Hogyan szereted ha emlegetnek? A médiában voltál már élő legenda, Hollywood fotósa, és még sorolhatnánk…
Írnak a médiában mindenfélét… Sose felejtem el, még tíz éve egy interjúban megkérdezték, istenfélő vagyok-e, erre mondtam, hogy nem. Kijött a magazin, azt írták benne: Martin ateista. Pedig én csak azt mondtam, nem félek Istentől, ezt a sok csodálatos dolgot körülöttünk mind ő csinálta. De nagyon köszönöm a magyar médiának, mindig jókat ír rólam, nem panaszkodom.
És Te hogyan szereted meghatározni magadat? Fotós, fotóművész, portréfotós?
Életművész. Hogy ebből a szakmából így meg tudtam élni, Rolls Royce-ot vezettem, a Hollywood Hills-en laktam, a legjobb részen volt a városban az üzletem, ez életművészet. Gyerekkoromban apám sokat beszélt a fényképészetről, tanított, senki nem tudott annyit akkor Magyarországon, mint ő. A századforduló után, Münchenben nyílt egy művészeti akadémia, azt végezte el. A fotó a festészetből jött, ott is festészetet tanítottak, ezt próbálta nekem, mint egy jó apa átadni. Mondani sem kell, én inkább rohantam ki a konyhába játszani, azt gondoltam, soha az életben nem leszek fényképész. Nem is beszélve arról, hogy a húszas években hasonló világ volt, mint most: apám küzdött, hogy kifizesse a rezsit, gondoltam, ilyen szakmát nem akarok. Ha nekem valaki akkor azt mondta volna, hogy fényképész leszek, azt válaszoltam volna, bármi, csak az nem.
Végül mégis emellett döntöttél…
Hálistennek, amit az ember gyerekkorában, gyűlöl, azt sohasem felejti el. Néha, amikor előadást tartok, azt hallom, apám hangja jön ki a számon – ötven éves koromban bocsánatot is kértem tőle azért, mert gyerekként nem figyeltem rá. Fantasztikus fényképész volt, megtanította nekem az összes művészeti szabályt. Máig azt mondom, az az igazi vizuális művész, aki látja a matematikát, mert az egész világ matematika. Amikor a zeneértők olvassák a kottát, az is matematika. Amikor a táncos felugrik, az egy szép geometriai forma. Aki olyan képeket csinál, amelyekben nincsen geometria, az olyan, mintha én táncolnék az Operában.
Mikor fogtál először gépet a kezedbe?
Amikor a cserkészekkel kirándulni mentünk, apám odaadta a gépet a kezembe, befűzte a filmet, beállította egyesre. Én pedig tüntetően mindig hazahoztam, letettem az asztalra, és még mindig egyesen volt. A Leicától kezdve a Rolleiflexig mindig a legdrágább gépeket adta nekem, a barátaim csak néztek, hogy miért nem fényképezek. Aztán a háború végével orvos akartam lenni, a menyasszonyom is, de amíg ő tanult, valamelyikőnknek pénzt is kellett keresnie. Úgy terveztem, miután végez, én is beiratkozom az egyetemre, de aztán nyitottam Debrecenben egy üzletet, és olyan sikeres lett, hogy inkább azt folytattam.
Édesapád ekkor már büszke volt?
Apám be se jött az üzletbe egy évig, aztán amikor végül bejött, körbenézett, és azt kérdezte: ezt meg kitől tanultad? Erre ránéztem, és azt mondtam: tőled. Nagyon büszke volt rám, az üzletnek pedig híre ment. Ki volt téve a tábla, hogy a színészeket ingyen fényképezem, Zenthe Ferenctől Mensáros Lászlón át Rajz Jánosig mindenki megfordult a stúdiómban, sokukkal nagy barátságban voltunk. Ma pedig amit apámtól tanultam, próbálom átadni.
Látsz tehetségeket a fiatalok között?
A fiatalokat szeretem igazán tanítani, oktatok például a D1 stúdióban, az azért jó, mert ott se nem túl fiatalok, se nem túl öregek a tanulók. Aki ebben a szakmában tanult már valamit, azt nehezen lehet megváltoztatni. Ráadásul vannak rossz könyvek is, olvastam egyet például, amiben azt részletezték, hogyan lehet a modell pupilláját kisebbíteni. Dehát gondoljunk bele: száz éve tudjuk, hogy a szűk pupilla ellenséges, a tág pupilla pedig vonzó, barátságos! Ezért cseppentettek a szemükbe régen a hölgyek a partik előtt, hogy úgy látszódjon, ők mindenkit szeretnek. Vannak tanítványok, akik ilyen könyvekből tanulnak, aztán eljönnek hozzám párszor, és utána gyönyörű képeket csinálnak. És nem csak elkapják a pillanatot, az egész be van állítva, meg van csinálva.
Amikor ’56-ban kimentél Amerikába, a nulláról kellett kezdened?
Még a nulláról sem, de nagyon szerencsés voltam. Volt egy kiállítás Münchenben, minden évben kiírtak egy pályázatot, csendélet, tájkép, és hasonló kategóriákban. Vastagon oda volt írva: portrét nem fogadunk el. Én csakazértis elküldtem tíz portrét, majd kiérkeztünk Münchenbe, leültünk egy vendéglőbe, és ott állt az újság címlapján: Szipál Márton nyerte meg az európai pályázatot. Mind a tíz képemet megvették, a két barátom meg ott ült mellettem, és csak néztek. Ugyanabban az évben bekerültem egy angol évkönyvbe is, amiben az adott évben legtöbbet kiállított és díjazott képeket szedték össze.
Aztán ünnepelt fotós lettél, a legnagyobbakat fotóztad.
Minden este megnézek egy MGM-mozit, minden régi filmben találok három-négy embert, aki bejárt hozzám, ismertem őt, a gyerekét, vagy a partikon találkoztunk. Anno Jimmy Durante feleségével táncoltam minden hónapban, de ha nekem ezt valaki a debreceni Apolló moziban mondja, amikor még a vásznon figyeltem Durantét, én nem hittem volna el.
Nem hiányzik? Van valamilyen befejezetlen, nagy terved?
Nem tervelek, mert sokkal jobban sikerültek a dolgok tervek nélkül. Nagyon meg vagyok elégedve azzal is, hogy hazajöttem, egyáltalán nem hiányzik Amerika, ott már mindent kipróbáltam. Most élvezem, hogy itt minden fordítva történik. A nők nem engedik felsegíteni a kabátot, a férfiak mennek előre az ajtóban, a buszsofőr megkérdezi, hogy nem ismerős-e valaki a környéken, mert eltévedt… Más sokat fizet azért, hogy külföldre menjen kalandokért, én ezt itt megkapom. Már az életem közepén rájöttem, hogy minden jobban jött be, mint ahogy elhatároztam, szerencsém volt.
Azért voltak sztorik…
A fiam is mondja mindig, hogy ez olyan csacsiság. Az az érték, hogy kinek hány felesége volt, mi volt a csajokkal, milyen partikon volt? A lényeg az lenne, amiből lehetne tanulni, amihez igazán értek. Azon vagyok, hogy tanítsak minél többet, szeretném, ha a világ ismét a magyar fényképészekről beszélne, mint annak idején. A D1 stúdióban összeszedtük most a legjobb képeket, sokról azt hittem, én csináltam – ugyanakkor ha valami rossz, azt is megmondom, őszintén. Szokták kérdezni, miért mutogatok rossz képeket, de csak azokból lehet tanulni, egy tökéletes képnek nem lehet kijavítani a hibáit.
Mitől lesz egy arc, egy ember szép egy portrén?
Erről beszéltem már az előbb is, a geometriától. Akár egy milliméter is számít – amikor reggel megnézed magad a tükörben, akkor nem a szépségedet nézed, hanem beállítod az arcodat a geometria szabályai szerint. Egy tökéletesen szimmetrikus arc gyönyörű. Olyan ez, mint amikor van két kocka, egy tökéletes, és egy torzabb. A torzabbat addig forgatod, amíg azt az oldalát nem látod, amelyikről tökéletesnek tűnik. Ugyanez a helyzet az arccal is, aki ezt meglátja, az egy jó portréfotós.
Nálad mennyit számít az, hogy valaki hogy van sminkelve, vagy milyen a haja?
A smink nem a legfontosabb, azt manapság a számítógéppel is meg lehet csinálni. De régen az volt az első, először kifestettem a nőket, aztán megcsináltam a hajukat, végül pedig megtanítottam őket, hogyan kell jól kinézni. Annak, hogy meg kell játszaniuk magukat, két oka van: egyrészt jobban fog kinézni a képen, a másik pedig, ha megjátsszuk magunkat, minden idegesség elmúlik. Amikor semmi idegességet nem látok a modellen, akkor megnyomom a gombot. Mindig azt mondom a nőknek, úgy kell nézniük a lencsébe, hogy „most akarok rádugrani”.
A fényképezés egy része a technika, de kétszer olyan fontos, hogy az illető hogy néz a képen. Ezt vagy megtanítod, vagy kivárod, vagy annyira felkelted a figyelmét, hogy tényleg érdeklődően nézzen. Én általában arról beszélek, hogy mit miért csinálok éppen, hogy miért kell erre vagy arra fordítani a fejét a modellnek, és ha nagyon figyelnek, az már elég lehet arra, hogy jól nézzenek ki. Van itt mégegy dolog. Általában az amatőr fotósok, ha lefényképeznek valakit, ráfogják a gépet, és várnak. És várnak. Ilyenkor meg szoktam kérdezni: mire vársz? Az alany valószínűleg sejti, hogyan néz ki a legjobban, és felveszi azt az arckifejezést, és ha várunk, ez a jó kifejezés csak egyre gyengébb lesz. A tanácsom az, hogy még ha nem is tetszik, akkor is nyomjuk meg a gombot. Aztán csináljunk mégegyet, és mégegyet, de ne várjunk némán, mert csoda nem fog történni.
És mi a helyzet a portréfotósnál? Te hogy csinálod?
Van, aki kattintgat, csinál száz képet, és abból egy talán jó lesz. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy lehet géppuskával is lődözni, de én olyan fényképészetet tanítok, ahol a puskát rátesszük az állványra, a tetején van egy teleszkóp, és utána egy lövéssel homlokon lőjük az áldozatot. Ennek szabályai vannak, ezt gyakorolni kell.
Említetted már, hogy fontos az, hogy néznek rád az alanyok. Ezek szerint mindegy, milyen géppel dolgozol?
(Feláll, és elővesz egy 2004-es IT Business-címlapot. Rajta nagy betűkkel: „Szipál Márton: Nem a gép teszi a fotóst”) Először azt hittem, bolond, aki ilyen reklámot csinál, de később rájöttem, nagyon ügyes címlap. Azt mondja, hogy nem kell megvenned egy másfél milliós fényképezőgépet, mert ha van tehetséged, egy olcsóbb géppel is tudsz jó képeket csinálni. Van, aki ügyes lenne, de azért nem mer fényképezni, mert elterjedt, hogy minél drágább a gép, annál jobb lesz a kép. De most attól, hogy jobb autót vezetsz, jobb sofőr leszel? Van két Nikonom is, de egy amatőr géppel fényképezek, ez nem számít. Amilyen gépet szeretsz, és a munkádnak megfelel, azzal dolgozz. Szokták mondani, hogy egy fotósnak jó szeme van – de még a szem se csinál jó képet, az csak egy lencse. Az agyad csinálja a képet, az a legfontosabb.
Mennyit kell tanulni, hogy érzéke legyen ehhez az embernek?
Lehet, hogy most mindenki kinevet, de az elméletet sohasem tudtam, utólag olvastam csak el. Három éve megkérdeztem az unokaöcsémet, aki matematika-fizika szakos tanár, hogy mi az az aranymetszés. Aztán hazajöttem, lemértem a képeimet, és mindegyiken ott volt. De meg kell tanulni a komponálást, apám például mindig a formáról beszélt. Azt hittem akkor, hogy a formaérzék azt jelenti, hogy látja az ember, kinek van szép melle, feneke, lába. De aztán megtanultam, hogy a kompozícióról beszélt, arról, hogy hogyan láthatjuk a matematikát.
Fontos a divat is, mert a kortárs művészet is egy divat. Sokan legyintenek a kortárs művészetre, de szerintem, mivel a divat része, ez is egy időmeghatározó dolog. Ha ránézek egy mozira, látom, mikor készült. Ha mutatsz egy ruhát, autót, frizurát, fényképet, látszik, mikorról való. Ma már 10 másodperc alatt eldöntjük, hogy valami tetszik-e vagy nem, mindent gyorsan látunk, ha egy reklámon sok a szöveg, akkor elveszik az üzenet. A kortárs művészet is így fejlődött ki – régen a múzeumokban fotelek voltak, másfél órán keresztül nézegették a festményeket.
Ma már nem lehet ezt megcsinálni, most a plakát a művészet, és ha nem látod azonnal, mit akar eladni, nem működik. És itt is a kompozíció vonzza oda a szemet. Háromszögek, körök, régen egy ilyen képre azt mondták, formadús – az ilyen képnek nem kell, hogy sztorija legyen. Jó ránézni? Igen. Ha eszel, mindig megkérdezed, mi van benne? Nem, mert az íze számít. A forma vonzza a szemet, ez tudományos tény. Nem a sztori kell. Ha valakinek sztori kell, vegyen egy regényt. A jó regényhez sem kell kép, egy jó fényképhez sem kell magyarázat.
