Hétszeres Magyar Sajtófotó-díjas, egy első és egy második helyezést ért el a World Press Photo Awardson, a Magyar Hírlap fotósaként pedig Pulitzer-emlékdíjat is kapott. Szigetváry Zsolt ennek ellenére azt mondja, az élete nem változott meg a díjaktól, munkájában pedig továbbra is próbálja kerülni a napi rutint és a sablonokat. „A telefonom bármikor megcsörrenhet, és akkor menni kell” – vázolta a fotóriporteri lét esszenciáját egy kávé mellett.

Fotóművész, fotóriporter, a HVG rovatvezetője, a Mai Manó Ház egyik alapítója, számos kiállítás kurátora. Bánkuti András vallja: mindig azt a szemszöget kell keresni, ami a legegyénibb, a fotósnak pedig minden alannyal meg kell tudnia találni a hangot.

Fiatalon robbant be a természetfotósok világába, a szakma azonban hamar befogadta. Mára Máté Bence Costa Ricába szervez fotósutakat, és azt vallja: a fotózás technológiai szintje előbb-utóbb eljut arra a szintre, ami már tökéletes lesz az akciófotózáshoz.

A partiktól a könnygázszagig mindent és mindenhol fényképez Kecskeméti Dávid, a Blikk fotósa. Elmondása szerint a bulvár vegyes terület: egyszerre jellemzi a balesetek szörnyű világa és a sztárok csillogása – hibázni pedig csak az nem hibázik, aki nem is dolgozik.

A közösség motiválja legjobban, célja pedig, hogy bizonyos dolgokat unokáink is lássanak: Korniss Péter fotóművész maga is elcsodálkozott, amikor Erdélyben találkozott azzal a kultúrával, aminek megörökítését immár több mint negyven éve küldetésének érzi.

A műemlékeket kevésbé szakmai, inkább közönségcsalogató módon kellene bemutatni, hogy az emberek felismerjék: érdemes őket megőrizni – vallja Hack Róbert, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal hivatásos fotográfusa. Munkájáról, Budapestről, valamint az épületfotózás szakmaiságáról beszélgettünk.

A köznyelvben gyakran használunk a fénnyel kapcsolatos kifejezéseket vegyes értelemben, mint pl. „világos felület” vagy „erős fény”. A fénytanban ezekhez a sokszor hasonló kifejezésekhez egy-egy szigorúan meghatározott értelmezés társul. Ahhoz, hogy a fényképészeti expozíciót megérthessük, tisztázni kell a fénytani alapokat és az emberi szem néhány tulajdonságát.

Az optikával kapcsolatos cikkekben eddig a legegyszerűbb modellt, a bikonvex vékony lencsét használtuk. Az alapvető törvényszerűségek bemutatására ez is kiváló, de annak megértéséhez, hogy a valós objektívek miért ilyen összetettek, tovább kell lépnünk. Ennek első állomása a modell és a valóság különbségének, a leképzési hibáknak az elemzése.

Állandó vita tárgya, hogy szabad-e a képeket 100%-os nagyításban egymáshoz hasonlítani, vagy a teljes kép szempontjából úgyis félrevezető eredményre jutnánk. Ehhez kapcsolódnak azok a viták is, amikor régebbi, kisebb felbontású fényképezőgépek képét állítják szembe a mai, „zajosabb és lágyabb” képeket adó utódaikkal. Nehéz igazságot tenni, de a részletek ismerete talán megkönnyíti a dolgunkat.

A fényképezőgépek jellemzésénél a legfontosabbnak tartott adatok egy része a képérzékelőre vonatkozik: típus, fizikai méret, felbontás. Érthető, hogy odafigyelünk ezekre az adatokra, hiszen az érzékelő az, ami a már megismert működésű optika által összegyűjtött fényt rögzíti. Sorozatunk mostani részében a legfontosabb érzékelőtípusokat tekintjük át.

A fényképezőgépre tett objektívektől elvárjuk, hogy éles képet alkossanak, illetve hogy szabályozzák a fényképezőgépbe bejutó fény mennyiségét. Persze ezek nem egyszerű feladatok, de egy kis magyarázattal könnyen megérthetők. Fotóelméleti sorozatunk harmadik része ezért az élességállítással és a fényerővel, illetve a fényrekesz működésével foglalkozik, az előző két részben már megszokott részletességgel.

Most, hogy már tisztában vagyunk a lencsék alapvető működésével, nézzük meg, hogy milyen összefüggésben áll a látószög a képmérettel. A fotóelméleti sorozatunk második részében áttekintést kapunk az elterjedt érzékelő méretekről, és megismerkedhetünk az ide kapcsolódó legfontosabb alapfogalmakkal is.