Dolgozol éhesen?
Csak éhesen dolgozom, sosem szoktam enni fotózás közben. Néha szenvedek is…
Mi volt előbb: a tojás, vagy a tojásról készült kép?
Korábban kezdtem fotózni, mint ételfotókat csinálni. A családunkban én vagyok a harmadik generáció, aki fotózással foglalkozik: anyukám nagynénje Kolozsvárott és Nagyszebenben volt fotós, anyukám pedig Budapesten a fotózás több ágát is megjárta, a műszaki fotózástól a fekete-fehér gyereksorozatokig szinte mindent. Emlékszem, gyerekkoromban a német turisták felültek a lovaskocsira, mi lefotóztuk, aztán azt laboráltuk, de fotóztunk esküvőt is. Ilyenkor én már ott álltam egy második lámpával, és derítettem, ha sötét volt a templom.
A jogi egyetem elkezdése után már elkezdtem kereset-kiegészítésként esküvőket fotózni az ismeretségi körünkben, egyetem vége felé pedig rájöttem, hogy nem akarok jogász lenni. Inkább a reklám vonzott, ilyen irányú képzés viszont nem nagyon volt, ezért az egyetem utolsó két évében dolgozni kezdtem egy reklámcégnél. Ott írtam reklámszövegeket, de voltak fotózások is, és szép lassan megcsináltam a saját kis műtermemet. Az utolsó vizsgák előtt aztán abba is hagytam az egyetemet, és elkezdtem a reklámfotózással foglalkozni.
Ez már ételfotózás volt?
Még az egyetemre jártam, amikor egyik barátom beajánlott az Elite magazinhoz ételfotót készíteni. Az első ételfotómat a Flamenco szállóban készítettem, mai szemmel nézve bűnrossz fotókat csináltam. Viszont ezen felbuzdulva pár hónapon belül elég jó szintre küzdöttem fel magam. Beszereztem újságokat, szakácskönyveket, és megnéztem, külföldön hogy megy ez. Azt láttam, hogy teljesen más világ volt nyugatra, mint itthon. Az általam nagyra becsült Lajos Mari–Hemző Károly, vagy a Patyi Árpád–Korpádi Péter párosokhoz képest modernebb világot képviselt, és én is elkezdtem eszerint fotózni.
Mit jelent a modernebb stílus az ételfotóban?
Számomra hátborzongató, amikor egy kész étel mellé a képre kirakják az alapanyagokat is – én úgy állok hozzá, hogy ha bemegyek egy étterembe, és elém tesznek egy ételt, akkor sem pakolják ki az alapanyagokat. Az is abszurd, hogy minden éles – ha eléd tesznek egy ételt, a legjobb része fog meg először. Fotón nekem az a falat éles, ami fogyasztóként a legtöbbet ígéri, a többi életlen. Ez volt az, amit itthon elsőként kezdtem el, és azt látom, hogy az ételt érteni és szeretni kell ahhoz, hogy a megfelelő falat legyen az éles. Sok fiatalabb fotós alkalmazza a kis mélységélesség trükkjét, vagy a hátulról jövő fényt, ez tényleg jól mutat, de ha a petrezselyemdíszen van az élesség, akkor elveszik a lényeg. A hús szaftossága, a hal sültsége, az a fontos.
Akkor az igazi ételfotós főzni is tud?
Egy igazi igen. De egy jó divatfotós is ért a hajhoz, a stylinghoz, a sminkhez. Nem profi szinten, de ha valami hülyeséget csinálnak mások, akkor azért oda tudjon szólni, hogy ez ne így legyen.
Hogyan ástad bele magad a konyhaművészetbe?
A fotózás közben. Alapvetően kíváncsi típus vagyok, szerintem minden jó fotósnak kell ez a tulajdonság. Amikor ott állok, és valaki főz valamit, megkérdezem, hogy ez mi, azt hogyan, sztorikat meséltetek – az étel, és minden, ami hozzá kapcsolódik, gyönyörű dolog. Gyűjtöm a szakácskönyveket is, az ember egy idő után fogja és el is olvassa őket.
És otthon is főzöl?
Másképpen nem lehet. Néha a feleségem is főz, de inkább én. Szeretnék mindennap főzni, de erre sajnos nincsen idő. Szívem szerint én már nem is élnék a városban, hanem lenne valahol egy csendes konyha, kerttel, és lehetne főzőcskézni, az gyönyörű lenne. Kicsi a konyhánk is, így az a fajta gusztusos főzés, amikor a könyököd is lisztes, a sütőbe meg egy komplett bárány befér, még sajnos nincs meg.
Milyen piaca van az ételfotózásnak itthon?
Van piaca, persze, februárban például megnyitottuk Budapesten, ha minden igaz, a világ első olyan fotógalériáját, amelyik csak gasztronómiai témájú képeket állít ki. Évente nyolc kiállítást tervezünk, hálistennek van
miből válogatni. Egyébként pedig cégeknek, reklámcégeknek fotózunk ételt és csomagolást, illetve éttermeknek is dolgozom. Korábban újságok is előfordultak, és most úgy néz ki, hogy lesz megint. A legtöbbet akkor fotóztunk, amikor volt a Receptklub magazin, ott kellett írni, fotózni. Aztán persze az ember rájön, hogy nem tud mindent egyedül csinálni.
Mennyire tudsz visszavedleni vendéggé, ha étterembe mégy?
Abszolút nem, de én azt szeretném, hogy minden ember úgy menjen be az étterembe, hogy valamennyire ért hozzá. A vizualitás csak egy dolog, ebben talán már fejlődtünk, de attól az ételek minősége sajnos nem lesz jobb. Egyrészt azt szeretném, ha mindannyian, magamat is beleértve sokkal többen járnánk étterembe. Legyen egy ünnepélyesebb dolog, és ne arról szóljon, hogy jól bezabáljunk, és megspóroljunk a nagyinak vagy anyunak egy-két órát. Jó kezdet lenne ehhez a francia minta, ott az általános iskolában tanítják főzni a gyerekeket, később elviszik őket étterembe, egyszóval oktatják a gasztronómiát. A másik hiba a családok szétszakadása – amíg régen nagymama, mama, gyerekek eltanulták egymástól a recepteket, az ötvenes évek óta ez nincs meg. Beköltöztek egy panelba, négy négyzetméteres konyhával, lementek a közértbe, és volt valamilyen kenyér meg valamilyen tej, ebben nem lehet fejlődni. Mind a mai napig ennek a levét isszuk.
Azért látsz itthon vidám dolgokat is?
Tálalgatni már tálalgatnak a szakácsok, de a mögöttes tartalom még nincs ott. A magyar konyha olyan, mint a magyar foci, de utóbbi lemérettetik, és nem hiszik azt az emberek, hogy világhírű. Amíg az átlagembereknek az a legfontosabb, hogy a legolcsóbban vegye meg a kenyeret meg a tejet, addig nem fejlődik az itthoni gasztronómia. Persze nem azt mondom, hogy mindenki vegyen kaviárt, de ha csak egy kicsivel drágábbat veszünk, nem kell egy-két napon belül kidobni a tejet vagy a kenyeret. Vissza kellene kanyarodnunk a régi alapanyagokhoz, régi receptekhez, ehhez a régi szakácskönyvek közül már egyre több megvan új kiadásban is. Piacra menni vásárolni, ha nem jó, megmondani a zöldségesnek, a hentesnek, hogy nem fogom megvenni, picit fejlesszék magukat. Talán így szép lassan majd felépül.
Jómagam teljes mellszélességgel amellett vagyok, hogy a magyar ismét legyen benne a világ legjobb öt konyhájában. Ha belegondolunk, a XVI. században a magyar, azon belül is az erdélyi konyha a világ egyik legjobbja volt. A különleges alapanyagok még nem jöttek be a gyarmatokról, viszont Könyves Kálmánnak és Hunyadi Mátyásnak köszönhetően a francia, olasz, török konyha és az európai alapanyagok mindegyike megvolt itthon is. Ráadásul a török hódoltság miatt a kereskedelmi útvonalak Erdélyen át futottak – amikor megnézzük Bornemissza Anna szakácskönyvét 1680-ból, döbbenten áll az ember, hogy mik voltak az alapanyagok, a gyömbér például alap fűszernek számított.
Eléggé elkanyarodtunk, de térjünk vissza a fotózáshoz: mennyit lehet csalni a képekkel?
Bármennyit. De hát nem csalás és ámítás az egész? Persze, túlzok, de van retusálás, hiszen amit lefotózol étel, az sem olyan, mint amit megeszel. Ugyanígy a lány, akit lefotózol, nem olyan, mint amilyennek az ember a barátnőjét elképzelné. Ami jól mutat, színes, szaftos, az lehet, hogy ízben nem annyira élvezhető. Régen ugyanakkor sokkal durvábban belenyúltak az ételbe alapanyagilag, de ez valószínűleg a technika miatt is volt, tutibbra kellett menni.
Borotvahab tejszín helyett, és ilyesmik?
Hát egy jó tejszín az megáll… De persze, ilyen trükkök mind a mai napig vannak, viszont inkább a reklámfilmezésnél. Fotónál gyorsabban elkészülsz, és sokszor nem is tudod megfizetni azokat a technológiákat, amikkel az ételt preparálják. Reklámfilmnél ezt ki tudják fizetni, és ott tényleg arra van szükség, hogy a sör negyed óráig ugyanúgy álljon. Fotóban sokmindent retusálással is meg lehet oldani, ennyire nagy szükség nincs a kattintás előtti csalásra.
Mennyi időt emészt fel egy munka?
Volt olyan kocka, amin egy napot dolgoztam, egy falat spagetti. A fény a villán, a spagetti állása, hogy látsszanak a fűszerek, hogy a kicsi levél jól álljon, az egy napba került. Ma már nem egy divatos kép, mert inkább a világos hátterek mennek. De aztán van, ami viszonylag gyorsan elkészül – azt szeretem a legjobban, amikor viszonylag nagy a stáb, sok ember sok munkájából jön ki valami izgalmas a végén.
Hányan dolgoztok ilyenkor?
Ha ezt most Londonban kérdeznéd, azt mondanám, egy szakácskönyvnél van art director, aki ott van minden fotózáson, egy szakács, aki elkészíti az ételeket, egy foodstylist, aki ezeket bekomponálja, külön stylist hozza a villát, tányért, szalvétát. Nekik lehet, hogy van asszisztensük is, és ott a fotós. De ha van kép a konyhából, mondjuk fekete-fehérben, azt lehet, hogy másik fotós csinálja, fázisfotók esetében (így vágta a hagymát, úgy keverte bele a szószt) meg még egy stylist, még egy fotós. Itthon én csináltam már mindezt egyedül is. Igazán Magyarországon nincs sok olyan stylist, aki nem az ételt magát, hanem a tányért, poharat, szalvétát rakja össze. Sajnos az alapanyagok köre is szűkül, kevés helyről lehet mondjuk poharat szerezni. Ugyanez van a divatfotónál a legújabb ruhamodellekkel – kis ország, kis foci.
Akkor hadd legyek szemtelen: hogyhogy nem vagy külföldön?
Nem nagyon fordult meg a fejemben. Egyrészt négyszáz éves a családom, nem akarom elhagyni ezt az országot akkor sem, ha nem jó itt. Lehet, hogy ha az ember fiatalon kimegy, és úgy építi fel a portfólióját, akkor működik, de hatalmas meló, ami sok lemondással jár, se család, se semmi. Egy-két évre kimennék, de nagyon telített a kinti piac. Érdekes módon Angliában például nagyon erős lett a gasztronómia, és ezzel együtt a könyvkiadás és a fotózás is. Még ételfotón belül is specializálódnak fotósok – jó példa erre, amikor egy milánói reklámügynökség fagylaltfotót akart. Olaszország azért elég erős fagylaltban, de bizony Londonba mentek fotózni, mert ott volt egy fotós, aki egész életében csak fagylaltot fotózott. Itthon sokkal sokoldalúbbnak kell lenni, egyik nap fagylaltot, másik nap palacsintát fotózok, de ennek jó oldala is van, a monotonitás talán unalmassá is válik egy idő után.
Mit csinálsz még az ételfotón kívül?
Food, face, fashion a stúdiónk önmeghatározása. Esküvői divatot fotózok, de csinálok úti élményfotó-sorozatokat is. Ezekben van étel, portré, utazás, izgalmas munka.
Mi az, amit nagyon szeretnél az élettől?
Nagypapa szeretnék lenni, több gyerekkel, rengeteg unokával, egy karosszéken fröccsöt inni, és tepertős pogácsát enni. Fotózásban pedig nagyon szeretnék szép szakácskönyveket készíteni, ha máshogy nem, egy sajátot.
Milyen egy szép szakácskönyv? Jók benne a receptek, a képek?
Mindig az egység a lényeg. Egy ételben is, egy szakácskönyvben is – hogy összeálljon, hogy harmonikus legyen. Legyenek benne szép képek, precíz tálalás, jó receptek, grafikai munka, normális minőségű nyomtatás, jó marketing, hogy megvegyék, és pénz az emberek zsebében, hogy meg tudják venni. Emellett legyen méretes darab, amiben jó gyönyörködni.
Tanítasz is: fotózást vagy főzést?
A fotóstúdióba jelentkeznek hozzánk gyakornokok, nekik igyekszem megtanítani a fotózás minden olyan ágát ami nálam fellelhető, vagy az elméletet abból, amit én nem csinálok. Örömmel látom, hogy van egy-két olyan fotós, aki nálam tanult, és kamatoztatja azt, amit nálam tanult. Ugyanakkor nem vagyok egyszerű természet, mert az élet dolgaira is oktatom őket. Szomorúan látom, hogy egyre alapvetőbb dolgokat nem tanulnak meg otthon a fiatalok. A fotóművészetben, de az alkalmazott fényképészetben is kell háttértudás, hogy tudjam, mi az a fotó, amit valaki más már megcsinált, ebből a tudásból pedig kreativitással újat lehet teremteni.
Tanítok a Werk Akadémián is, foodstyling órákat tartok, ott most a második szemeszterre összeállt egy anyag, amiből tanítok. Kutatgatom is a témát, nagyon izgalmas története van az ételábrázolásoknak, egészen az ókorig visszamenőleg. Irodalom erről nem nagyon van, az újdonságokról pedig azért nincs, mert a legújabb technikákat egyszerűen nem árulják el. A húsra spriccelt szójaszósz-mosószer keverék, meg a glicerin a vízbe régi trükkök, de mondjuk amikor megkérdeztem egy barátomat, hogy hogyan marad ott a sörhab, azt mondta, majdnem kétmillió forintjába került kifejleszteni, és még baráti alapon sem árulná el.
Meg lehet unni, amit csinálsz?
Megunni? Nem. Azért el szokott kapni néha, hogy nincs kedvem a kezembe venni a fényképezőgépet, ami baj, mert egy igazi fotós mindig fényképezzen. Van úgy is, hogy elmegyek nyaralni gép nélkül, talán az is hiba. De olyankor mindig ott a feleségem kompaktja. Az étel részét pedig egyelőre nem tudom megunni. Majd aztán lehet, hogy az orvosom azt mondja, hogy ezt nem ehetek, azt nem ihatok, de most erről olvasni, írni, megfőzni, lefényképezni, ezek jó dolgok.
