Dobóczky Zsolt: Fotós a hídon

Kerékpártúrán jártam Algyőnél a Tisza-töltésen, amikor fölfigyeltem a szokatlan nyüzsgésre, amellyel az építési munkák járnak. Mivel tudtam, hogy autópálya épül, azonnal gondoltam, hogy az ahhoz tartozó hidat építik. Persze hiába készítették már elő a terepet a konstrukcióhoz (éppen a próbacölöpözést végezték), hídnak még nyoma sem volt. Ekkor támadt az az ötletem, hogy fényképekkel dokumentáljam a híd elkészültét.

A helyszínen rögvest megkerestem azt az embert, aki tudhatta, mit kell tennie annak, aki ilyesmire készül. A mérnökök kissé meglepődtek, mégis elmondták, hogy a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-hez és a Hídépítőt Zrt.-hez kell fordulnom engedélyekért, amelyeket utóbb meglepően könnyen és gyorsan megkaptam: ajánlólevélként a MAOE-igazolványom szolgált. Részt vettem a kötelező munkavédelmi oktatáson, ezt aláírásommal is elismertem, ugyanolyan sisakot és láthatósági mellényt kaptam, mint mindenki más, és máris szabadon mozoghattam saját felelősségemre az építési területen.

Általában 3-4 naponta látogattam ki a hídhoz, mert a szerkezet építésénél ennyi idő alatt már jól látható változások történtek. Lehetőségem nyílt minden munkafolyamatot testközelből lefotózni. A legnagyobb élményem talán az volt, hogy a kábelek feszítésénél ott állhattam a hidraulikus feszítőgépek mellett. Az ember alkotta gépek ereje tiszteletet parancsolt és csodálatot ébresztett.

A közelség okán aztán apróbb balesetek is értek. Egy alkalommal például a fejem fölött elhaladó betonpumpáról épp a fejem tetejére hullott egy szép adagnyi friss beton, amely maradandó nyomot hagyott a sisakomon, jutott belőle a nyakamba is, és hosszas fényképezőgép-tisztításra kényszerített.

Mérnökemberként és diaporámásként szeretek mindent megtervezni, majd a tervek szerint megvalósítani. Ebben segített az építésvezető, a projektvezető és a mérnökök. Telefonon felhívtak, mielőtt valamilyen fontos, látványos esemény történt, így jelen lehettem, amikor két daru beemelt egy harmadikat, vagy amikor helyükre emelték a zsaluzókocsikat. Olykor kifejezetten kérték, hogy egy-egy munkafolyamatot vagy fontos pillanatot örökítsek meg.

Más alkalmakkor hiábavalónak bizonyult a gondos előkészítés. Hiába képzeltem el, hogy az adott helyszínen, környezetben és fényviszonyok között mit és hogyan lehet lencsevégre kapni, mert a dolgok váratlanul másképp alakultak. Így például verőfényes nappal helyett alkonyatkor érkezett meg a beton, ezért át kellett dolgoznom az egész „művészi koncepciót”.

Sok esetben azért is tudtam tervszerűen dolgozni, mert a munkásokat megkérhettem, hogy álljanak meg egy pillanatra, ismételjenek meg egy-egy mozdulatot, sőt, kissé meg is rendezhettem a „jelenetet”. Ezt azonban nem tehettem meg az olyan történéseknél, mint amilyen a zárózöm beemelése is volt. Ilyenkor kissé feszült voltam (igaz, messze nem annyira, mint a mérnökök), mert tudtam, hogy csupán egyetlen lehetőségem van.

A nagy igyekezet azután újabb balesethez vezetett. A híd világításának kipróbálására érkeztem, és a lehető legjobb pontot kerestem a fényképezéshez. Az alkonyati félhomályban nem vettem észre, hogy túl közel mentem a vízhez, és egyszerűen belecsúsztam a Tiszába. Bár a víz hideg volt, én csak a gépemre gondoltam. Egyik kezemet, benne a fényképezővel, a magasba tartva a másik karommal tempóztam a part felé, míg végül sikerült kievickélnem.

Kalandjaim ellenére a hídépítés fényképezésével töltött nagyjából kétévnyi időszakot úgy éltem meg, mint egy egzotikus utazást. Az építési terület, ahol lázas munka folyt, számomra a nyugalom szigetét jelentette, ahol megnyugodhattam, kikapcsolódhattam: elmerülhettem a fotózásban. Bámulattal töltött el, ahogyan ez a fantasztikus építmény a szemem láttára nőtt ki a földből, és úgy éreztem, valamilyen módon magam is részesévé lettem ennek a csodának.

Végül összesen több ezer képet készítettem. Pontosan sohasem számoltam meg, de az egyik gépem számlálója 2011 februárjában 4500 fölötti értéken állt. Ennyi felvételből válogattam ki azt a néhányat, amelyet e kiadványban nyújtok át Önöknek.