(fotó: Klebercz Kriszta)
Hogyan kezdődött a fotózás az életedben?
A családomban elég sűrűn nőnek a fotósok, illetve a fotóközeli emberek. Egyszer nagyon szerettem volna egy Rodolfó bűvészdobozt, szobrász édesapám pedig megpróbálta megoldani a helyzetet, és azt mondta: a bűvészek csalnak, de én megtanítalak varázsolni. Ez a varázslás volt a fekete-fehér labor. Így vegyszerrel meg nagyítógéppel előbb találkoztam, mint fényképezőgéppel. Aztán elsős korom óta volt gépem, a gimi alatt pedig kezdett kikristályosodni, hogy mindig is lesz. Úgy jártam iskolába, hogy volt egy iskolatáskám, meg egy fotóstáskám, a suliban meg nyomtam a fekete-fehér labort.
Azért elég ritka gimnáziumban a fotólabor, nem?
Nagyon liberális gimnáziumba jártam, ideális volt a magunkfajta kreatív csodabogaraknak. A kollégák közül oda járt Mazányi Eszter, György Judit, rajtuk kívül meg sok sporttehetség, művészpalánta. Az iskola után nem indultunk egyből haza, hanem műhelyszerűen ottmaradtunk rajzolni, fényképezni. Már a gimnázium alatt rájöttem, hogy a fotózással lehet pénzt keresni, itt buktam be a diplomát.
De azért elkezdted az egyetemet?
Német-esztétika szakra kezdtem járni, de mellette a Kispál és a Borznak voltam zenekari fotósa. Nagyon jó időszak volt, rengeteg kapcsolatot kötöttem, közvetve vagy közvetlenül ők máig segítenek. Nagy roadshow volt, csütörtök este klubkoncert, péntek és szombat este nagykoncert, lehetőleg az ország három végében, buli, csajok, pia. Persze nem úgy kell elképzelni, ahogyan a filmekben, hogy egy hatalmas luxusbusz bárjában whiskyzünk, egy lepukkant Passatban jártuk az országot.
(a BLIKK engedélyével)
Hogy lehet ezt összeegyeztetni az egyetemista életformával?
Rájöttem, hogy se némettanár, se esztéta nem akarok lenni, és ez hamar meg is mutatkozott a tanulmányaimon is. Sokkal jobban motivált a fotózás, úgy döntöttem, egy évet halasztok. Ebben az egy évben elkerültem Villányi Csabához, aki egy alapos, szorgalmas tárgyfotós, tőle a fotózás egész más aspektusát tanulhattam el. Neki köszönhetem, hogy megtanultam egy szál fénymérővel és nagyon sok lámpával dolgozni.Ekkor kezdett jól menni a műterem, és én kvázi üzemvezetőként a fél magyar divatfotós-szakma mögé odacipelhettem a lámpákat. Olyanokkal dolgoztunk, mint Miklóska Zoli, Dobos Tamás, Emmer Laci, Kiss Nelly, Záray Péter – nekik mind-mind hálás vagyok, mert lényegében pénzt fizettek nekem, hogy tanulhassak tőlük. Csak közben cipelnem kellett egy-két lámpát, meg néha megcsapott az áram.
Aztán mégis a bulvárban kötöttél ki.
Egy idő után úgy éreztem, inkább fotózni szeretnék, ezért jelentkeztem az akkor induló Budapesti Naphoz, ahová képszerkesztőt kerestek. Azt mondták, mégse szerkesszek, hanem fotózzak nekik. Kikerültem az utcára, és elfelejthettem a lámpáimat, a gondolkodási időt, és mire lenyomtam a gombot, már nem az volt a képen mint amit én akartam. Ekkor jött két név, Hegedűs Ákos és Grnák László, akik belémverték a riportervért. De komolyan, én azt sem tudtam, hol van a Parlament, ők meg ahelyett, hogy elküldtek volna a fenébe, türelmesen segítettek mindenben. Aztán jött a Színes Mai Lap, és a végén Blikk, ahol 2004 május elseje óta vagyok.
(a BLIKK engedélyével)
Mitől bulvár egy bulvárfotós, a téma vagy a megvalósítás teszi?
Nekem a bulvár nem téma, hanem forma, ezt szögezzük le előre. A bulvár nem kizárólag Győzike és hullás gázolás, hanem igenis egy fontos műfaj. Egyrészt mert nagyon közérthető, rengetegen olvassák, másrészt pedig egy kép nagyon nagyot tud ütni egy jól eltalált címmel, ezt pedig a közéleti napilapokban nem tehetik meg. A jó bulvár sosem hazudik, hanem bizonyos dolgokat felerősít, másokat pedig eltompít. Az például, hogy a képviselők költségtérítéséről népszavazásra készülünk, nagyrészt a Blikknek köszönhető, mert mi kezdtük el fejtegetni, hogy ki mennyi pénzt kap. A fotózás oldaláról pedig nem tudom, melyik a nehezebb: egy hírlapfotósnak, akinek egy képbe kell sűrítenie az egész történetet, vagy egy bulvárfotósnak, aki gyakorlatilag képregényt csinál. Egy nagyobb anyagnál ott kell lennie képben az összes mozzanatnak, emellett könnyen érthető, informatív képeknek kell lenniük. Nem szabad nagyon többletértelmet, képrejtvényt beletenni, és ugyanazt a témát egyszerűen, közérthetően megcsinálni sokszor nehezebb. Egy bulvárfotósnak sok dologban tájékozottabbnak kell lennie, mint egy politikai napilap munkatársának. A mi telefonkönyvünk annyival vastagabb, hogy beleférjenek a televíziós sztárok, könnyűzenészek kontaktjai is.
(a BLIKK engedélyével)
Ha már a celebekről beszélünk: ki számít annak?
Ha azt mondod, hogy celeb, celebrity, először mindenkinek Kelemen Anna jut eszébe. De az én definícióm szerint ide tartozik Bárdos András és Presser Gábor is. Nem celeb Kocsis Zoltán karmester, celeb viszont Rogán Antal és a felesége. Celeb az, aki ha felbukkan egy eseményen, lefényképezem, de ebbe még Vitray is beletartozik. Akikről olvas a közönség, akiket felismer, azok mind-mind celebrityk. Olyan is történt már, hogy egy sztárnak feltörték a kocsiját, első telefonnal a rendőrséget hívta, a másodikkal a Blikket. Szeretjük egymást, egymásból élünk.
(a BLIKK Magazin engedélyével)
Az újságot kinyitva látszik, hogy nem csak partykra járás az életed…
Láttam már egy-két dolgot, de ezek gyorsan leperegnek. Egyik kolléganőmmel fogalmaztuk meg úgy, hogy ha harminc percig hallgatod valakinek a borzalmát, utána visszaszállsz az autóba, elindulsz, és le tudod tenni. Ha harminc percnél tovább kell csinálni, akkor rádül és elkezd emészteni. Igazából rólam hamar lepereg bármi, de iszonyatosan felidegesít, ha megölnek egy gyereket, ha bántanak egy nőt, és ha a rendőri vagy bírói gyakorlattal probléma van. Ne kérd, hogy példálózzak, mert az nagyon olcsó lenne, mesélhetnék elgázolt terhes nőről, de úgy gondolom, ezekből látunk eleget. Még úgy is, hogy van, amit az újságokban nem mutatunk meg.
Ilyenkor van olyan, hogy fizikailag nem tudod rávenni magad, hogy fényképezz?
Kiváló védőpajzs a kamera. Odateszed az arcod elé, és már felfog valamit a szörnyűségekből. A másik pedig, hogy minden tragédia hordoz magában valamilyen tanulságot. Ha van egy szénmonoxid-mérgezés, és te azt rendesen lefényképezed, másnap pedig a száz olvasóból akár csak egy beengedi a kéményseprőt, már nem voltál ott hiába.
Mi van, ha nem hagynak fotózni, vagy nem akarják, hogy fotózz? Előkerülnek a trükkök?
Először is csak azt a kollégát vagyok hajlandó elfogadni, aki ha odakerül terepre, bemutatkozik, elmondja ki ő, és miért van ott. Főleg az újságírókra vonatkozik ez, rajtam azért látják, hogy fényképezőgép van nálam. Évi egy-két maflás meg benne van a pakliban, viszont sok esetben igenis közlékenyek az emberek. Semmit sem kell erőltetni, de az emberek átlátják, hogy azért vannak itt újságírók, mert ez érdekli az olvasókat, és nem szabad, hogy az adott eset mégegyszer előforduljon. Ha ezt meg tudod értetni az alanyokkal, akkor egy olyan anyagot tudsz belőle csinálni, ami tanulságot hordoz mind képben, mind szövegben is.
De azért néha kell könyökölni is…
Nem egy nyugodt munka, kicsit kezdek is belefáradni – az embernek mindig felkészültnek kell lennie arra, hogy belemenjen valamilyen atrocitásba. Sok esetben egy sima gyilkosság vagy utcai verekedés után odamenni a hozzátartozókhoz lehet hogy jobban magában hordozza a konfliktus lehetőségét, mint egy háború. Felkészültnek kell lenni, vannak olyan szabályok, amiket mindig betartok.
Például?
Ha becsöngetünk egy házba, ahol valami történt, először az újságíró száll ki. Én járó motorral ott maradok a kocsiban, ablak lent, menekülési útvonalba állva. Fontos, hogy ne a fényképezőgépet lássák először, mert azt nem szeretik az interjúalanyok. Mondja el először az újságíró, hogy miért vagyunk itt, aztán amikor látom, hogy béke van, ablak fel, autó bezár. De még mindig menekülési irányban.
Volt már, hogy szükség volt rá?
Hát, ha annyiszor száz forintom lenne… De ezért vannak a szabályok. A következő, hogy amíg az interjúalany nem kezd el beszélni, a nyakban marad a gép. A „nem tárgyalunk, lövünk” nem jó módszer. Van olyan, hogy már beszélne, de megemeled a fényképezőgépet, és vége az egésznek. Ki kell alakulnia valamilyen bizalomnak, és hinni szeretném, hogy ezzel a bizalommal én nem verem át.
(a BLIKK engedélyével)
Laptopot sosem hagyok kint a kocsiban. Sohasem fizettem még azért, hogy valaki beszéljen, vagy fényképezkedjen. Fontos, hogy elfogadni sem szabad dolgokat, mert akkor meg leszel véve. Általános szabályként kávét, teát, vizet elfogadhatsz, de ha már sütiztetnek, vagy tömik a zsebedbe az ajándékot, már elvesztetted a külső nézőpontod.
Főként hölgy kollégáknál alkalmazandó öltözködési szabály, hogy szűk farmerben, lapostalpú, zárt cipőben, lehetőség szerint fedett karral és lábbal szabad menni mindenhová, olyan ruhában, amiben a cipelt súlyhoz képest jól lehet futni. Nem is feltétlen azért, hogy elfusson az ember, van, hogy gyorsan oda kell érni a fényképezett témához.
Egyéb szabályok?
Legyen az autóban az embernél három napnyi ruha, valamint egy rendes fekete öltözék temetésre, mert az bármikor jöhet, és gáz odamenni rövidnadrágban. Egyébként sem szabad feltűnően öltözködni, legyél egy szürke valaki munka közben. Legyél ott agyban, véletlen se dolgozz másnaposan, és tudd, mikor lehet viccelni, és mikor kell csöndben maradni. Utolsó szabályként pedig: csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
Említetted a futást – mennyi cuccal dolgozol?
Nagyságrendileg nyolc-tíz kiló körül lehet a gép, plusz egy laptop, vérzivataros időkben van rajtad sisak, mellény, sokszor szuszpenzor is. Bakancs és gumicsizma mindig van az autóban, de van ott hólánc, távcső is, és ha kell, viszek magammal két műtermi vakut is a magazinos képekhez. Utóbbiak viszonylag egyszerű felszerelések, de az igazán jó képekhez néha érdemes. Még akkor is szeretek világítani, ha csak egy cigisdoboz méretű portré lesz belőle az újságban – egyszerűen muszáj, hogy igényesen nézzen ki az összes kép.
A Diákújságírók Egyesületében (DUE) oktatsz is fotózást, sőt, nemrégiben emlékdíjat is kaptál az egyesület 20 éves születésnapján. Mit tanultál, és mit oktatsz az egyesületben?
Azt, amit ott tanultam, napi szinten alkalmazom még most is: nem fotográfiailag, inkább a korrekt és tényfeltáró látásmódot, amit a médiatáborokban tanultam. Ezekben a táborokban van fotós csoportom már évek óta: az ifjúságtól ilyenkor nagyon sokat tanulok. Elképesztő mennyiségű kreativitás van a fiatalokban, látom, hogy a felnövő generáció mivel foglalkozik, és megdöbbenek, mennyire más módon élnek ebben a világban. Arra is kezdek rájönni, hogy mit nem tudnak: a következő médiatáborban például csak alibi lesz a fotós csoport elnevezés, leginkább 20. századi történelmet szeretnék tanítani nekik, mert az hihetetlen módon hiányzik a hazai történelemoktatásból.
Mi az, amit nagyon meg akarsz csinálni?
Nagyon szeretnék egy olyan sajtóterméket, amely bulvárlap értelmiségieknek, abszolút értelmiségi témaválasztással, és magazinos fotóstílussal. Ennek manapság nincs piaca, úgyhogy megértem, hogy nem létezik. Ugyanakkor jó lenne egy olyan bulvárlap, aminek nagy szája van, véleménye, és ahol egy fotó igenis műtárgy, és nem csak információ. Pontosan tudom, hogy ez rettenetes rétegműfaj, és nagyon drága lenne legyártani. Talán úgy mondanám, hogy nagyon szívesen feldolgoznám a Népszabadság témáit a Blikk könnyedségével és a Stílus magazin fotográfiájával.
Elég széleskörűen hangzik, de a munkád is az. Lehet az embernek ennyiféle megbízatás közepette saját stílusa?
A bulvár valahol alkalmazott, valahol alkalmazkodó műfaj. Úgy szoktam mondani, hogy a tárgyfotótól a divaton keresztül a könnygázszagig mindent fényképezek. Sosem leszek olyan jó divatfotós, mint Nánási Pál, és sosem leszek olyan jó fotóriporter, mint Gárdi Balázs, én mindig is egy középutas fotós voltam. De ez jól hasznosítható akárhol, magazintól kezdve napilapig. Tudok műtermesen riportot csinálni, riprotosan műtermet csinálni, és le tudok fényképezni korrekten egy tárgyat. Én legalábbis így érzem, ítélje meg a szakma, igazam van-e.
(a BLIKK engedélyével)
Fényképezel csak úgy, magadnak is?
Persze. A múltkor vettem egy makróobjektívet, és berendeztem különféle szituációkat a matchboxszaimmal. Imádtam. De fényképezek csajokat, divatot, és úgy érzem, hogy van egy stílusom, ami momentán inkább van a fejemben, mint az archívumomban, de azt hiszem, egy idő után lesz piaca. Nagyon szeretek embereket fényképezni, akik ők maguk örülnek annak, hogy van képük magukról: terhesaktok, esküvők, ilyenkor nagyon szép képeket lehet csinálni, és kiélhetem a kreativitásomat.
Mi az, amire nagyon büszke vagy?
Mindig inspirálva érzem magam, amikor tudom, hogy a történelmet látom a fényképezőgépen keresztül. Olyankor ott lenni nagyon felemelő érzés. Aztán vannak olyan paparazzi képeim is, amire büszke vagyok. Ezek általában rettentő minőségű, de nagyon sokat érő képek – ha pedig valamit te mutatsz meg először, az jó érzés.
