Sportolsz?
A sport mindig is része volt az életemnek. A gimnázium alatt, a nyári szünetekben, Európa jelentős részét körbekerékpároztam, de a focitól kezdve a röplabdán át az atlétikáig és a triatlonig afféle mindenevő voltam. Hétből hét napot tett ki a sport az életemben, most se, tagadom meg önmagam, ha előkerül egy labda, azonnal rúgom, s végigcsináltam jó néhány Tisza-túrát, persze, hogy imádom a vizet is.
Fontos ez a munkádban is?
Azt gondolom a mi munkánkban nem árt ha az ember felkészülten érkezik egy eseményre. A fentiekből talán kiderült, hogy kevés olyan sportág van, amibe nem kóstoltam bele. Ha belépek az uszodába, lehet akármilyen bűnrossz az a vízilabda-meccs, akkor is akad néhány olyan momentuma, amit lehet élvezni, amibe bele lehet feledkezni. Ráadásul jó néhány barátra is szert tettem az élsportolók közül, ez is ad egy kis pluszt.
Hogyan lettél fotós?
Gyerekkori szerelem, a bátyám lelkes amatőr fotós volt. Tetszett a laborálás, előhívás a sötét fürdőszobában, izgalmas volt. Általános iskolás koromban már fényképezgettem, de ez akkor tényleg csak hobbi volt, nem gondoltam, hogy később ebből élek majd. Azt tudtam, hogy mindenképpen világjáró ember leszek, de még nem látszott, milyen formában.
Aztán elvégezted a gimnáziumot, merre tovább?
Amikor leérettségiztem, megvettem az első komolyabb, tükörreflexes gépemet. Felvettek a főiskolára, biológia szakra, de nem nagyon igyekeztem az órákra járni, inkább kimentem fél évre Ausztráliába. Az ötödik kontinens teljesen lenyűgözött. Rengeteget fotóztam, igaz, akkor még tipikus turistaképeket csináltam, azzal a céllal, hogy itthon megmutathassam, merre jártam. Hazatérésem után azonban csak egy évig jártam a főiskolára, mert annyira megerősödött bennem az elhatározás, hogy fényképezni akarok. Elmentem Debrecenbe, egy kétéves képzésre, ahol nagyszerű mesterem volt, Máthé András fotóművész személyében. Vele azóta is jó barátok vagyunk, a mai napig sokat beszélünk és segítjük egymást. Már amennyiben én tudok segíteni neki. Mindenesetre a mai napig hálás vagyok mindenért, nagyon sokat tanultam tőle. Pedig nála még nem kifejezetten sportfotókat csináltam, de a szakma legapróbb fortélyait is elleshettem tőle.
Mindjárt a sportnapilapnál kezdted a pályafutásod?
Nem volt ennyire sima az indulás. Amikor Budapestre kerültem, előbb a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskola fotóriporteri tanfolyamát végeztem el, majd három évig a Blikknél dolgoztam. Ez is jó iskola volt és amikor csak lehetett, sporteseményekre jártam, a bulvárvilág történései nem annyira kötöttek le. Pedig, akkor még más volt ez a műfaj, több volt a riport, s az újság nem kullogott annyira a kereskedelmi tévék nyomában. A Blikk után autós újságnál dolgoztam, majd a Színes Mai Lapnál, de valahogy nem igazán éreztem jól magam. Hiába találkoztam ismert, úgymond híres emberekkel rájöttem, hogy ez nem az én világom. Egy darabig mindenféle más dolgot csináltam, aminek nem sok köze volt a fotózáshoz. Aztán úgy öt évvel ezelőtt üresedés volt a Nemzeti Sportnál, s azóta is ott vagyok.
Amikor kint vagy egy meccsen, megesik, hogy elragad a hév és inkább szurkolóként viselkedsz?
Hát nem lenne szabad drukkolni, de azért megesik néha, hogy magával ragad egy-egy szép pillanat. Igaz, nem vagyok egy fanatikus szurkoló, de – például – a magyar jégkorong-válogatott A csoportos vb-meccsein majd lerágtam a körmömet, nehéz volt száz százalékig a munkára koncentrálni. Ugyanakkor fényképezni egészen más. Ha látod a gólt,a jó pillanatot a gépeden keresztül az régen rossz,mert akkor nincs lefényképezve. Egy szoros meccsen például órákkal később esik le az embernek a tantusz, hogy miért is nem nyertünk. Az én agyamban ilyenkor áll össze a kockákból és a hangulatból a találkozó. Másnap azért már sok minden rögzül a történésekből, de ott a helyszínen nem biztos, hogy tudod mennyi lett az eredmény.
Hogyan lehet elkerülni, hogy a számtalan meccsről ne mindig ugyanolyan kép készüljön?
Viszonylag korlátozottak a lehetőségek. Meghatározzák hová állhatsz, azért persze, ha tudsz, mozogsz egy kicsit, más perspektívát keresel. Tőlünk nyugatabbra ezt úgy oldják meg, hogy a fotósnak több gépe van, amelyeket távkioldóval működtet. Sajnos erre itt nincsen pénz. A csúcsgép nekünk is a kezünkben van, csak míg nekünk egy van, máshol egy regionális újságnak is van vagy három, ahhoz egy rakás objektív, állvány, stb. Itt nem lehet annyira játszani, egy géped van, azzal kell megcsinálni. Persze kísérletezni lehet,de ez csak akkor szerencsés ha nem „élesben” dolgozol.
Szerencse, technika, vagy tudás kell ahhoz, hogy jól elkapj egy pillanatot?
Ha az szerencse kérdése, hogy éppen kivel van szemben egy fejelő játékos, akkor legyen szerencse. A gép pedig számomra csak egy eszköz: ezek a gépek már olyan szinten vannak, hogy szerintem, ha odaadod egy majomnak, véletlenül tud csinálni egy olyan képet, ami használható. Az biztos, hogy ez a munka folyamatos koncentrációt igényel.
Vannak furcsa kívánságok? Például csinálj egy képet egy örülő kapusról, egy szomorú hátvédről?
A kívánságokat igyekszünk teljesíteni, de hogy mi kerül be a lapba, az már nem a mi feladatunk, a szerkesztők válogatják ki azokat a képeket, amelyeket az újság használ. Minden fontos esemény legyen meg, ez az alap, és erre törekszik az ember. Csak amikor a másik kapunál rúgnak gólt, akkor bizony háttal fognak állni az örülő játékosok. Egy ember nem tudja megcsinálni az összes variációt. Olyan helyen próbálsz lenni, ahol úgy véled mindent le tudsz fényképezni. Sajnos mindenki abból indul ki, hogy egy tévés közvetítésben mit lát, de ott van 6-7-10 kamera, ezzel egy fotós nem tud versenyezni. A kamerákban a technikai lehetőség is több. Ha valaki fut feléd, és mindjárt fejbe rúg, azt nem tudod lefényképezni, mert ahhoz ki kéne cserélni az objektívet és arra viszont nincs idő. Ha meg közeli képeket akarsz, akkor nem tudsz tőled távol eső történéseket elkapni, az nem lesz jó felbontású.
Filozofáljunk kicsit: mitől jó egy sportfotó?
Akkor jó, ha az olvasó kinyitja az újságot, és azt mondja, hogy „hú”. Amikor elviszi a tekintetedet a kép, és nem a címet keresed, vagy az eredményt, hanem ránézel a képre, és ott maradsz. Komponálás, elkapott pillanatok, érzelmek, olyan dolgok, amelyek nem szokványosak, mindenképpen elrabolják a figyelmet. Sportfotónál vannak íratlan minőségi feltételek. Jó ha éles, legyen rajta arc, vagy labdajátékoknál nem árt ha van rajta labda, ezek az alap dolgok legyenek meg,vagyis nekem ezek fontosak.
Van kedvenc sportágad, vagy szituációd, amit szívesen fotózol?
Nem igazán van. Mindenevő vagyok, ugyanannyira szeretem a röplabdát, a focit, mint bármi mást.
Van olyan, amit különösen nehéz lefotózni?
Vannak olyan dolgok, amiket csak egyszer tudsz elkapni. Ha Overdose fut, és elszalad, akkor kész. Ha nem állít élesre a gép, ha valamit elszúrsz akkor azt megette a fene. A műugrás is ilyen, ott is észnél kell lenni. Ilyenkor tényleg rá kell menni a tutira, lehet persze játszadozni, komponálgatni, csak nem biztos, hogy megfelelő lesz a végeredmény. Lehet, hogy nem az a legjobb kép, de amikor teljesítménykényszer van, akkor nincs mese.
Hogyan dől el, melyik munkára kell menned?
A rovatvezetők döntik el és hívnak telefonon. A szerkesztőségi munkában nem igazán veszünk részt. Küldünk meccs közben, meccs végén képeket és az online kiadásnak is. Péntek-szombat-vasárnap szinte mindig van munka, a hét eleje kicsit könnyedebb. A munkák túlnyomó része este van, nagyon sok vidéken, tehát jó sok utazással jár.
Amikor külföldön dolgozol van időd szétnézni az adott városban? Szoktál csak úgy passzióból meccset nézni?
Természetesen, hiszen a gép nélkül sokkal több dologra tudsz odafigyelni. Városnézésre a legfrissebb példa Zürich, majdnem két hétig voltam ott, és összesen talán fél napot tudtam a városban tölteni. Délelőttönként az edzésekre jártam, ott olyan képek születtek, amelyeket a meccseken nem lehet megcsinálni. Másnap megint edzés, délután meccs, komoly munka ez olyankor, nincs idő másra. Egy eseményen több száz kép készül, még úgy is, hogy nem tartozom a sokat „lövöldöző” fotósok közé. Azok a kockák, amelyekre nem volt szükség a másnapi újságba, kellenek az archívumba, úgyhogy az utómunkával is elmegy némi idő.
Jöjjön a szokásos zárókérdés: valamilyen nagy álmod van? Mikor leszel teljesen elégedett?
Terveim vannak, de nem vagyok az a fajta, aki azt mondja, most már hátra tudok dőlni. Jó volna többet fényképezni magamnak, ami sajnos ritkán adatik meg. Sok idő kell, amíg a hétköznapi munkáról átáll az ember és lenyugszik. Nap mint nap oda kell tenned magad. Darálós ez az élet. Az ember hajlamos sok mindent rutinból megoldani és ez nem jó hiszen szeretnél mindig valamivel többet nyújtani, de nem mindig teheted meg,mert a kötelezőt hozni kell. Sok dolog van a fejemben, amit fényképezni szeretnék, de sokszor nincs meg az a plusz, amitől az ember összeszedi magát és saját örömére alkot.
