy egy álarc mögött megszabadulhatunk saját magunk által épített gátlásainktól, elrejthetjük valós vagy képzelt testi hibáinkat. Az álarc szimbolizálhat érzéseket és hangulatokat, egyszerre nyújt védelmet és támaszt, kihívást. Egy álarc el is rejt, ugyanakkor fel is tárhatja az emberi természetet. Ráadásul a Bálková által használt maszkok nem szokványosak, ő maga alkotta azokat húsdarabokból, kenyérből, virágokból, tollakból, pénzjegyekből, multimédiás eszközöket felhasználva.

A női fotográfusok egész sora talál ihletet a hozzá közel eső környezetben, szüleiben, gyermekekben és barátaikban.
A Zuzana Blochová és Dita Lamačová páros Persona című sorozatukban a számítógép segítségével komponáltak olyan portrékat, amelyekben arcuk, testük egybeolvad, emlékeztetve az ugyanezt a címet viselő Bergman film utolsó jelenetére, ahol a két arcsík egybecsúszik. Műveik elsősorban és mindenekelőtt az emberi kapcsolatok egy rejtett dimenzióján való tűnődések; a családon belüli kölcsönhatásokat, a jellemek keveredését vizsgálják. Ezek a témák jelennek meg Barbora Žůrkova és férje, Radim Žůrek három, számítógép segítségével készített portréján is. A leszármazottak című sorozatukon gyermeküket képzeletbeli alakként ábrázolják, vegyes nemi jegyekkel, saját és kölcsönzött külső vonásokkal. Ez a módszer bámulatos generációs összehasonlításra ad alkalmat, amit az alkotók maguk így kommentálnak: „A digitális vágás segítségével megkíséreltük megtalálni azokat az arcképeket, akik mi vagyunk, mi voltunk, és mi lehetnénk.”
Sylva Francová Női portrék című sorozatán különböző időpontokban készült képeket dolgozott össze a számítógépes technika segítségével. Anyját, nagyanyját, nővérét, közeli barátait láthatjuk a magán- szférájukban lekapva, például pihenés, szoptatás, torna közben. Csupa olyan mindennapi élethelyzetben, és személyes rituálé közben, ahonnan az idegenek általában ki vannak rekesztve. A fotográfus tehát megsokszorozott és intim képet ad rokonairól, ahol ugyanakkor a valóságot manipulálja, és ezzel az immár mindannyiunk által jól ismert szerep-sokszorozódásokra világít rá.

A legismertebb női fotóművészek különböző módjait alkalmazzák az önreflexiónak, amikor rokonaikhoz fűződő érzéseikről, kapcsolataikról vagy identitásuk kereséséről vallanak. Ám néhányan közülük szélesebb társadalmi problémához nyúlnak, amikor a modern világot jellemző szerep – újraelosztásról készítik munkáikat. Daniela Dostálková, a Szeretem a várost c. képén egy olyan látványt idéz meg – egy japán cég által épített légkondicionáló gyár Csehországban -, amely a lehető legnagyobb termelékenységet szimbolizálja egy steril közegben, miközben rávilágít a globalizáció erejére és az egyéni dimenzió elnyomására azáltal, hogy az alkalmazottakat szokásaik és lelki alkatuk megváltoztatására kényszerítik a multinacionális cégek. Babora Mrázková és Filip Láb szintén a volt kommunista országok életének szenteltek jelentős mennyiségű művet. A keleti blokk azokról a radikális politikai, társadalmi és gazdasági változásokról szól, ami – többek között- Lengyelországban és a Balkánon zajlott. A kiválasztott fotók a lengyel nehézipar központjában, Katowice-ben készültek, amit tömeges munkanélküliség sújt a bányák és kohók csökkentett termelése miatt. A sötét tónusok és kontrasztok kiemelik a város baljós és kísérteties jellegét, amit fokozhat a képek érzékeny elrendezése, így autentikus dokumentumsorozatot kapunk.
Štěpánka Stein és Salim Issa szuggesztív portréi – amelyeket Newcastle–ben, az angol iparvárosban készítettek -, pillanatképet adnak etnikumok, nemzetiségek, kultúrák és társadalmi osztályok keveredéséről, megkapóan váltogatva a napfényben, illetve vaku fénye mellett rögzített felvételeket.

Barbora Kuklíkovának például a Benyomások egy idegen városban c. sorozatán – amely a Prágában élő bevándorlók életét mutatta be -, a szociológiai látásmód volt az uralkodó. Most azonban éppen ellenkezőleg, egy szimbolikus és dekadens szemlélettel közelít, David Lynch filmjeinek világához hasonlóan. A színek pszihológiájában és a kompozíció műanyag minőségének kiemelésével ellentmondásos, fesztültségterhes világot teremt. A horrorfilmek hangulatát idézik a képek, amikor a néző eltekint a hősnők valós identitásától és emberi viszonyaitól, ehelyett teret nyer a képzelet ereje.

A cseh fotóművészetben még további fiatal női alkotókat találunk, akiket foglalkoztat az identitás témája. A kiállított művészek figyelmet érdemlőek és sikeresek. Máris vannak utánzóik és követőik. Szerencsére akadnak olyanok is, akik nem csak plagizálják az elődöket, hanem eredetit tudnak mutatni az identitás témájában, ami napjainkban a legnagyobb érdeklődésre tart számot.

(Szerző: Vladímir Birgus, a kiállítás cseh kurátora)