Induljunk a legelejéről: hogyan lesz valakiből aktmodell?
Romantikusnak tűnhet, de szomorú történet. Szegény gyerekkor, apukám öngyilkos lett, az édesanyámmal és a nagymamámmal laktam egy szobakonyhás lakásban, ahol a vécé is az udvaron volt. Az ember ott áll 14 évesen, és még egy farmert se tud venni magának, úgyhogy modellnek álltam. Jártam statisztálni is, de egy aktmodell fotónként ötször annyit kapott, mint egy statiszta egész nap, pár nap alatt meg lehetett keresni egy egész havi átlagfizetést. Azért persze tudni kell, hogy az akkori aktfotók nem azt jelentették, mint ma: akkor inkább mezőn futás volt lobogó hajjal, nem pedig terpeszben ülés. Nem is akárkik fotóztak, Módos Gáborral, Lussa Vincével, Jung Zsenivel dolgoztam.
Mikor döntöttél úgy, hogy átállsz a fényképezőgép másik oldalára?
Ezt a mai napig próbálom feldolgozni, mert nem készültem fotósnak. Rövidlátó vagyok, olyan típusú betegségem van, ami El Greconak is volt, egyszerűen máshogy látok szemüvegben, mint szemüveg nélkül. Amíg nem volt szemüvegem, nem is tudtam, hogy nem úgy látok, mint a többiek – a szemüveg szerintem megcsúnyítja a világot, nekem az agyamban szebb kép élt. Egyébként színésznőnek készültem, reggel iskola, délután fotótermek, statisztálás – 21 évesen aztán úgy éreztem, kiöregedtem a modellszakmából, máshoz meg akkor nem értettem. A fotózás pedig úgy jött, hogy sütött a nap. 1988-ban Vincze Lilla panaszkodott, hogy nincsenek róla jó képek, nekem meg volt egy Praktika 4-esem, meg egy lejárt Agfa tekercsem, mondtam neki, csináljunk egy fotózást. Mindenki barát volt, ingyen jött a sminkes, a világosítást alufóliával oldottuk meg. Készítettem egy tekercs fotót, és minden kép jól sikerült – be is adtam pályázatra, és rájöttem, hogy van tehetségem hozzá. Aztán elrohangáltam ide-oda újságokhoz, és mindenkinek mondtam, hogy adjon munkát nekem, mint fotósnak. Nem tudom miért, de kaptam is munkát. Aztán jött a külföld, Paolo Tallarigo római Playboy-fotós asszisztense lettem.
Mikor érezted azt, hogy bejön a fotós lét?
Amikor az első tekercsemet megláttam, már éreztem. Ott volt a kezemben valami, amit a fejemben előtte láttam, és tudtam, hogy ezt kell csinálnom. Nekem ez most sem szakma vagy karrier – a fényképek főleg a fejemben születnek, éjszaka, ezeket le is írom mindig magamnak. Addig nem tudok szabadulni tőlük, amíg létre nem hozom őket – a fényképezés egyfajta terápia is így egyben. Vannak képek, címek, amiknek egyszerűen ki kell jönniük.
Ilyenkor emberekben is gondolkozol, mondjuk azt mondod, hogy legyen ennek az ötletnek a modellje Karafiáth Orsolya?
Karafiáth Orsi úgy jött, hogy nagyon szeretek olvasni. Megkaptam egy novelláját, a Fürdő címűt. Maguk a fotók nem a novellát képezik le, hanem azt, ami a novelláról eszembe jutott. Aztán amikor a fotózás van, már közösen dolgozunk a modellekkel – Orsinál például tudtam, hogy húslevesbe akarom ültetni, hogy be akarom fóliázni, és azt is tudtam, hogy mindezt miért. Ilyenkor nem csak a képet látom, hanem az üzenetet is, amit át akarok adni vele.
Milyen fotós vagy?
Nem riportfotós. A képet az agyamban hozom létre, és az megy rá az anyagra, legyen az film vagy digitális – volt olyan fotózás, hogy akik ott voltunk, nem is láttunk olyan képet, amilyen később elkészült. Nem arra kell gondolni, hogy belerepült egy tárgy a képbe, csak élőben nem az látszott, ami a képről utána visszanézett. Mindig úgy érzem, hogy a kép valamilyen új egységet képez az egész folyamat végén – én létrehozó fotós vagyok, nem a pillanatot adom vissza, hanem egy történetet akarok belesűríteni a képbe.
Milyen számodra az ideális munka?
Az lenne a jó, ha rámbíznának egy kampányt, ahol mindent én találhatok ki – bármennyire is szeretnék pénzt keresni, nem vagyok alkalmazott fotós. Ha nekem egy kreatív kitalálja, hogy most egy macit odaraksz, és így meg így lefotózod, azt nem szeretném csinálni. Legutóbb például Gerlóczy Marci új könyvének borítóját csináltam, az kihívás volt. Ezt szeretem, ha van egy munka, és az egészet nulláról kell felépíteni. Ha a kreatívok döntik el, megmondják, mit várnak, az nem az én műfajom, de egyszer majd találkozunk, én, a munka és a megrendelések. Vagy nem. Most az van, hogy van egy élményem, legyen az könyv, hír, és amit akarok, megvalósítom. Ingyen modell, ingyen felszerelés – ez persze néha határt is szab a képek grandiozitásának.
Kiket a legkönnyebb fotóznod?
Viccesen azt mondanám, hogy aki ingyen jön, mert az vagy barát, vagy rátapintottam valamilyen gyenge pontjára. Utóbbira jó példa Kóka János gazdasági miniszter: amikor kinevezték, eszembe jutott Odüsszeusz története. Van az a rész, amikor a szirének csábos éneke elől kikötözik – arra gondoltam, jó, ha egy gazdasági miniszter nem hallja meg a szirének énekét. Iwiwen felvettem, és írtam neki, hogy le akarom fotózni. Persze a kötözést nem említettem, és visszaírt, hogy mit szeretnék. Leesett az álla, hogy komolyan oda akarom kötözni egy árbochoz? Mondtam, neki, hogy igen, komolyan. Végülis nem lett kötözés, mert mégiscsak miniszter volt, de fotóztunk egy hajón. Alanynak szeretem Wahorn Andrást, aki volt már Raszputyin, fotóztam kapával, amit csak el lehet képzelni. Karafiáth Orsolya is nagyon jó volt, a vele készült sorozat egy jól összefogott anyag lett. Hivatásos modelleket nem szoktam fotózni. Az, hogy egy szép nő levetkőzik a fa tövében, azzal nem tudok mit kezdeni. Azokat a képeket, ahol valaki csak szép, és van rajta egy drága ruha, csinálja meg más. De fotózáskor arra ügyelek, hogy az alany jól érezze magát, hogy végig röhögjünk, és a végén boldogan fejezzük be – aki egyszer bejött az én utcámba, az ott marad.
A nőkről készült képeid tele vannak feszültséggel – egyszerre erotikusan kiszolgáltatottak, ugyanakkor erősek a modellek. Ez az élményeidből fakad?
Belőlem erednek a képeim, úgyhogy nyilván, de ezek a dolgok nem tudatosak. Ez a nők sorsa, van egy női szituáció, amibe belekényszerülünk, ugyanakkor ma a nők sokkal erősebb arcukról is szeretnének megmutatkozni. Az Orsis sorozat a belső vívódásomat is kifejezi – amikor az ember modell, csomó olyan dolgot megcsinál, amit nem akar. A megoldást ugyanakkor nem tudom nyújtani a képeimmel, én csak a kérdést teszem fel, a válasz azoknak az agyában kell, hogy megjelenjen, akik látják a képeket.
Mennyire technikafüggőek a képeid?
Nem végeztem semmilyen fotósiskolát. Általános ápolónő vagyok és asszisztens, versenyt is nyertem újraélesztésből, csoda, hogy leérettségiztem a modellkedés mellett. Nyilván érzem a képzés hiányát, de amit a fotózásról tudok, az az, amit a műteremben felszedtem magamra. Nem a technika érdekes, mert az nekem hátrány. Létre akarok hozni egy képet, és megpróbálom hozzá belökdösni a megfelelő vakut, felteszem az objektívet, és ha azt látom, hogy ez nem az, amit szeretnék, akkor cserélek. Nem azon gondolkozom, hogy most ilyen nagyítás vagy olyan blende, hanem hogy milyen lesz a kép. Ezért nagyon jó a digitális kor, mert azonnal látom, mi van a képen – ma már fényt mérni sem kell, látom az elkészült képet. Ugyanakkor mindig a keresőn át nézek, amikor készítem a képet, nekem ez muszáj. Olyan élmény, mintha belezuhannék a képbe.
Mennyit dolgozol fotózás után képeken?
Én semmit, van egy retusáló ismerősöm, aki néha segít, maximum a képkivágást igazítom meg. Értek olyan vádak, hogy retusálok, hát én biztos nem (nevet).
Legújabb sorozatod az Enerva címet viseli. Hogy született?
Ez egy öszvér sorozat, az egész úgy indult, hogy kitaláltam, hogy plakátokat csinálok, mert arra rá is írhatom a kép üzenetét. Az alapötlet 1968-as: a feministák megkoronáztak egy birkát a Miss World választás előtt, ezzel utalva a modellek kizsákmányoltságára. Ezért lett a kép címe Ne hagyd, hogy megcsináljanak. Erre Bódis Kriszta kért meg, a birka meg hosszabb történet. Amikor még volt parlamenti kordon, kitaláltam, szerzek kilenc káposztát, meg egy kecskét, és elmegyek a problémás helyekre, kikötöm a kecskét, és lefotózom az egészet. Amikor erről adtam interjút egy rádióban, betelefonált egy srác, hogy neki van kecskéje, lova, minden, ami kell. Azóta birka is lett, és megcsináltuk a plakátokat, lett egy szűkebb anyag. Aztán jött a felkérés, hogy a Filmszemle negyven éves, és csinálhatnék egy filmmel kapcsolatos kiállítás. Ekkor találtam ki Réz Andrást a traktoron, és arra gondoltam, pont olyan, mintha egy filmből vett jelenet lenne, ebből lett a sorozat. A legvégén fotóztam le Bacsó Pétert, akivel, mint sajnos később kiderült, én készítettem az utolsó fotósorozatot.
Mit tervezel a jövőre nézve?
Pókerezni szeretnék megtanulni, minél hamarabb…Ja, hogy fotózásilag? (nevetés) Nagyon megfogott a Bacsó Péterrel készült lírás képem, ami szerintem életem legjobb képe lett. Olyan mértékű érzelmi töltet van benne, hogy elgondolkoztam azon, hogy a jövőben jobban oda fogok figyelni a modellre, nem csak a nagy egészre, hanem az apró rezdülésekre, a tekintetekre. Ami ezen a képen sikerült, az nagyon nehéz, egy tekintetben elkapni egy élet mondanivalóját. Nem biztos, hogy még egyszer össze tud jönni, de arra gondoltam, hogy végigmegyek a nagy színészeken, rendezőkön, és egy arcképvázlat-szerű sorozatot csinálok velük.
