Történelem: André Kertész

0
348

A fotóművész 1894. július 2-án, Kertész Andor néven látta meg a napvilágot, egy budapesti polgárcsalád három fiúgyermeke közül másodikként. Édesanyja Hoffmann Ernesztin egy kávékimérést vezetett a Teleki téren, édesapja Kertész Lipót pedig könyvárusítással foglalkozott.

Gyermekkora nyarait rendszerint nagybátyjánál, Szigetbecsén töltötte, és a XX. század elejének vidéki miliője komoly hatást gyakorolt a felcseperedő kisfiúra, és későbbi munkásságára. A fényképezés szeretetének magját is itt plántálta belé a sors. Hat éves korában egy alkalommal a ház padlásán régi képeslapokra bukkant.

„Úgy gondoltam, később majd én is ehhez hasonlókat csinálok – s attól kezdve úgy néztem a dolgokat, ahogyan később fotografáltam. „

Első fényképezőgépét – egy nagy és nehézkes gépet – 14 éves korában kapta édesapjától, aki nem sokkal ezután, 1908-ban meghalt. Az apa nélkül maradt családnak Hoffmann Lipót a nagybácsi nyújtott új támaszt, aki magához vette őket Szigetbecsére. Az ifjú Kertész Andor szárnypróbálgató első munkái e vidékies környezetben születtek szomszédairól a falu életéről és a környező tájról.

Szomszédok (1914.)

„Olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem. Később akár Tiszaszalkán, akár Esztergomban vagy Harasztiban, akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.”

1912-ben kereskedelmi érettségit tett, majd a Budapesti Áru- és Értéktőzsdén kezdett dolgozni, ahol Imre bátyja is. Testvérével ellentétben azonban nem igazán érdekelte a pénzvilág. Első összegyűjtött keresményéből egy hordozható ICA dobozgépet vásárolt magának. Teljesen autodidakta módon tanulta a fotózást és többfajta művészet is érdekelte. Rajzolt és verseket is írt ekkoriban, a festészettel pedig csak azért nem kacérkodott, mert részlegesen színvak volt. Sokan ennek tulajdonítják, hogy életművének jó része fekete-fehér.

Egy állítólagos szerelmi csalódása miatt 1914-ben jelentkezett a Monarchia hadseregébe. Frontszolgálatra küldték, de itt sem vált meg fényképezőgépétől. A legmostohább körülmények között is fényképezett, legyen az lövészárok, vagy erőltetett menet.

Latrina (1915.)

„…két falatot ettünk és mentünk, mentünk. Én kiálltam a sorból, levettem a menetet, aztán gyalogoltam tovább.”

1915-ben a lengyel fronton megsebesült, és részlegesen meg is bénult az egyik keze, ezért gyógyulása idejére először Budapestre, majd Esztergomba került. Az itteni uszodában készítette első híres képét a Víz alatt úszót, bár ez akkor még nem hozott neki hírnevet. Első fotóit az Érdekes Újság publikálta 1917-ben, de jelentek meg munkái a korszak szatirikus lapjában a Borsszem Jankóban is.

Víz alatt úszó (1915.)

Mivel félig bénult keze miatt a frontszolgálatra alkalmatlanná vált, visszatért tőzsdei munkájához. Itt ismerkedett meg Salamon Erzsébettel, aki alkalmi modellje, később pedig a felesége lett. Képei gyakori modellje volt öccse Jenő is. 1923-ban ezüstérmet kapott egy hazai fotópályázaton, sőt egy fotója címlapra is került, de a hazai közeget szűknek érezte, hogy megmutathassa magát.

Az értéktőzsde sem kötötte le, ezért a húszas évek elején még a mezőgazdasági munkával is próbálkozott, figyelme azonban ekkorra már egyértelműen a fényképezés felé fordult. Úgy tervezte, hogy Párizsba emigrál és beiratkozik egy ottani művészeti iskolába, de édesanyja unszolására lemondott erről a tervről. Persze csak időlegesen, hiszen 1925-ben végleg Párizsba költözött, mely akkoriban a művészvilág fellegvárának számított.

Párizsban először az ottani igen szép számú magyar művészközösségbe illeszkedett be. Közeli ismerőse, barátja volt többek között a pályakezdő Robert Capa, Brassaï , és Moholy-Nagy László, de mindennapos kapcsolatot tartott fenn Picassoval, Mondriannal, Chagallal, Colette-tel és Eisensteinnel is. Capát és Cartier-Bressont állítólag mentorként segítette pályájuk indulásakor.

„Mindnyájan adósai vagyunk Kertésznek.”, nyilatkozta róla később Henry Cartier-Bresson.

Nemzetközi magazinoknak kezdett bedolgozni így munkái számos nyugat-európai országban megjelenhettek, mely mind a nagyközönség mind a kritikusok körében egyre növekvő népszerűséget hozott számára. Ilyen volt például a baloldali Vu, az avantgarde Bifur, vagy az angol Sketch magazin, de dolgozott német lapoknak is.

1927-ben tartotta első saját kiállítását, a Sacre du Printemps galériában, mely egyben az első olyan tárlat volt, melyen a fotográfia mellett más művészeti ágak is bemutatkoztak. A rendezvényen a költő, József Attila is részt vett saját versével. Később több hasonló rendezvényen is szerepeltek a fotós munkái.

Művészete az ekkoriban virágkorát élő dadaisták hatásait mutatta. Paul Dermée a mozgalom egyik meghatározó alakja a középkori szerzetesek mintájára „Látnok testvér”-nek (Látó szem testvérnek) nevezte Kertészt.

Jövendőmondó (1930.)

1932-ben már New Yorkban állított ki, ahol egy nyomatáért 20 dollárt fizettek, ami a nagy gazdasági világválság közepette szép összegnek számított. A harmincas években korábbi fényképezőgépét egy jóval kompaktabb Leicára cserélte, mellyel még diszkrétebben dolgozhatott. Stílusa is változóban volt. Szinte naplószerűen végigfotózott mindent, ami körülötte történt.

„A fényképezőgép a munkaeszközöm. Általa adok értelmet mindannak, ami körülvesz.”

1933-ban készítette el egyik híres sorozatát, Torzulások címmel. A 200 darabos széria női aktokat ábrázol erősen torzító vásári tükrökből fotózva. A képekből még ebben az évben saját fotóalbumot jelentetett meg Distortions címmel. A sorozat egyes darabjai több országban, így hazánkban, valamint az Egyesült Államokban is bemutatkozhattak, bár a new yorki kiállításon „pornográf” tartalmuk miatt csak vágva merték kitenni őket.

Torzulások no.4. (1933.)

Még a harmincas évek elején egy rövidebb látogatásra visszatért Magyarországra, ahonnan régi szerelmével, Salamon Erzsébettel tért vissza. 1933 nyarán végleg összekötötték életüket. Időközben édesanyja is Párizsban telepedett le, aki szintén ebben az évben hunyt el. Kertész neki és újdonsült feleségének ajánlotta következő gyűjteményes albumát, Enfants (Gyermekek) címmel. 1934-ben jelent meg a testvéreinek ajánlott Paris, 1936-ban a Nos Amies les bêtes (Barátaink az állatok), a következő évben pedig Les Cathédrales du vin (A bor katedrálisai) című könyve.

A Keystone sajtóügynökség meghívására 1936-ban az Egyesült Államokba utazott. Tervei szerint egy évet töltött volna kint, de a nácizmus egyre növekvő befolyásától tartva feleségével végleg New Yorkban maradtak. Az ottani világ egészen más volt mint a pezsgő párizsi művészélet. Kertész nehezen tudott beilleszkedni a számára idegen környezetbe, a túlzsúfolt város mindennapjaiba. Műveit sem értékelték, az amerikaiaknak nem kellettek utcán készült, emberközeli életképei. Többségében elmarasztaló kritikákat kapott és rövidesen a Keystone-nal kötött szerződését is felmondta.

„André, ön túl sokat mond a képeivel.”, jellemezte műveit sommásan a Life magazin szerkesztője.

Hogy megéljen valamiből, olyan magazinoknak kezdett el dolgozni, mint a Town and Country (Város és vidék). A Life magazin felkérte egy The Tugboat (A vontatóhajó) című sorozat elkészítésére, de képeit visszautasították mivel nem csak a címbeli tárgyról, de a kikötői munkások életéről is készített képeket. Később a Look magazinban jelent meg A Fireman Goes to School (Egy tűzoltó iskolába megy) című sorozata, de véletlenül nem az ő neve alatt jelentek meg a képek. A vérig sértett Kertész kijelentette, hogy fotómagazinokba soha többé nem publikál.

Elkeseredettségét csak tetézte, hogy 1941-ben feleségével együtt „ellenséges külföldi” státuszt kaptak, mivel Magyarország hadat üzent az USA-nak. Évekig nem jelenhettek meg képei, és a házaspár kénytelen volt Erzsébet kozmetikai vállalkozásából megélni.

„Abszolút tragédia!”, nyilatkozta később amerikai életének kezdetéről.

1944-ben a Kertész házaspár megkapta az amerikai állampolgárságot, így egy fokkal könnyebb évek következtek. Alkotói szabadsága azonban ekkor sem teljesedhetett ki. A Condé Nast kiadóval kötött hosszú távú szerződést, és olyan lapokba publikált mint például a Home and Garden (Otthon és kert). A kapott honorárium azonban legalább anyagi gondjaikat megoldotta.

1946-ban végre saját kiállítása nyílt a Chicagói Művészeti Intézetben Day of Paris címmel. A képsorozat nem sokkal azelőtt album formájában is megjelent ugyanezzel a címmel. Kertész szerint ez a kiállítás volt amerikai életének egyik lenagyszerűbb pillanata. A kiállítás sikeres volt, de szakmai elismerést nem hozott számára. 16 évet kellett várnia a következőre.

1952-ben a pár a Washington Square parkhoz költözött, egy 12. emeleti lakásba. Itt készültek addigi legjobb New York-i képei.

A Home and Garden magazinnál eltöltött évei, és persze a békeidő, arra is alkalmat adtak számára, hogy a harmincas évek óta először utazzon. Korábban pénze sem volt, hogy visszatérjen Párizsba, de most visszatérhetett ide, és Budapestre is. A magazinban 1945 és 62 között több mint 3000 fotója jelent meg.

1962-ben a Long Island-i Egyetemen tarthatott kiállítást, melyre már szélesebb körben is felfigyeltek. Megmutatkozási lehetőségei egyre gyarapodtak, és nem csak az USA-ban. A következő évben Velencében mutatkozhatott be a IV Nemzetközi Fotográfiai Biennálén, majd a Francia Nemzeti Könyvtárban állították ki műveit.

Igazi sikert hozott számára az 1964-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumában tartott első önálló kiállítása. Kertész megérett Amerikára, vagy Amerika érett meg Kertészre? A kritikusok rajongtak dokumentarista stílusáért, nevét pedig újra a legjelentősebb fotográfusok között kezdték jegyezni. 1965-ben tagjává választotta az Amerikai Médiafotósok Szövetsége.

„Azok az emberek, akik képeimre felfigyeltek, azt érezték, hogy van azokban valami személyes, valami természetes és valami eredeti. Ez azért érdekes, mert soha nem erőlködtem, hogy egyéni stílust vagy valamilyen bonyolult módszert agyaljak ki. Egyszerűen úgy fényképeztem a dolgokat, ahogyan rám hatottak.„

Nem csak újabb, de korábbi, francia munkái iránt is megnőtt kereslet, melyeket több albumban jelentettet meg a későbbi évek során.

1971-ben az ekkor már 77 éves művész szülőföldjén is kiállíthatott. A Magyar Nemzeti Galéria mutatta be fényképeit. 1974-ben megkapta a francia művészeti érdemrend (Ordre des Arts et des Lettres) legmagasabb fokozatát.

1977-ben rákban elhunyt felesége Erzsébet. Kertész ezt követően egyre zárkózottabb lett, már csak közeli barátai körében érezte jól magát. Melankólikus hangulata akkori képein is látszódik.

1979-ben a Polaroid cég egy frissen kifejlesztett SX-70 fényképezőgéppel ajándékozta meg a művészt. Utolsó éveiben színes felvételeket készített vele, jórészt otthona magányában.

Utoljára 1984-ben járt Magyarországon, ahol bejárta korai életének és munkáinak helyszíneit, Budapestet, Esztergomot, Szigetbecsét. A fővárosban életmű kiállítást rendeztek a tiszteletére. Látogatásakor Esztergomért emlékéremmel is kitüntették, de elismerései számosak. Többek között megkapta a Bard College, a Parson’s School of Design és Royal College of Art díszdoktori címét. 1984-ben 100 művét vásárolta meg a Metropolitan Museum of Art, melyre élő alkotó esetében addig nem volt példa.

Az idős művészt 91 korába, New York-i otthonában érte a halál, 1985 szeptember 28-án. Hagyatékát különböző múzeumok, az André and Elizabeth Kertész Foundation, valamint Argentinában élő öccse gondozta tovább. Végakaratában 200 fotóját és számos személyes tárgyát Szigetbecsére – gyermekkorának helyszínére – hagyományozott. A településen 1987 óta André Kertész Fotómúzeum és Emlékház üzemel.