„Amit nem látsz éppen a keresőben, mindig az a jó kép!” – interjú Kőhalmi Péter fotóriporterrel

0
37
Kőhalmi Péter

Mi volt a mai munkád? Szokatlan egy fotóriportert műteremben látni.

Sokat dolgozom az Amerikai Kereskedelmi Kamarának, és van egy gyermekekért létrehozott alapítványuk, amelynek lesz egy weboldala, ahhoz csináltuk meg a nyitóoldali képet.

Akkor most gyerekeket fotóztál?

Igen. Általában bizonyos életkor alatt nem fotózok embereket. Kivéve a saját gyermekemet. Bár őt is inkább a feleségem fotózza állandóan otthon.

Te is inkább úgy éled meg a jó dolgokat a lányoddal, hogy nincs a kezedben a gép?

Közel jársz az igazsághoz. Amikor a gyerekkel vagyok, inkább próbálom az agyamban rögzíteni a dolgokat. Aztán van néhány szituáció, amikor számomra ideálisak a körülmények. Az a jó, hogy itt nincs elvárás. Például a játszótéren jöttem rá, hogy egy alumíniumcsúszda milyen szépen derít. Amikor a lányom elkezdett felfelé mászni a csúszdán, arról készítettem már sok képet, mert érdekesen van világítva.

A kislányod fotózásánál nincs elvárás. De a profi fotós munkában van bőven, ugye?

Egy professzionális fotósnak nagyon kell tudnia, hogy kinek dolgozik. Az fogja meghatározni az egész munkát. Néhány éve dolgoztam az Amerikai Hírügynökségnek (AP), aztán a Francia Hírügynökségnek (AFP), akiknek ma is dolgozom. Egy ideig a kollégáim kérdezték , hogy miért nem csinálsz ferde képet vagy merészebb kép kivágásokat? Azért nem, mert ahova eddig dolgoztam, konzervatívabb szerkesztési elvek érvényesültek. Mindenhol meg kell tanulni, hogy ha ennek a cégnek dolgozol, akkor így kell fotózni, ha annak, akkor pedig úgy. Nehéz ez egy szabadúszónak, mert minden céget ismernie kell –, tudni, hogy mi az elvárás. Mert különben nem fog legközelebb csörögni a telefon. Például nyilván nagyon jól hangzik, hogy dolgozom a National Geographicnak. Biztos sok embernek ez a vágya. Valószínűleg én is úgy kerültem oda, hogy az enyém is ez volt.

Hogy sikerült?

Kollégám felbátorított: ott van a képszerkesztő, miért nem mész be hozzá, és beszélsz vele? Bementem, bemutatkoztam, és a képszerkesztő mindent tudott rólam. Fejből tudta az odáig készült legfontosabb munkáimat. Ott elég volt bemutatkoznom, és gyakorlatilag zöld utam volt. Tudták, hogy ha megbíznak egy feladattal, akkor az meg lesz csinálva. Magyarországon egyébként egy National Geographicból nem lehet megélni. Csinálsz egy anyagot 1-1,5 éven keresztül és még egy év, mire megjelenik. Ugyanakkor fontos, hogy az ember ilyen médiumokban is publikáljon.

Mit szeretsz fotózni?

Embereket. Az AFP-vel viszonylag szerencsés helyzetem van, olyan szabad pályát kaptam, hogy ha valaki fotóriporter, akkor ez az élete vágya. Ugyanis azt mondták, hogy képriportot lehet hozni. Nekem kell kitalálni és leszervezni mindent. Az a fontos egy ilyen nagyobb hírügynökségnél, hogy amikor kiadsz egy anyagot, akkor annak olyannak kell lennie, hogy az a világon mindenkivel felvegye a versenyt.

És ez a verseny mekkora stressz?

Nézőpont kérdése az elején elég nagy aztán belejössz. El is rontja az ember sokszor. Én is rontottam el sokszor. Lehetett volna 100%, de csak 80 lett. Ezt úgy értsd, hogy megállta az anyag a helyét, de én tudom, hogy még sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Igazából ez sem más, mint zársebesség, rekesz, képkivágás. A végeredmény mindig ugyanaz: egyetlen gombot nyomogatsz. Amikor a keresőn keresztül látsz egy jó képet, az nagyon nagy baj. Mert ha látod, akkor a tükör le van csapva. Tehát akkor nem exponálsz. Amit nem látsz éppen a keresőben, mindig az a jó kép!

Mi az, ami új? Mi az, amit érdemes fotózni?

Igazából 1940-re már mindent megfotóztak a világon. Most vagyunk 2011-ben, és még mindig készülnek a képek. Megváltoznak az emberek, a ruhájuk, a viseletük, a reakcióik, amikor fényképezel stb. Nézzük meg Cartier Bresson képeit, aki egy ritka szerencsés ember volt. Az ő idejében nem féltek még az emberek a fotótól, és sokkal nyitottabbak voltak. Most, amint az emberek meglátnak egy fényképezőgépet, felveszik a bádogarcot, elkezdenek pózolni. Húsz éve gyakorlatilag azt gondoltuk, hogy 2011-re már kinyílik a világ, és az emberek nyitott lelkűek lesznek, és olyan képeket készítünk majd, hogy az csoda. Most, amikor tüntetésre mész, és hallod a tüntetők beszélgetését, hogy „ma fotóst verünk”, akkor látod, hogy nem egészen így lett. A világ nem kinyílt, hanem bezárkózott. Így aztán sokkal nehezebb, és időbe is telik megcsinálni azt a képet, amit te szeretnél.

Viszont profiként neked mindig meg kell csinálnod a jó képet, bármilyen is a világ meg az emberek. Ennyivel is több egy profi fotós, mint egy amatőr?

A különbség inkább az, hogy az amatőr nem ebből él. Vannak jó dolgok, amiket amatőrök tudnak készíteni, amikor van idejük megcsinálni, van idejük rácsodálkozni a témára. Maradjunk annyiban, hogy egy amatőr 40 és 100%-os minőség között készít képeket. Egy profi fotósnál 80 és 100% között liftezik az a szint, amit teljesít, és ezt mindig kell hozni. Amikor rossz passzban vagy, akkor is! Amikor a profi megnyomja a gombot, akkor kész a felvétel. Ha az nincs 93%-ig megfotózva, akkor nem fotós. Én nem vagyok híve a PhotoShopnak, de ha kell, akkor persze használom. Én meg tudom azt csinálni, hogy megvan a felvétel, elvégzem az alap PS-műveleteket (vágok, stb.), és kész a kép. Riportfotósként nőttem fel, így megtanultam dolgozni.

Egyből fotósként kezdted az életedet, vagy volt más szakmád is?

Miskolci vagyok, és a helyi fotóklubba volt tagfelvétel, én meg elmentem, hogy szeretnék fotózni. Minden hétfőn volt klubest, ahol volt úgynevezett terítés, tehát ki kellett teríteni a képeket. Kis házi fotópályázat gyanánt működött az egész. Akkoriban mindent fényképeztem, csak embereket nem. Úgy féltem tőlük, mint a tűztől. Gátlásokkal és aggályokkal voltam tele 16 évesen. Féltem, hogy mit szólnak, ha kimegyek – például Hofi Gézát megfotózni – a színpad elé, mert nekem onnan jó a szög.

Ma már odamész. Mi változott meg, hogy most már embereket fényképezel?

Vezettem a Vasas fotóklubot, és nyertem ilyen-olyan díjakat. A 70-es évek végén, 80-as évek elején azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne ebből megélni, de akkoriban még aktív síversenyző voltam, válogatott kerettag, jártam a világot. Eltelt sok idő, sok minden történt, befejeztem az aktív síversenyző pályámat, mert kiöregedtem. Aztán siklóernyőztem, abban is versenyeztem, és rengeteg kultúrában megfordultam, nagyon-nagyon különböző szituációkba kerültem. A repülés siklóernyővel igencsak személyiségformáló dolog, ott nem lehetsz hangember, ott mindent meg kell oldani és meg kell csinálni, akárcsak a fotográfiában. 2002 tavaszán napégési sebekkel jöttem haza egy versenyről, és találkoztam Miskolcon egy ismerősömmel, akinek a bátyjával korábban egy fotóklubban fotóztam. Miskolcon a megyei újság főszerkesztője volt. Leültünk beszélgetni, mert emlékezett a képeimre. Mondtam neki, hogy abbahagynám már a repülést is, mert közelítek a 40-hez. Elértem mindent a repülésben, és már nem volt motiváció. Éreztem, hogy váltani kellene. Mondta, hogy gyere hozzám fotóriporternek. Ez volt szombaton, és azt mondta, hétfőn gyere be. Nem volt egyszerű, mivel voltak kollégák, akik már tíz éve dolgoztak ott. De nem hiszem, hogy ebben a szakmában bármerre is lehetne lépni, úgy hogy ne lépnél rá valakinek a lábujjára.

Mi volt az első munkád?

Le kellett menni Ösküre, hadgyakorlatot fényképezni, én pedig csak egy kis pocket géppel mentem. Elég nevetségesnek éreztem magam, de megcsináltam, amit kellett. Ezután észbontóan felgyorsultak az események. A rovatvezetői munka eléggé kitöltötte az életemet négy éven át. Nyertem különböző díjakat is. 2006-ban hagytam ott az Észak-Magyarország című napilapot, mert azt mondtam, hogy vagy ezt csinálom életem végéig stabil fizetéssel, vagy bátran felállok, és továbblépek, mert többet szeretnék még elérni ebben a szakmában. Előtte még nem voltam szabadúszó, nem tudtam, hogy az milyen előnyökkel és hátrányokkal jár. Amikor már két hete nem volt munkám, nagyon ideges voltam. Elkezdtem a Blikknek is dolgozni, aztán hosszú ideig a Figyelőnek. Szabadúszóként az volt nehéz, hogy nem volt napi kontroll, amit megszoktál egy napilapnál. A Figyelőnél elsősorban „gondolkodni” tanultam meg. Egyébként is a főnököm azt mondta, hogy csinálhatok nagyon kreatív dolgokat, de legyen meg az úgynevezett házi feladat is. Ha például egy cikk mellé csak egy egyszerű mellkép kell, akkor azt is meg kell csinálni, és emellett lehet még kreatívkodni.

Ahogy így beszélgettünk, jó látni, hogy még mindig érdekel a szakmád. Élvezed?

Különben nem is csinálnám. Én ma még azért fényképezem, mert hál’ istennek nem húszévesen kezdtem, hanem 40 körül. Ha olyan nagyon-nagyon jó fotósnak tartanám magam, akkor már nem fényképeznék. Nemsokára 50 leszek, és még mindig nem vagyok kiégve.

Mitől jó egy fotóriporter?

Én nem vagyok jó, én csak egy fotóriporter vagyok.