“Meg kell tisztelnünk a nézőt” – Szandelszky Béla a fotóriportról

Azt írtad februári cikkedben, hogy a digitális technológia arra sarkall mindenkit, hogy rengeteg képet készítsen. Miért rossz ez?

Az, hogy több kép készül, az önmagában nem baj, a képek minőségével van gond. Azt gondolnánk, ha többen fotóznak, nagyobb lesz a verseny, ami a minőség javulását hozza magával. Én viszont úgy látom, az utóbbi 5-10 évben ez nem következett be. A másik probléma pedig a szerkesztés hiánya – ömlik ránk a sok kép, az emberek feltöltenek mindent a webre, és nem érdekli őket, hogy megszerkesszék. Ezért szoktam arra ösztökélni a tanítványaimat is, hogy ha fényképeznek, próbáljanak meg képriportban gondolkozni. A web pont erre jó, ott ugyanis a felület nem korlátozott, bárki megjelenhet, nem úgy, mint a napilapoknál. De ha már feltöltök, miért nem rakok fel egy sztorit?

Most a fotóriporterekről beszélsz, vagy bárkiről?

Mindenkiről. Legyen szó mondjuk egy nyaralásról – miért nem lehet összefoglalni 10 képben? De annak legyen eleje, valamerre menjen a történet, valahol fejeződjön be, és tiszteljük meg annyira a nézőt, hogy ne egy képhalmazból kelljen válogatnia, hanem végezzünk előtte kicsit több munkát.

Mennyire reális, hogy ezt meg is csinálják az emberek?

Világos, hogy ez nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni. Ahogy mindennél, itt is van egy tanulási folyamat. A digitális fotózást leginkább az angol nyelvhez tudnám hasonlítani: egy bizonyos szintre nagyon hamar el lehet jutni, és megvan a sikerélmény. Utána viszont kevesen veszik arra a fáradságot, hogy még több energiát belerakjanak, a digitális fotó is ilyen. 100 évvel ezelőtt elkészíteni a fotót egy nehéz, technikai és kémiai tudást igénylő feladat volt. Ma már ez lényegében nulla, megveszem a gépet, automatára állítom, megnyomom a gombot, lefényképezem a templomtornyot aztán felmásolom a gépre és kész is a fotó. Bármiféle technikai ismeret nélkül.

Mi ezzel a probléma?

Az, hogy nincs meg mögötte a látásmód, a mondanivaló. Ez egy tanulási folyamat, a képriportnál meg pláne – millió lehetőség van, ahol az emberek fejlődni tudnának, ha vennék a fáradságot. Ha valamin szertnék változtatni, akkor az ez – ha valaki pénzt és energiát áldoz arra, hogy elmenjen valahová, és ott élmények érik, színek, emberek, arcok, szagok, ha ebből valamilyen gondolat kialakul benne, akkor ezen a szálon el tud indulni. Ha elmegyünk nyaralni, utána el akarjuk mondani valakinek, hogy miket éltünk át, esetünkben a fotó nyelvén. Ezt a nyelvet kell megtanulni, mielőtt kimegyünk, hogy elmesélhessük, amit átéltünk.

Akkor milyen egy jó anyag?

Kezdjük az elején: akár nyaralás, akár profi fotóriport, az első mindig az, hogy legyen mögötte elképzelés, egy sztori. Unalmas dologoból ritkán születik jó képanyag. Ha megvan a téma, azt jól le kell fényképezni – elmehetek a világ legjobb helyére, de ha szarul van lefényképezve, semmire nem megyek vele. A harmadik a jó szerkesztés – na ez nagyon nehéz. Idáig már nagyon kevesen jutnak el, túllövik magukat, a végén pedig saját magukkal szúrnak ki, inkább kirakják az egészet a netre, aztán válogasson a kedves felhasználó. Itt jön be a negyedik pont is – jól kell prezentálni, mert ha csak odacsapom, soha senki nem fogja élvezni.

Kezdjük az elképzeléssel, a sztorival.

Itt most egy kicsit szét kell, hogy válasszuk a profi és az amatőr világot, mert a profiknál az a jó sztori, ami a magazint, az olvasókat érdekli. Én profiként nem a falra fényképezek, hanem azt akarom, hogy megjelenjen, különben nem volt értelme a munkámnak. A másik, hogy engem érdekeljen – persze ha nem mozgat meg, profiként úgy is megcsinálom, de nem lesz olyan jó a végeredmény. Ha a sztori, a befogadó közönség, és a te érdeklődésed is megvan, akkor lehet érdekes anyagot készíteni.

Amatőr körülmények között az érdekesség általában valamilyen történés, ami minket érdekel. Azt is meg kell azonban kérdeznünk magunktól, hogy vajon másokat is érdekel-e. Tipikus példája ennek a 4 órás esküvői videó. Végig fogja azt nézni bárki is a szűk családon kívül? Ugye, hogy nem? Fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy ha ezt az anyagot nem mi készítenénk el, hanem valaki más, akkor megnéznénk-e? Ha igen a válasz, akkor hajrá.

Mire figyeljünk a fényképezésnél?

Amikor már fényképezünk, akkor azt kell tudnunk, hogy minden képnek külön-külön is meg kell tudnia állni a helyét. Ez nem azt jelenti ugyanakkor, hogy minden képnek el kell mondania az egész sztorit, a képriport pont erről szól. Legyen a fejünkben a sztori, hogy mi történik, miért vagyunk ott, miért is fényképezünk. A riport, a sztoriban való gondolkodás nem igényel több munkát, inkább másfajta gondolkozást – egy-egy történetet sokkal több aspektusából kell megnézni, nem szabad elfelejteni különböző látószögeket váltogatni, valamint fontosak a részletek is. Ha egy képben akarnánk egy eseményről mindent elmondani, biztos, hogy nem részleteket fényképeznénk, de mivel riportról, történetről van szó, ezzel színesíthetjük. De ezeket a részleteket le is kell fényképezni.

A fotó lényege, hogy azt az adott pillanatot már nem lehet ott és úgy megismételni, soha többet. Ha az újságíró elfelejt valamit megkérdezni az interjúalanytól, felhívja és megkérdezi tőle telefonon. Ha egy festő elfelejt ráfesteni egy őzikét a tájképre, akkor ráfesti később. Mi nem tudunk visszamenni és újra átélni ugyanazt a törtmásodpercet. Ez persze nem azt jelenti, hogy ész nélkül kell kattogtatnunk, csak azt, hogy ami fontos, azt be kell gyűjtenünk.

A helyszínen már eszünkben kell lennie annak is, hogy amikor elkészül az anyag, a sztorin kívül valamilyen összetartó erőnek, színeknek, fénynek, hangulatnak, kell lennie benne. Erre pedig a fényképezésnél már figyelni kell.

Aztán jön a szerkesztés.

Elsőként vissza kell kanyarodni ahhoz, hogy mit szeretnék elmondani, és azt kell végigvinni. Fontosak a számok, hogy mekkora az anyag – amikor tanítok, állandóan megkapom a kérdést, hogy hány képből kelljen állnia egy anyagnak. Nem tudom. Segítséget tudok csak mondani, weben 20-25-ig lehet elmenni, egyébként 10-12 kép a maximum, annyi, amennyit bárki józan ésszel megnézne az adott szituációban. Ennél nem kell több, hiszek abban, hogy meg kell tisztelni a nézőt azzal, hogy a minimumra csökkentem a képek számát, de abban viszont a maximumot próbálom nyújtani.

Minden képriport annyit ér, amennyit a leggyengébb kockája. Ebből az következik, hogy amikor saját magunkat szerkesztjük, a magunk kezébe harapunk. Ha én a te képeidet szerkesztem, akkor nem érdekel, hogy négy órán keresztül álltál zuhogó esőben és átmásztál három kéményen, hogy az az egy kocka elkészülhessen. Ha nem jó, gyengíti az összképet, vagy egyáltalán nem illik bele, kiveszem az anyagból. Ha viszont az ember megtanulja, hogyan legyen kritikus saját magával szemben, akkor könnyű lesz a szerkesztés.

Fontos ezenkívül, hogy a sztori vigye a nézőt, pláne a weben. Az újság ki van terítve az asztalra, visszatér ide-oda a néző szeme, míg a weben egy kattintás és már be is zárta az anyagunkat. Ezért kell különösen figyelni arra, hogy a nyitókép el legyen találva – olyan ez, mint a jó cím az újságban, ha az megfog, tovább olvasok. A nyitóképnek nem kell elmondani az egész sztorit, de fel kell rá hívnia a figyelmet – kell egy jellemző képet találni, ami kíváncsivá teszi az embert.

Utána viszont el kell kezdeni kibontani a sztorit, nem feltétlenül időrendben, inkább egyfajta logikai sorrendben. Fontos, hogy az egyes képek között legyen kapcsolat – ne ugráljunk öncélúan a helyszínek között, valami tartsa össze az anyagot. Helyszín, színek, arcok, formák is meg tudják ezt tenni. Persze ha ez nincs meg, nem kell levágni a fél karunkat, de törekedjünk rá.

Aztán már csak meg kell nyomni a feltöltés gombot?

Ha egy lapba megy az anyag, akkor tördelő dolga, de ha mi saját magunk töltjük fel, akkor fontos, hogy a szükséges korrekciókat végezzük el. Fontos a méretezés is – a weben látszik, ha a képek arányaiban nagyon eltérnek egymástól, ez pedig zavaró a nézőnek. A másik pedig, hogy színhatásban, denzitásban ezek a képek egységesek legyenek. A prezentáció már a tisztesség része, hogy amit kiadok a kezem közül, az megállja a helyét. Ha ez mind megvan, van egy jó képriportunk, akkor büszkék lehetünk rá, mert megtiszteljük a nézőt, és valami pluszt adunk neki, nem pedig csak egy képhalmazt.

Esettanulmány: Test(sz)építők – női testépítők

Nagyon fontos a kezdőkép. Az ember már tudja az anyag címét, de meglepődik – mit keres egy férfi testépítő a képen? Aztán észrevesszük a fényképező mobilt, és rájövünk: a hiúságról szól ez a kép, arról, hogy a férfi azt hiszi, őt fényképezik.

Átvisszük a néző szemét, itt a férfiak már a nőt nézik. Az első képen még bizonytalanság volt, itt viszont tudjuk, hogy a nő van a középpontban.

Itt a férfi már ruhában van, a nő pedig fellépőöltözetben, egyértelművé válnak a szerepek.

A készülődés pillanatai, a részletek fontosak a hangulat miatt.

Ez egy fontos kép, mert nagyon nőies pillanat.

Újabb részletek.

Ez egy nagyon fontos kép. Az összes eddigi képen azt láttuk, hogy le van takarva nejlonnal a fal, és itt jövünk rá, hogy azért, mert ami a versenyzőkön van, az festék. Túl azon, hogy részlet, magyaráz a nézőnek – és nem kell direktben megmutatni, ahogy barnára festik magukat a nők, finomabb nyelvet is lehet használni. Meg kell tisztelni a nézőt.

Újabb nőies pillanat a sok ruhával az öltözőben.

Itt viszont már haladunk a színpad felé, legalábbis hangulatban, megjelenik a súlyzó a képen.

Megint egy nőies részlet, a body-building versenyen a retikül nagyon viccesen hat. A másik funkciója ennek a képnek, hogy az eddigi statikussággal ellentétben ez már mozog, ez visz ki minket a színpadra. Még mindig backstage, de haladunk valamerre.

Az egész anyag a backstage-ben játszódik, erről szól. Ez az egy színpadkép van benne, ez is hátulról van lefényképezve. A riporternek az is dolga, hogy elvigye a nézőt olyan helyre, ahová esetleg nem juthat el magától. Ha valaki megvette erre az eseményre a jegyet, látja a lányokat előről, meg a reklámokat. Itt nem azt látjuk, hogy ki győzött, még az arcukat sem látjuk, mert nem erről szól az anyag. Ez egyben az anyag záróképe is, ez mutatja meg magát az eseményt, amire az eddigi képek felkészítették a nézőt.

Szandelszky Béla a Digitális és filmes fotótanfolyam oktatója, az Associated Press hirügynökség fotóriportere. További fotóriportok Szandelszky Béla oldalán.